Sokak számára ijesztő kombináció a gyermek és a közlekedés. Legyen szó arról, hogy hozni-vinni kell a kicsit, de még inkább arról, amikor el kell engedni útjára, hagyni, hogy először kisebb, majd nagyobb távot egyedül tegyen meg. Sok szülő szeretné, ha valaki megmondaná neki, mi a szabály, mikor és hova engedje először egyedül a gyereket, de a pszichológus a héten arról ír, hogy ennek eldöntésében mindig az adott gyerek habitusát kell figyelembe venni. Az viszont jó hír, hogy az önálló, felelős közlekedés könnyen lehet "nagy-gyerekség" mértékegysége, amitől egyből vonzóbbá is válik.
Gyermekkel közlekedni sosem egyszerű. Van, aki babával is körülményesnek érzi a jövés-menést, részben a nem mindig bababarát viszonyok, részben a készülődés, öltöztetés nyűge miatt. A szülők egy része számára szorongáskeltő a gondolat, nehogy út közben kapja el a nyűgösség a babát, mikor nem tudják úgy kezelni a helyzetet, mintha lakásban lennének. Különösen igaz ez azokra, akik rosszul viselik a reflektorfényt, például, ha a teljes utazóközönség azt figyeli, milyen problémája lehet az üvöltő csemetének, és vajon sikeresen megoldja-e az anyuka, apuka. Ilyenkor általában a szülő kínosabban érzi magát, mint amennyire a többieket zavarja a sírás, ők inkább a kíváncsiságtól vezérelve pillantgatnak oda.
De később sem jár kevesebb stresszel az utazás. Ha kicsit nagyobb a poronty, attól tart a szülő, nehogy kitépve magát a kezéből az úttestre szaladjon. Ha pedig már egyedül közlekedik a gyermek, otthon izgulhat apa és anya, épségben megérkezik-e az iskolából.
Nehéz eldönteni, mikor jött el a pillanat, hogy egyedül menjen iskolába, vagy jöjjön haza a gyermek. Mivel jól ismert útvonalról van szó, a legtöbb családban ez az első hely, ahova egyedül elengedik a porontyot. Akinek az iskola távolabb esik, általában a közeli boltba engedi le először a csemetét, vagy egy közelben lakó ismerőshöz. Nincs recept arra, hány éves korban aktuális ez. Csak akkor történjen meg, ha a gyermek nem fél, és ha teljesen magabiztosnak érzi magát a helyzetben. Persze, ez kevés, a szülőnek is arra kell jutnia, elég felelős a csemete ahhoz, hogy biztonsággal célba érjen, de semmiképp ne forszírozza úgy az önállósodást, hogy a gyermek még szorong a feladattól.
Nagy különbségek lehetnek abban, hány éves korra érik meg a helyzet, sokszor még a testvérek között is több év különbség mutatkozik, mikor engedik el őket először egyedül a szülők. A szülő látja, hogy gyermeke a komolyabb, minden szabályt betartó, vagy a kicsit kajlább típusba tartozik-e, és persze az adott terület közlekedési viszonyai is befolyásolják a döntést.
A már évek óta egyedül közlekedő, nagyobbacska gyereket is érdemes néhány alkalommal elkísérni, ha új helyre (különórára vagy új iskolába) fog járni. Még egy kiskamasz is kevésbé tud figyelni a lehetséges veszélyekre, ha a tájékozódás bizonytalansága miatt kénytelen megosztani figyelmét. Természetesen, ilyenkor ne az autóból mutogassa a szülő, hogy majd itt kell jönnöd, hanem azokkal az eszközökkel tegye meg az utat, amikkel ő fogja. Ha a gyerek cikinek érzi, hogy a szülei elkísérik, megteheti vele az utat még a tanév kezdése előtt, a nyár folyamán.
A szülők számára a legnagyobb fejtörést rendszerint az okozza, hogyan plántáljanak kellő mértékű veszélyérzetet a csemetébe anélkül, hogy túlzottan megrémisztenék, és azt az érzést keltenék, hogy a világ veszélyes hely, ahol válogatott borzalmak leselkednek a kiszolgáltatott gyerekekre. Nem szeretnék megrémiszteni, ugyanakkor el akarják érni, hogy figyeljen a kanyarodó autóra, hogy tudja, nem szabad beszállni idegenhez, hogy tisztában legyen a reális veszélyekkel. Nehéz eltalálni az arany középutat, különösen akkor, ha a szülő maga is aggodalmaskodó típus.
A gyermek előtt eltúlozni a veszélyeket nem érdemes, egyrészt, mert a túlzott szorongás többet árt, mint használ, másrészt, mert ezzel sem biztosíthatjuk be, hogy soha semmi baj nem éri. Inkább célravezető sokszor megmutatni neki a helyes viselkedést, például hangsúlyozni a zebrán való átkelésnél, hogy most oldalra nézünk, nehogy az autó elé lépjünk. Ezt sokkal azelőtt érdemes elkezdeni, mielőtt a gyermek önállóan kezdene hazajárni. És persze alapvető, hogy a szülő tartsa magát a tőle elvárt szabályokhoz, hiszen ha vele már sokszor átment a piros lámpán, nehezebben fogja elhinni, hogy ha egyedül jön, csak a zöldön szabad.
Szerencsés helyzet lehet, ha már van a családban egy önállóan közlekedő nagytestvér, aki feladatként megkaphatja, mutassa meg a kicsinek, hogyan kell közlekedni. A legtöbb gyermek ilyenkor nem arra használja a helyzetet, hogy „rosszalkodhasson”, hanem, hogy gyakorolhassa a felnőtt szerepet, oktatgathassa a kicsit. Innentől kezdve a szülőnek nyert ügye van, mert a nagyfiúság-nagylányság mértékegysége lesz a felelős közlekedés, ami ilyen módon sikké válik.
Cziglán Karolina, pszichológus
