Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem lesz elkényeztetett a gyerek, akit felvesznek, ha sír, és nem lesz hazudós az ötéves, aki letagadja, hogy ő törte össze a porcelánkutyát.
A minap panaszolta egy szülő, már alig mer nekiindulni a babával, mert rettenetesen kimeríti, hogy egy kávét sem tud nyugodtan meginni valahol, a poronty állandó figyelmet követel. Mi lesz vele később, ha már most ilyen elkényeztetett? - kérdezte kétségbeesetten.
Minden szülő fél valamitől, ki attól, hogy elkényeztetett lesz a gyerek, más attól, hogy hazudós, a harmadik pedig attól retteg, hogy felszínes lesz a csemete. A pszichológus a héten arról ír, hogy nem kell pánikba esni attól, ha a gyerek nem viselkedik úgy, ahogy szeretnénk.
Van, aki már a párnapos babánál is aggódik, nem árt-e neki, ha túlzottan kielégítik a szükségleteit: azonnal felveszik, ha sír, etetik, ha éhes, nem csak akkor, ha eljött a nagykönyvben meghatározott ideje. Felmerül, mi lesz, ha a gyerek később is mindig azt várja, rögtön ugorjon a szülő.
Mint az elsőként említett anyával folytatott beszélgetés további részéből kiderült, ő ugyan elfogadja, és természetesnek tartja, hogy egy csecsemő csaknem állandó odafigyelést igényel, ám ilyenkor mindig feltűnik lelki szemei előtt - szerinte - elkényeztetett öccse, akinél ez a viselkedés később: gyermek, kamasz sőt, felnőttkorában sem maradt el, és ilyenkor megijed, nem lesz-e az ő gyereke is ilyen.
Az ilyen félelmek eloszlatásához nem árt tisztázni, mit is jelent „elkényeztetni” valakit, ki számít elkényeztetettnek? Bár nem tudományos fogalomról beszélünk, inkább a hétköznapokban előkerülő értékítéletről, azért meghatározható a pszichológiai nyelvén is, mire szoktak gondolni.
Elkényeztetett, aki nem az életkorának megfelelő szinten nyilvánítja ki igényeit, és veszi figyelembe másokét, noha értelmi képessége megengedné azt. Tehát, elvileg tudna kérni, nem pedig hisztizni, képes lenne kölcsönadni a játékát, nem pedig mindegyiken rajta ülni, kivárhatná a sorát, ahelyett, hogy előretolakodna, mégsem teszi.
A köznapi gondolkodás, és a kortársak szerint leginkább azért viselkedik így, mert beképzelt, azt hiszi, körülötte forog a világ. A lélektan felől közelítve inkább azért, mert bár értelmi képességei megengednék, hogy késleltesse szükségleteit, mások számára kellemes formában fejezze ki azokat (kéréssel), és figyelembe vegye a többiek igényét is, nem teszi, mert valamilyen ponton sérült a szocializációja. A szülők nem mérték fel, mi az, amit már tud a gyermek, és kevesebbet vártak tőle, vagy nem következetesen reagáltak rá.
Jó példa erre a hiszti. Szögezzük le, egy baba nem tud hisztizni, hiszen, aki még nem beszél, illetve egyéb képességei is hiányoznak hozzá, hogy figyelembe vegye, milyen kommunikációt vár tőle a másik, természetes, ha minden csatornán egyszerre, a lehető legintenzívebb módon fejezi is akaratát.
Egyszerre sír, csapkodja az asztalt, kalimpál a lábával. Nem azért tesz így, hogy irritálja a környezetét. Nyilván az az érdeke, és a szülőké is, hogy minél egyértelműbbé tegye, valami diszkomfort lépett fel odabenn, aminek megoldását várja a külvilágtól. Ha egy négyéves kommunikál ugyanígy, azt már hisztinek szoktuk nevezni, hiszen ő tud kérni is, sőt, ha még nem is sokáig, de várni is. Hogyha mégsem így tesz, az persze nem a „beképzeltségének” köszönhető, hanem annak, hogy bizonyos esetekben a hiszti vezetett eredményre, így minden rossz szándék nélkül megtanulta, ez a leghatékonyabb kommunikációs forma számára.
Gyakori, hogy a szülők megijednek valamilyen viselkedésformától, mert belelátják a későbbi kisembert, illetve felnőttet, aki ugyanígy viselkedik. Ha most, háromévesen hangoskodik és rohangál, mitől nem lesz később hangoskodó, nyughatatlan kamasz? Reálisan nézve persze akár humorosnak tűnhet a feltevés, de az az igazság, hogy szinte mindenkinek van valamilyen gyenge pontja, valami, amit mindenképp el szeretne kerülni, mert szülőként különösen nehezen viselné.
Ez mindenkinél más, de gyakori, hogy valaki az agressziótól retteg, ezért azt is nehezen éli meg, ha az óvodás gyerek durván játszik, vagy néha odacsap. Míg másnak az őszinteség a szívügye, és megsértődik, mikor az ötéves gyermek gondolkodás nélkül rávágja a kérdésre a választ: nem, nem ő törte össze a porcelánkutyát, amivel tilos volt játszani. Megint más szeretne elmélyült gondolkodású felnőttet neveli gyermekéből, és rémülettel állapítja meg, tizenkét éves lánya számára sokkal többet ér egy bók az osztály helyes fiújától, mint a világ összes tudományos és művészeti alkotása.
Az aggodalmak mögött persze jó célok állnak, de fontos látni, hogy a különféle magasabb rendű képességeknek a gyermek fokozatosan kerül birtokába, és nem mindegy, milyen életkorban várjuk el. Ahogyan azzal is árt a szülő, ha nem támaszt olyan elvárásokat a csemete felé, amelyeket képes volna teljesíteni, azzal sem tesz jót, ha irritáltan reagál, pláne, ha erkölcsileg minősít olyan tettet, ami az adott életkor sajátossága, természetes velejárója. Könnyen előfordulhat, hogy ezzel éppen ellentétes hatást vált ki. Ha például kis hazudozónak minősíti a porcelánkutyás balesetet tagadó gyermeket, biztosan nem azt a következtetést vonja le ebből a poronty, hogy legközelebb nyugodtan megmondhatja, mi történt, mert a szülő értékelni foga őszinteségét. Sokkal inkább azt, hogy beigazolódott a gyanú, apa alaposan megharagudott, legközelebb ügyesebben kell tagadni.
Fontos tehát, hogy engedje meg a szülő a gyereknek, hogy idővel, lassan tanulja meg, hogyan bánjon saját magával és a világgal, és engedje meg magának is, hogy ne formáljon azonnal mindentudó, makulátlan lényt a porontyból.
