A bocsánatkérés fontos dolog, szülőként ezt valamennyien szeretnénk megtanítani a gyereknek. A pszichológus a héten arról ír, hogy ha nem vagyunk elővigyázatosak, a gyerek azt tanulja meg, hogy a bocsánatkérés független az érzelmi állapottól, eszköz a felelősségvállalás elkerülésére. Pedig a gyermeket bocsánatkérésre sarkaló szülőnek éppen ellenkező a célja, meg akarja értetni a csemetével, hogy nem léphet tovább, mintha mi sem történt volna, oda kell állnia a másik elé, szemébe nézni, és elismerni a vétkességet.
Minden szülő szeretné megtanítani csemetéjének, hogyan oldhatja meg konfliktusait. Sokak szerint ennek egyik módja, ha megtanítják bocsánatot kérni. Míg mások azért ragaszkodnak a bocsánatkéréshez, mert ezzel szeretnék jelezni, helytelenítik, amit a gyermek tett, és egyfajta büntetésnek szánják: azt akarják megértetni a csemetével, hogy kapitulálnia kell, ha rossz fát tett a tűzre.
Ádám általános iskolai tanító, egy "rossz környék" hírében álló helyen. Ide nem a könnyen nevelhető csemeték járnak, de a tantestület minden tőle telhetőt megtesz. Mikor Ádám hallotta, hogy az egyik hétéves diák és tanítónője között konfliktus támadt, mert a gyermek mérgében valami csúnyát vágott a tanítónő fejéhez, Ádám úgy igyekezett jó útra téríteni, hogy elmondta neki, ilyeneket nem szabad mondani, de ha mégis megtörtént, legalább kérjen bocsánatot, mondja azt: „elnézést kérek, véletlenül kicsúszott a számon”. A gyermeknek rendkívül megtetszett a lehetőség, onnantól kezdve legfőbb játékává vált, hogy válogatott trágárságokat szórt gyermekre és tanítóra egyaránt, majd sietve hozzátette, „elnézést kérek, véletlenül kicsúszott a számon”.
Ha kevésbé látványosan is, de gyakran történik hasonló azokkal a gyerekekkel, akiknek a szülő igaz, akaratán kívül, de azt tanítja meg, a bocsánatkérés független az érzelmi állapottól, nem a belső megbánás, vagy a jóvátétel szándékának őszinte kifejeződése, hanem eszköz a helyzetből való kilépésre, a felelősségvállalás elkerülésére. Pedig a gyermeket bocsánatkérésre sarkaló szülőknek éppen ellenkező a céljuk, meg akarják értetni a csemetével, hogy nem léphet tovább, mintha mi sem történt volna, oda kell állnia a másik elé, szemébe nézni, és elismerni a vétkességet.
Azonban figyelmen kívül hagyják az odavezető utat, rögtön a végeredményre ugranának. Az út pedig azzal kezdődne, hogy a poronty megérti, mi történt a másik fél szemszögéből, hogy mit élt át a másik. Vegyünk egy példát. Andris tehetetlen mérgében Lackó arcába dobta a labdát, mert szeretett volna bekapcsolódni a többiek bújócskázásába, de Lackó ezt elutasította. Természetesen Andrisnak ilyen helyzetben fontos lenne megérteni, hogy Lackó testi és lelki értelemben is fájdalmat élt át. De ahhoz, hogy a helyzetet Andris fel tudja dolgozni, segítenünk kell neki megérteni a saját lelkiállapotát, azt, hogy vajon miért tette, amit tett.
Ha ebben a helyzetben a szülő csak a másik érzését segít értelmezni, elmagyarázva a csemetének, hogy nem szabad beledobni mások arcába a labdát, mert az fáj, ezzel nem fogja eljuttatni a csemetét oda, hogy őszintén bocsánatot tudjon kérni. Hiszen Andrisban is dúl az elutasítás fájdalma, amire senkitől sem kapott együttérzést, sőt, még anyja, apja is a másik gyerek érzéseivel foglalkozik. Ilyen helyzetben a szülő azzal segít, ha amellett, hogy egyértelműen, határozottan megmondja neki, hogy nem szabad hozzávágni másokhoz a labdát, megkérdezi, hogy miért tette. Ha erre a gyermek azt feleli, azért, mert Lackó nem vette be a bújócskázásba, fontos látnia, hogy együtt éreznek vele is, amellett, hogy továbbra is tartják magukat ahhoz, hogy amit tett, azt nem helyes.
És mindig fontos, hogy ne csak azt közvetítsék a szülők, mit nem szabad, hanem kínáljanak fel lehetőségeket, ahogy az adott helyzet megoldható. A lényeg, hogy a gyermek megtanulja, a konfliktusban mindkét fél érzései, szükségletei jogosak, ám bizonyos megoldási eszközös megengedettek, míg mások nem azok. Ha mindezt érti, ez után következik az a lépés, hogy megértse, ha már hibát követett el az ember, hogyan korrigálhatja azt: például bocsánatkéréssel. Ám ennek csak akkor van értelme, ha legalább nagyjából érti, mi történt ő és a másik között.
Egyes szülők megijednek, hogy az ő csemetéjüknek talán nincs is empátiája, mikor azt látják, cseppet sem sajnálja, hogy testvére fájdalmasan zokog, mert lerombolta a homokvárát. Ilyenkor a bocsánatkérést sürgető szülő azt reméli, előbb-utóbb leesik a tantusz, hogy ő okozta ezt a fájdalmat, és felébred benne az együttérzés. Ám a nevelés csak akkor lehet hatékony, ha az ember figyelembe veszi a gyermek lelkiállapotát. Ha már elég érett a csemete, hogy értse, ő okozta a galibát, könnyen lehet, hogy az első megjelenő érzés nem az empátia, hanem például a büntetéstől való félelem vagy a szégyen.
Fontos, hogy a szülőnek legyen türelme megvárni, míg lecsillapodnak a kedélyek, és befogadóvá válik a gyermek a másik állapotának megértésére. Ha a dúló-fúló gyermek kényszerből elmotyogja, vagy éppen mérgesen odavágja, hogy bocsánat, annak egészen más a tartalma, valami olyasmit üzen, hogy a bocsánatkérés egy kis kellemetlenség, amivel elkerülhetők a nagyobbak, mint például a büntetés vagy a tartós harag.
A bocsánatkérés megtanításának sokkal jobb módja a példamutatás, mint az arra való felszólítás. Ha a gyermek látja, hogy otthon a családban sokszor úgy oldódnak a feszültségek, hogy aki belátja, hogy túllőtt a célon, az el is ismeri ezt, a gyerek is megtapasztalja a bocsánatkérés jótékony hatását. Az ő szemében nem önostorozásról fog ez szólni, hanem a másik iránti bizalom megjelenéséről, olyan gesztusról, ami közelebb hozza a feleket anélkül, hogy bármelyikük arcvesztést élne meg.
Cziglán Karolina, pszichológus
