Gyermekem harmadik hetét tölti a bölcsiben. A beszoktatási fázis végére érünk, mostantól (a jelek szerint) otthon érzi magát, azaz a kezdetekkel ellentétben nem sír, viszont (olykor) válogat az ételek között, (néha) nem alszik, és (néha) odacsap a szelíd asztalszomszéd kislánynak, ha megkívánja annak vajaskenyerét. Szóval olyanocska kezd lenni, mint otthon... Na jó, hangyányit talán fegyelmezettebb. Energikus és vidám, annak ellenére, hogy (olykor) lemarad az ebédről, meg (néha) a sziesztáról, viszont a társaság láthatóan feltölti. Reggelente fut a csoportszobába a haverokhoz, megy „színezni” vagy reggelizni, vagy ami éppen következik. És megtanult kiasztalnál kiskanállal enni, és igyekszik önállóan felvenni a cipőjét. A szemetet a szemetesbe dobja, és a korlátba kapaszkodva közlekedik a lépcsőn. Azt hiszem, meg vagyok elégedve.
Nem mintha nem sajnálnám reggel elengedni, mert valószínű, hogy eleinte a standard szívszorító élmények közé tartozik az ajtó mögött eltűnő pici figura, aki meghatóan szorítja a macija kezét, és úgy néz vissza, hogy azt leleassítva simán be lehetne tenni egy megható amerikai filmbe csúcsjelenetnek (körben madarak, nyuszik, naplemente, gitárakkord).
Egy biztos: az eddigi esti altatás kezd átalakulni az eddigi egyszerűből bonyolultabbá. Azt tehát nem tudnám mondani, hogy a bölcsis időszak kezdete megóvná az otthon kialakult szokásokat. Kinek mi, de valami biztosan változni fog. A bölcsi annak való, aki el tudja fogadni, hogy a nap felét, vagy akár nagyobb részét nem a kicsivel tölti.
Van akinek eszébe sem jut a bölcsi, mert a gyereknek az anyja mellett van a helye, főleg, ha esetleg jövöget a következő bébi, és akkor már amúgy is „gyerekek lesznek mindenhol” és nem érdemes munkán vagy bármin filózni. A gyerekekre fordított teljes nap nem elpocsékolt idő, hanem tudatos döntés. A főallású anya – megkockáztatom – azon szerencsés személyek közé tartozik, akiknek a család a munkája, és nem sínyli meg azt, hogy valójában hazaviszi a munkáját, illetőleg – nőklapjásan szólva – összekeveri a munkát és a magánéletet. Ez közelebb áll a klasszikus női szerepkörhöz, de mivel a lovaskocsit is felváltotta az autó, ma minden verzió – az apuka gyesre menésétől kezdve az egésznapos bentlakó bébiszitterig – elképzelhető. Akár karrier, akár más okok miatt.
De milyen verziók vannak még?
Ha esetleg valaki alapból elveti a bölcsit, illetve nem sikerül elhelyeznie a gyermekét, választhat családi napközit. Ez egyfajta alternatív lehetőség, így az állami felvételi- és szabályrendszert kiiktatva, kevésbé intézményes körülmények között lehet elhelyezni a gyereket. A tulajdonképpen menő önszerveződés még nem annyira elterjedt kishazánkban.
Pedig ha itt is kialakul egy állandó társaság, az nemcsak sokkal jobban összehozzaa családokat, de kreatív hozzáállással le is körözheti a normál bölcsit. Gondolok itt a menüre, a pluszfoglalkozásokra, és a pótolhatatlan nagycsalád-feelingre. Ez nem annyira ipari megoldás, valamint a szabadság érzését is megadja. Hátránya, hogy ki vagyunk szolgáltatva az adott család teljesítőkészségének (időben), illetve anyagilag kicsit húzósabb. Természetesen korántsem annyira, mint a hiperszuper magánbölcsik.
Magánúton
Kutatásom eredményeképp az áruk ellenére is többnyire teltházzal működő privátintézmények cseppet sem rugalmasak idő/pénz tekintetében. Azok közül, amiket megnéztem, mindössze egy helyen hajlandóak napidíjat ajánlani, illetve félnapos opciót is felajánlani a szülőknek. Persze a pénzünkért sportolási lehetőségtől a nyelvtanuláson át a bio étrendig mindenféle van a „tandíjban”, csakhát mégis bús belegondolni, hogy valakinek egyhavi keresete az, amit egy ilyen helyen havonta perkálni kell.
Bébiszitter
A nem nyakló nélkül alkalmazott babysitter talán a legelterjedtebb megoldás, ha a nagyszülők nincsenek, vagy vannak, csak az ország túlsó felén, vagy egyéb okból nem bízható néha gondjukra a kisded. A nagyon kicsi gyerek (egyéves kor alatt) valóban nem biztos, hogy a nagyszülőre vár, aki lehet, hogy már kijött a gyakorlatból, és elsőre nem találja meg a ritmust a bömbölő csecsemővel, esetleg pánikba esik. A babysitter azonban általában jó kondiban van, magam például a bölcsissé vált ismerőskislány dadusát örököltem, akiről a havernőm ódákat zengett. „Natalja Fjodorovna” valóban izgalmas személyiség, és - bár heti két alkalomnál nem nagyon jött többször - mégis, bensőséges családtaggá vált. Ukrán akcentusa néha titokzatos ködbe vonja mondanivalóját, de a lényeg így is érthető: mindene a gyerek, akivel nagyon hamar egy húron pendültek. Ha játszótérre mennek, Natasa mindig tudja, mennyire van hideg, meleg, mikor kell inni-enni adni, vagy pelust cserélni, vagy csak tologatni egy kicsit, hogy pihenjen a poronty. Táskájában mindig van egy pótadag keksz vagy titkos banán, túrórudi, miegyéb. Ő az, akire számítani lehet vészhelyzetben, aki láthatóan tűzbe menne a rábízott gyermekért. Ha szimpatikus neki a család, a mama, a papa, a gyerek és a hozzáállás.
Pont ezért szeretem: mert nem egy gépies szolgalélek, hanem egyéniség, akinek véleménye van, és aki ezt meg is mondja.
Ha valaki nagyon rákattan egy megbízható, jól bevált babysitterre, anyagilag így is könnyen csődbe mehet. Mert mégis megnyugtatóbb néha lelkileg, ha nem valamelyik családtagtól, barátnőtől kell szívességet kérni. Itt tiszta a helyzet, és mindenki jól jár. Csak épp a pénztárca lesz laposabb.
Ha a gyermek kicsit felcseperedett, és eléri a kritikus cukiságfaktort, akkor persze minden gond nélkül bevethetők olykor a nagyszülők. Nincs az a morcnagypapa, aki ellen tudna állni egy beszélni tanuló másfélévesnek, aki azt mondja: napapa! Sőt, elkezdődhetnek a közös programok. Séta, lightos futkosás a parkban, állatkert, vagy almaszedés a kertben. Ha a minimális technikai tudás megvan (ti.: etetés, és peluscsere), valószínűleg a lehető legnagyobb öröm tanítgatni a kisunokát, aki kíváncsi, és szívja magába a tudást, mint a szivacs.
Lényeges persze az egyensúly szülő és nagyszülő között. Érdemes felkészülni a meglepetésekre. Ha a nagyi bizonyos dolgokat TELJESEN máshogy csinál, mint mi otthon, akkor izgalmas konfliktusok szökkenhetnek szárba...
Ezért aztán, ha nem a „főállású anya” kategóriába estünk, akkor el lehet bábozni a lehetőségek között.
Én néha úgy érzem, kombinációs és gazdasági szuperzseni lettem, valamint korrekt diplomata is. Volt nagypapa, babysitter, anyagi csőd esetén anyus korszak, éjszakai munkával
kombinálva. Majd jött a bölcsi. És most amikor érte megyek, és elhozom a „melóból”, valahogy frissnek és kreatívnak érzem magam. Szégyen vagy sem: „félnapos” anyuka vagyok. Fontos a munkám, a mikrogrammnyi lazítás. Így tudok a maradék időben energikus és kváziszuper anya lenni.
