Miért megy nehezen, ami lehetne könnyű, gyors is, miért lesz ügy egy hétköznapi cselekvésből, mikor ez látszólag senkinek sem érdeke? És aztán végül mindenkinek rossz a hangulata, áll a bál, megy a veszekedés.
A szülők olykor meggyötörten kérnek a pszichológustól segítséget, hogy kiutat találhassanak bizonyos nap mint nap ismétlődő huzavonákból, ceremóniákból, amelyek szenvedést okoznak mind a felnőttnek, mind a gyereknek. Ha ártatlanabb példát nézünk, lehet ez a reggeli öltözködés vagy az etetés körüli cirkusz, de a rendszeres műsor vonatkozhat gyakorlatilag bármire a játszótérről való hazaindulás késleltetésétől a lefekvés kitolásáig. Az anyák és apák nem értik, miért megy nehezen, ami lehetne könnyű, gyors is, miért lesz ügy egy hétköznapi cselekvésből, mikor ez látszólag senkinek sem érdeke, hiszen végül mindenkinek rossz a hangulata, áll a bál, megy a veszekedés.
Nézzünk meg közelebbről egy ilyen helyzetet, és talán kiderül, hogy mégis kinek az érdeke...
Az anya meg akarja etetni kétéves gyermekét. Kirak elé először brokkoli krémlevest: egy egészséges és finom ételt. A kicsi hozzá sem nyúl. Anya kedvesen unszolja, csak egy falatot – de a gyermek elfordítja a fejét, hajthatatlan. A szülő mással próbálkozik, jön az előre elkészített B-változat (hiszen lehetett számítani arra, hogy szükség lesz rá), anya most tökpürével próbálkozik. Ezt úgyis szereti a kis Pötyi, hiszen múltkor annyit evett belőle, hogy rosszul is lett. Most azonban nincs vele sikere. Anya türelme fogytán, már nem olyan kedvesen, inkább ingerülten igyekszik pár falatot a gyerekbe diktálni, közben elkezdenek peregni szeme előtt a képek a határidős feladatokról, amikkel inkább kellene most foglalkozni, és amik miatt jó volna mihamarabb lezárni ezt az etetés ügyet. Pötyi ezt mintha megérezné: az előbb már úgy tűnt, a tökpüré beválik, ám most határozott szájzár és oldalra fordulás a reakció. Mivel anya türelme már igencsak fogytán, előkerül a túró rudi, a puding. Végül ebből-abból elfogy néhány falat nagy nehezen, anya ingerült, Pötyi ezt érzi, és sír, anya belátja, ebből már nem lesz rendes evés, és miközben elpakolja az asztalról a tízféle étel maradékát, azon tűnődik, mit rontott el, ennek miért kell mindig így lennie, mikor hallomásból tudja, bizonyos helyeken az etetés egész könnyen megy.
A józan paraszti ész szerint
Pötyi azzal járt volna legjobban, ha megette volna a brokkolilevest a legelején, aztán jóllakottan aludni tért volna, mindenki legnagyobb megelégedésére. Anya pedig ment volna a dolgára, és időben befejezte volna a határidős munkáit. Igen ám, csak akkor az étkezés negyvenöt perc helyett maximum tíz lett volna, ennyivel csökkentve az aznapi törődést, anyai figyelem idejét is. Igaz, hogy ez a figyelem nem a babusgatásról, szeretgetésről, hanem idegeskedésről szólt, de a játszmákkal foglalkozó lélektan egyik felfedezése, hogy gyakran bármilyen, még a legkellemetlenebb impulzus is jobb, mint a semmilyen. Ezeket a foglalkozási egységeket nevezik „stroke”-oknak, ami angolul egyaránt jelent simogatást és ütést. Az ember szeretne sok-sok stroke-ot gyűjteni, lehetőleg persze simogatást, de ha az nem megy, jó az ütés is. És ezt érthetjük szó szerint: lehet annyira elhanyagolva egy gyermek, megélhet olyan mértékű érzelmi nélkülözést, hogy még a büntetés, sőt verés is jutalomértékű legyen számára.
De viszonylag jól működő, „normális” családokban is könnyen kialakulhatnak az előbb taglalthoz hasonló helyzetek. Kell hozzá egy úgynevezett gyenge pont a szülő részéről, amit nem nagy kihívás találni egy kisgyermekes anyánál vagy apánál. Hiszen minden szülő azt szeretné, hogy egészségesen fejlődjön csemetéje, mindegyiknek fontos, hogy az időjárásnak megfelelően legyen felöltözve, hogy rendesen kialudja magát, stb. Ha a gyermek megérzi, hogy valamilyen témára különösen érzékeny a szülő, könnyen válhat belőle játszma, különösen, ha meghúzódik a háttérben némi érzelmi nélkülözés, plusz törődés igénye.
És vajon mit tehet a szülő ilyen helyzetben?
Jó, ha elgondolkodik, vajon van-e reális oka a csemete viselkedésének, kap-e annyi jó értelemben vett időt és foglalkozást, amennyire szüksége lehet. Bizony könnyen megtörténhet, hogy bevezetjük az esti mesét és hancúrozást, erre eltűnik az étkezés körüli cirkusz. Ez nem jelenti, hogy minden esetben elrontott valamit a szülő, hogy biztosan komoly hiánnyal küzd a gyermek. Hiszen, akire odafigyelnek, az is szívesen vesz még több törődést. A megoldás másik oldala a gyenge pont megerősítése saját magunkban. A példánál maradva: ne féljünk annyira, hogy éhen fog halni a gyermek, és a második variáció felkínálása után zárjuk le a menüsort. Ha mi strapabíróak vagyunk, és könnyeden, magabiztosan reagálunk, kevésbé kínálunk lehetőséget a mindennapi játszmákra.
