Avagy hogyan ne húzzuk a pattanásig az amúgy is hormonálisan érzékeny kismamát.
Vége-hossza nincs azoknak a kifejezéseknek, amikkel a gyereket váró nőket illetik. A várandóstól a vemhesig, én is kaptam már hideget-meleget. Jöjjön egy kis nyelvművelés azoknak, akik még pallérozatlanok a témában, de nem szeretnének leforrázva állni egy kávézóban, amikor valaki földig gyalázza őket, mert terhesnek merték nevezni.
Jeeka blogjáról szemezgettünk.
Várj csak
A türelmetlenek kedvéért, akik csak belenéznek az anyagba, de úgyse olvassák végig, már az elején leszögezem: az általam ismert legoptimálisabb kifejezés a várandós. Ebben a szóban nincs semmi finomkodás, se durvaság, nem medikalizált és nem is tenyeres-talpas, és kiemeli a legfontosabb motívumot: a várakozást.
Én folyton csak várok: vártam, hogy a rosszulléteim enyhüljenek, hogy megértsem, miért vannak; hogy megváltozzon a viszonyom az anyámmal (történik!); hogy már jó nagy legyen a hasam; hogy megmozduljon a babám, érezzem a szívverését (IGEN! IGEN! eddig a legjobb dolog, ami történt, imádom ahogy tornászik!); várom a következő ultrahangot; várom, hogy megtaláljam az igazán nekem való szülésznőt, szülészorvost és még kismillió dolgot várok. (Kávét reggel az ágyba, reggeli után az ebédet...)
Szépnek találom az állapotost és az áldott állapotot, de ezekben érzek valami régies nehézkességet. Mindig jól esik, ha ezt hallom valakitől, de én magam nem szoktam használni őket a mindennapokban. Én leginkább babát várok.
Teher – a deréknak
A kórházi nyelvben én bizony terhes vagyok. A negatív zöngéket talán nem kell hangsúlyoznom. Nyilván nem pusztán strukturális rosszindulatból fakad, hogy az egyébként oly sokmindenben finomkodó és absztrakcióra törekvő orvosi szakzsargon ezt a kifejezetten darabos kifejezést választotta, mégis plasztikusnak érzem azzal kapcsolatban, ahogyan az egészségügy rám tekint. (Főleg annak fényében, hogy igen kényes állapotokat képesek olyan nevekkel illetni, mint hogy aranyér.)
Sokan vagyunk, akik vitatjuk, hogy a várandós nő bárkinek a betege volna: a szülés nem patológiás folyamat, hanem egészséges dolog. A kisbaba fizikailag is, lelkileg is lehet teher bizonyos élethelyzetekben; sőt, vannak szakemberek, akik azt állítják, hogy a várandósság első szakaszában tapasztalható rosszullétek a ki nem mondott lelki elutasítás indikátorai. (Erről majd legközelebb bővebben. Az első trimeszter lelki magányossága engem nagyon megviselt, ritkán voltam ennél tanácstalanabb.)
Én azonban nem általánosítanám ennyire ezt a nehézséget, hogy ez alapján nevezzem meg az állapotot. A nehézség természetes velejárója minden nagynak és valódinak, de távolról sem a legmeghatározóbb dolog. A terheken és ismeretlen akadályokon túl még rengeteg dolog történik: én úgy érzem, szárnyakat kaptam, valami sokkal nagyobb és fontosabb történik az életemben, mint eddig valaha. Ahhoz tudom hasonlítani, ahogyan megtaláltam a szerelmemet meg a hivatásomat.
Nem fejelek le senkit a terhesezésért, de azért jobban esik, ha veszik a fáradtságot, hogy szebben mondják. Az egyetlen téma, amiben használom: a terhesbiznisz. (Nem az én kifejezésem, Hommelette-apukától loptam.) Van a témának bővebb kifejtése is, én még csak gyűjtöm az anyagot (magzati szívhangfigyelő?!?! légzésfigyelő halálangyala?!?! 4D ultrahang?!?!?!).
Anyád a kicsi
Hát a kismama nálam erősen rezegteti a lécet. Sokkal affektáltabb és lekicsinyítőbb, mint amennyire (picsogva) kedves. Későbbi párja az anyuka, apuka. (Horváth apuka, legyen kedves! Kérem, engem Horváth Lászlónak hívnak. Vagy még jobb, anyám példája: Papp anyuka! Jó napot, Bogdán Éva a nevem.) Leereszkedőnek, locsipocsinak érzem. Nem szokam nyilvánosan húzni a számat, de nadrágot is csak olyan helyen veszek, ahol nem kismamadivatnak hívják a nyúlós cuccokat.
Persze én máshonnan jövök, eszembe nem jutna a szüleimet Mamának meg Papának hívni, pesties ostobaságnak érzem. A nálunk szokásos szóhasználat alapján én legfeljebb kisanya vagyok. Úúú... kisanyám!
