Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha egy anya ennyire nem bír a gyerekeivel, miért viszi őket nyilvános helyre és teszi ki magát és a környezetét is a teljes káosznak? Gyerektelenek véleménye az anyákról és arról is, ők maguk mennyire nem toleránsak.
Bár tudjuk, anyaként napjainkat zen állapotban töltjük, arcunkon boldog mosollyal, kedvesen beszélve a gyerekhez, csak a jó dolgokat átadva neki, rossz dolgot nem teszünk, hiszen tökéletesek vagyunk (sőt, az IGAZI anyának még a melléből is omega-3 jön, copyright N.É.), ennélfogva gyerekünk is tökéletes. Szerintünk. De hogy áll ez a többiek szerint??
Íme az ellenvélemény: a világ, mások szerint.
"A gyerekek idegesítőek. Hangosak, rendetlenek, és nem lehet miattuk egy kávét sem meginni" – mondja Milán egy reggeli kávézőhely közepén. Valóban: a kávézóban két gyerek hancúrozik, maga mögött hagyva a szétdobált játékokat és egy zilált, mostanra rezignálttá vált anyukát. Vajon ez generációs kérdés, nevelési feladat vagy szimplán a nézőponton múlik?
Velünk is borzasztó nehéz volt
Anno 20-25 éve, még megboldogult gyerekkorom tájékán, mi, azaz az akkori gyerekek is állandóan idegesítettük a felnőtteket. (A különbség csak annyi, hogy azt akkor nem az interneten tárgyalták meg, hanem a lépcsőház folyosóján.) Persze mi, az akkori gyerekek mindig résen voltunk, és így mindig első kézből tudtuk, hogy miért is olyan borzasztó nehéz velünk.
Azért persze minket sem kellett félteni, hisz mi is összegyűltünk a lépcsőházban egy másik korlátnál, és megvolt a mi saját álláspontunk is ezekről a besavanyodott felnőttekről. De persze mire felnövünk, szeretjük elfelejteni azt, hogy mi is voltunk gyerekek, és ezzel egyenes arányban szépen lassan elkezdenek bennünket idegesíteni.
A minap épp egy hosszú évek óta nem látott, kedves barátnőmmel találkoztam egy hangulatos, budai cukrászdában. Vaskos fényképalbummal készültem, hogy bepótoljuk a kimaradt éveket, napokig készültem a viszontlátásra. Minden úgy ment, mint ahogyan azt reméltem: ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk anno. Aztán snitt.
Felváltva őrjöngtek, visítoztak
Bejött egy anyuka három gyerekével a cukrászdába, és leült mellénk a kisebbfajta hadsereggel együtt. Bár ha csak leültek volna, nem lett volna semmi baj. De nem: a legnagyobb fia megállás nélkül tömte magába a süteményeket, közben csokoládés kezét bőszen törölgette a terítőbe.
Végig azon rettegtem, nehogy félrenyúljon, és a fehér nadrágom is kapjon valamit a ragacsból. A másik két kicsi még rosszabb volt: felváltva őrjöngtek és visítoztak. Ha az egyik végre abbahagyta, rögtön rázendített a másik. Mi persze semmit sem hallottunk egymásból, oda a meghitt hangulatnak. Vadul kavarogtak a gondolataim: miért pont ide tévedtek be? Nem lett volna egyszerűbb megvenni négy szelet süteményt valamelyik közértben, és azt otthon, a konyhaasztalnál megenni?
Minek viszi nyilvános helyre?
Ha ennyire láthatóan nem képes lecsitítani a csemetéit, minek viszi őket nyilvános helyre? Miért nem tartja karantén alatt addig mindhármat, amíg azok nem képesek beilleszkedni megfelelőképp a társadalomba?
Az anyuka közben a helyzetet érzékelvén próbált rendet tenni, és láthatóan iszonyatosan szenvedett, én pedig, bár együttéreztem vele, a fehér nadrágom megvédésére koncentráltam.
Bár ezzel a fehér nadrággal, ha gyerek van a közelben, amúgy sincs szerencsém.
A múlt héten a 3-as metrót sem sikerült megúszni. Anyuci édes pici, mosolygó gyöngyszeme – akit azért magamban egészen máshogy nevezetem el az eset után – képes volt úgy feltérdepelni az ülésre, hogy a cipője talpával össze-vissza kalimpált, és összekente a combom. Anyuka lazán, majdhogynem mellékesen elnézést kért, én persze illedelmesen – mert engem azért még megtanított az illemre az anyukám – azt mondtam, hogy elnézem.
Könyörgöm: ez természetes?
De könyörgöm, komolyan gondolja, hogy ez teljesen természetes?! Amikor én hatalmas műgonddal választom ki a mosóporomat, az öblítőről már nem is beszélve, akkor természetes, hogy az ő neveletlen gyereke csak úgy belém törli a lábát?!
Szegény mi, azaz szegény felnőttek. Az idegesítő gyerekek világában élünk, milyen nehéz is nekünk. Hát igen, bárhova megyünk, mindenütt hatalmas veszélynek vagyunk kitéve. Sosem tudjuk, hol vagyunk biztonságban.
A Libegőnél is hatalmas hiszti
Bár mi felnőttek azért valahogy mégis furán működünk: ha valami jól működik, amellett sem tudunk mindig szó nélkül elmenni. A múltkor a Libegőnél egy kislány szintén hatalmas hisztibe kezdett, és szintén a földhöz vágta magát. Viszont az anyukája teljesen higgadtan kezelte a helyzetet, a kislány egy idő után megnyugodott, és az élet ment tovább.
De nem: a sorban álló felnőttek aprólékosan megbeszélték ezt a szituációt, elemezgették, és különböző megoldási javaslatokat kreáltak ott hirtelen. Félhangosan, hogy az anyuka is hallja. És bár már rég nem volt mit megoldani, ők csak ontották bírálónak szánt megjegyzéseiket. Akkor azért ott magamban hálaimát rebegtem, hiszen milyen szerencse, hogy 10 perc alatt ennyi klassz ötlet születik gyereknevelés terén: ezek szerint nincs itt gond, mindenki tudja mit, miért és hogyan kell tenni.
Csak a többi gyerektelennel kell megtárgyalni a dolgot.
