Lehet, hogy néha úgy érződik, megmondósra veszem a figurát, pedig ez nincs szándékomban. Sőt. Éppen, hogy tele vagyok kérdésekkel, dilemmákkal, aggodalmakkal. Magabiztosság csak nyomokban van bennem, és az is inkább csak a remény, hogy jól csinálom a dolgokat, legalább a gyerekekkel kapcsolatban.
Én vagyok az apád!
Mert ilyen típus vagyok. Mert ezt örököltem. Az aggódást meg a rettegést, hogy valami rossz történik, valamit nem úgy teszek, ahogy kellene. Mindez azzal nem jár együtt, hogy igazán befolyásolna vagy érdekelne, hogy mások helyesnek vagy éppen elítélendőnek tartják azt, ahogy a gyerekeimmel bánok. És én sem szeretnék senkit ez ügyben véleményezni vagy bírálni, de azért ez nem megy olyan könnyen. Kívülről egyrészt megítélhetetlen sok dolog, másrészt éppen hogy sokkal tisztábban látszik egy csomó minden. De mindegy is, mert most nem erről lesz szó. Hanem arról, hogy apaként/szülőként mindig van min aggódni. Vagy valós problémák miatt, vagy irracionális félelmektől vezérelve.
Csupa kérdőjel, kevés válasz
Egy nagy kivételtől eltekintve, mégpedig attól, hogy azon nem kellett aggódni, hogy mi van, ha nekünk nem jön össze a gyerek, vagy éppen úgy jön össze, ahogy nem terveztük. De ezen kívül minden más kérdéses volt, van és lesz. Mi lesz, ha lány lesz? Mi lesz, ha fiú? Fel fog borulni az egész életünk? Szenvedni fogok ettől az egésztől?
Az életünk felborult, és nem szenvedek. Aztán a terhesség alatti vizsgálatok. Mi az a Cavum septum pellucidum? Miért nagyobb vagy kisebb, mint a megadott szabványérték? Mi van, ha a gyereknek valami baja lesz? Ha beteg? Ha fogyatékos? Ha sérült? Akkor el fogom tudni viselni a dolgot, kezelni tudom az egészet? Vagy teljesen tönkremegy az életem, tönkremegy a kapcsolatunk, és mindennek vége? Nem lett semmi ilyesmi, de mi lett volna ha?
Nem hiszem, hogy tudni akarom. Amikor meg már megvolt Eff, akkor sem lett egyszerűbb. Jól fogom, eleget eszik? Jaj, lázas, mi lesz vele? Miért sír? Milyen oltást kapjon? Miért nem jön már a foga? Szívzörej, az mitől van? Kinövi? És így tovább. Pedig semmi igazán extra nem volt, de én minden miatt aggódok. Egy-egy betegség, bár kezdek valamennyire hozzáedződni, még mindig kétségbe ejt.
Fokozás
Jött Jé. Jött az újabb kérdéskör. Mi lesz, ha lány lesz? Mi lesz, ha fiú? Hogy lesz két gyerekkel? Sokkal durvább? Elférünk egyáltalán otthon? Mi van, ha ezzel lesz valami baj? Lehet, hogy Eff megutál minket miatta? Vagy Jét? Az első túl jól sikerült. Lehet, hogy a másodikat nem fogom bírni annyira?
Közben meg Eff nagyobb lett, és újabb aggodalmak merültek fel bennem. Elég szigorú vagyok vele? Túl szigorú vagyok vele? Következetlen vagyok? A rossz döntéseimmel egy életre megnyomorítom? Elkényeztetem? Boldogtalan lesz a gyerekkora, mert idén sem Mauritiuson nyaralunk? És aztán még tovább. Szerencsétlen lúzernak fognak tartani a fiaim, ha felnőnek? Látni sem akarnak majd minket, menekülnek otthonról? Vagy éppen még 35 éves korukban is a vérünket szívják, és ellopják a nyugdíjunkat? Mert kell drogra? És mindenről én tehetek, mert rákiabáltam valamelyikükre az egyik este, és sírva fakadt? Nem tudom, nem tudom, nem tudom.
Van még kérdés?
Van. Mi van, ha majd annyi keménykedést kapok a gyerekeimtől, amennyit tőlem kaptak a szüleim? Az nem volt kevés. Mi van, ha elvesztem a munkám, és éhen halunk? Az utcára kerülünk? Ha beteg leszek én vagy Á? Jó persze, ez így túl tömény, még nekem is. De egy apát igenis nyomaszt egy csomó ilyen kérdés is. Igaz, hogy az anyák vannak otthon a gyerekekkel, legalábbis az elején, és ők foglalkoznak a legtöbb mindennapos csip-csup dologgal. Én meg egy csomó mással. Nem azért mert annyira a hagyományos családmodell lennénk, de per pillanat én vagyok a családfenntartó, ha máshogy nem, anyagilag legalábbis. És többek között ez is nagy felelősség.
Huhh. És ez csak egy szerény ízelítő. Nem könnyű nekem, így komplexusokkal terhelten. Ráadásul még a végére is maradtak kérdéseim. Olvassa valaki egyáltalán, amit írok? És ha igen, akkor van, akinek még tetszik is?
