Szeptember: az óvodakezdés, és nem ritkán -váltás ideje. Az év közbeni óvoda-, iskolaváltás, költözködés szülőt, gyereket egyaránt megvisel. Írásunkban arra vállalkozunk, hogy a változás, változtatás mögött húzódó egyes pszichológiai folyamatok megértésével megkönnyítsük az ilyen-olyan okokból szükséges intézmény- vagy környezetváltást. Egyúttal számítunk a Poronty olvasótáborának saját tapasztalatain alapuló gyakorlati jó tanácsaira a témával kapcsolatban: hogyan segítsük át gyerekeinket az életünkben, életükben hirtelen bekövetkező változásokon?
Posztunk fő kérdése, hogy milyen hozzáállással érdemes a változtatás folyamatát úgy bonyolítani, hogy az a lehető legkevesebb fájdalmat és szorongást okozza gyerekeinknek – és persze nekünk, magunknak? Természetesen fontos szempont, hogy a változtatást milyen események indokolják. A család körülményeiben bekövetkezett fordulatok – költözés, válás, lehetőségeink, anyagi helyzetünk átalakulása – vagy a választott, esetleg már megszokott, megismert intézménnyel kapcsolatos elégedetlenségünk: rossz pedagógusok, velük és az intézménnyel kapcsolatos negatív tapasztalatok, élmények? Mindenek előtt az indokok kényszerítő erejének tisztázása és racionalizálása a feladat. Ideális esetben elegendő időnk van arra, illetve elegendő időt biztosítunk rá, hogy a változást előkészítsük és zökkenőmentesen lezavarjuk. Ebben jelentős mértékben segíthet bennünket, ha mi magunk szilárdan állunk a helyzet magaslatán: megfontolt szándékkal, de legalábbis elfogadóan, következetesen és bátran képviseljük döntésünket, és ezt a hozzáállást közvetítjük gyerekünk felé is.
A felnőtt viselkedése határozza meg a gyermekét
Ez sok esetben nagyon nehéz, embert próbáló feladat még a felnőtt számára is, pedig alapvetően az ő viselkedése, helytállása határozza meg egy ilyen változtatás nehézségét, hangulatát, utórezgéseinek amplitúdóját. A felnőtt érzelmi állapota és megnyilvánulásai lesznek azok a kulcstényezők, amelyek a gyerek reakcióit elsődlegesen befolyásolják, hiszen egy kisgyerek a szocializáció e kezdeti szakaszában voltaképpen utánozza a körülötte lévő felnőttek viselkedését, érzelmi reakcióit. Nap mint nap, menetrendszerűen hisztiző, szorongó gyereknek először is nézd meg az anyját, és döntsd el, ki pánikol igazából, honnan is ered a para. Tudjuk, hogy egy kisgyerek életében mennyire fontos a biztonság, stabilitás. Vannak persze gyerekek, akik „vérmérsékletük” szerint jól viselik a váratlan, nem megszokott eseményeket, sőt egyesek kifejezetten élvezik, izgalmasnak – és nem félelmetesnek – élik meg például a költözést vagy az óvónéni és a játszótársak cserélődését. Sajnos az ilyen „szerencsés” természetű, „könnyű” gyerekek is megsínylik a változást akkor, ha szüleik „megbuknak” a történések menedzselésében.
Tudni kell leállítani magunkat
Ékes példa erre az – nekem számos ilyen játszótéri jelenet jut eszembe –, amikor egy gyerek elesik, nem történik semmi különös, épp felállna, miközben a halálra rémült szülő pánikszerű mozdulatokkal és ennek megfelelő verbális aláfestéssel rémülten kapja fel és szorítja magához kicsinyét, szinte kipréselve a gyerekből a könnyeket. Ez az, amit semmilyen szituációban – sem kicsiben, sem nagyban – nem szabadna elkövetnünk, és amelyben – mégha olykor nehéz is – képesnek kell látni magunkat kívülről, és idejében nyakoncsípni a valószínűleg már berögzött, de fals és kártékony reakciót. Le kell tudni állítani magunkat minden esetben, amikor mi magunk keltenénk pánikot egy gyerekben.
Mit csináljunk a félénkebb gyerekkel?
És aztán ott vannak azok a gyerekek is, a „kevésbé könnyűek”, akik már pici baba koruk óta nehezebben, nyugtalanabbul, feszültebben reagálnak új és váratlan helyzetekre, introvertált személyiségük folytán szorongóbbak, adott esetben lassúbbak, konokabbak. Ők azok, akik nagyon nem örülnek, ha új oviba, új játszótérre, új lakásba kell menniük. Mit tegyen ilyenkor a féltve szerető anyuka, apuka? Természetesen ilyenkor is a felnőtt habitusa fogja segíteni vagy tovább rontani a dolgokat.
Az ember túlélő, adaptív képességének elegendő bizonyítéka, hogy itt vagyunk már több millió éve. Egy faj fennmaradását az alkalmazkodó- és tűrőképessége biztosítja. A pánik, a hiszti eluralkodása, a helyzetfelismerő képesség és a hidegvér elvesztése egy vadállat számára gyakorlatilag egyenlő volna az azonnali halállal. Ha egy anyatigris a kölykének az önállósodás leckéiben azt tanítaná, hogy a váratlanul felbukkanó vadász, a (víztől, erdőtűztől) megsemmisült búvóhely elvesztését hogyan nem lehet túlélni, akkor ma már bizonyosan nem volnának tigrisek.
Ne nézd hülyének a gyereket!
Az óvodaváltás, költözés nem kis dolog: mégha nem mutatkoznak is azonnali jelei, egész biztosan hagy valamilyen nyomot a kisgyerekben. Ne számítsunk arra, hogy majd elintézi magával, álljunk mellette, álljunk készen arra, hogy észrevegyük ezeket a nyomokat. A kommunikáció, a rendelkezésünkre álló információk megosztása a kölcsönös bizalom alapja, a kisgyerek nyugalmának letéteményese. Egy gyerekkel gyereknyelven, az ő szintjén kommunikálunk, de ez nem jelenti azt, hogy hazudunk neki vagy hülyének nézzük. Egy mesemondó vagy mesét olvasó szülő, pedagógus nem kell, hogy ripacskodjon, a mesefigurák bőrébe bújva eltorzult arccal és gesztusokkal hadonásszon ahhoz, hogy a gyerek élvezze a történetet, hogy el tudja képzelni a mesében szereplő alakokat. De ha soha senki nem olvas neki mesét, vagy csak értelmetlen, befejezetlen történeteket hall, értelmi és érzelmi intelligenciája nem fog elég inputot, nem fog megfelelő mintákat kapni az egészséges fejlődéshez.
A változásokhoz való könnyed alkalmazkodás képességének kialakítása tehát elsősorban a felnőttön múlik, aki ha higgadt, következetes és őszinte szereplője tud lenni az eseményeknek, jó eséllyel segítheti sikerrel porontyát az élet rögös útjain.
Írd meg nekünk saját tapasztalataidat!
Gábor Nikoletta
