24. hét
+7 kg
Egy kismama szemszögéből London nagyon kellemesen megépített város. Akár nagy hassal, akár babakocsival, akár mindkettővel egyszerre közlekedik valaki nap mint nap, mint én, szinte mindent megtettek a hatóságok, hogy megkönnyítsék a dolgát. A középületek és boltok mindenütt akadálymentesítve vannak, és nem valami poros ponyvával szorosan letakart kézi felvonóval, hanem rámpákkal, automatikusan kinyíló ajtókkal és működő liftekkel. Minden busz alacsonypadlós, simán fel lehet rájuk lépni. A vendéglátóipari egységekben dohányozni sehol nem lehet, és ezt nagyon szigorúan betartják, még a legeldugottabb helyeken lévő pubokba is be lehet ülni egy meleg ételre, vagy egy beszélgetésre várandósan, vagy egy kisgyerekkel. Mindehhez viszont az is hozzájárul, hogy a terhességet és az anyaságot a világ legtermészetesebb állapotainak tartják, így a kismama, akármekkora hassal is nyomul, külön kiváltságokra nemigen számíthat, hacsak nem kéri azokat.
Ha valaki az Egyesült Királyságban éli meg a terhessége 9 hónapját, jobb, ha hozzászokik, hogy szinte senki nem fogja folyamatos pátyolgatást érdemlő virágszálnak, vagy állandó orvosi felügyelést igénylő "betegnek" tekinteni, és az emberek nem fognak felpattanni a metrón, hogy átadják neki a helyet. Nagyon kevés kivétellel azok a nők, akiknek állásuk van, szinte az utolsó napig dolgoznak, és ugyanúgy megbirkóznak az őrült tömegekkel a metrón, mint mindenki más, hiszen szinte senki nem megy autóval a belvárosba. A hasukat senki idegen, vagy távoli ismerős nem fogja megtapogatni, megsimogatni, és a helyi etikett tiltja a személyeskedő kérdéseket. A nagy pocakú terhes nőnek, aki egy másik, sokkal pátyolgatósabb kultúrához van szokva, nagyon gyakran az jön át, hogy hirtelen láthatatlannak érzi magát, és úgy érzi, hogy a kutyát sem érdekli az ő áldott állapota. Tőlem eddig nem kérdezte meg senki, csak közeli barátok, hogy mikorra vagyok kiírva, fiút várok, vagy lányt, és van-e már kiválasztott nevünk.
Anyám megdöbbenéssel hallgatta, hogy magától nem adják át a helyet a buszon és metrón. De ez persze csak a történet fele. Mert csak kérni kell, és egy tucatnyi idegen, aki addig a könyvébe vagy újságjába merült, avagy a semmibe meredt, nagyon szívesen felugrik, és egymással versengve kínálják ülésüket. De maguktól soha, megvárják a kérést. A magyarázat szinte mindig ugyanaz: mindenki attól fél, hogy egy túlsúlyos nőt sért halálra azzal, hogy terhesnek nézi őt. Nem tudom, hogy ez egy üres kifogás-e, városi legenda, vagy a zsúfolt metrószerelvény minden egyes utasát tényleg érte már olyan atrocitás, amikor egy dundi hölgy elküldte őket a búsba udvariasságukért, de én ezt hallom mindenütt. Persze az sem segít a helyzeten, hogy az emberek meg sem nézik igazán egymást, a nyílt bámulás nem megengedett, és sokan szerintem annyira el vannak a maguk kis iPodos, újságolvasós világában, hogy valószínűleg még a térdükre csöpögő magzatvizet sem vennék észre.
A magzat a 23. és 28. hetek között megduplázza a súlyát, és sokaknál, így nálam is, a has rohamosan nőni kezd ebben az időszakaszban. Vége annak az időnek, amikor úgy néztem ki, mint aki túlzásba vitte a bejglit karácsonykor, és most már tényleg letagadhatatlanul pocakos vagyok. A hasam körmérete úgy 107 centiméter a köldökömnél, így mindenki számára, aki már látott terhes nőt képen vagy élőben, teljesen nyilvánvaló az állapotom. De nem vettem észre, hogy bárki alaposan megnézte volna a hasam, vagy másképpen bánna velem. Amikor tegnap az egy órás utat megtettem a kórházba a terheléses cukorra, részben kiéhezettségemnek köszönhetően eléggé frusztráltak az elém vágó, és az üléseket megrohamozó tömeg tagjai, akik a lehuppanást követő 5 másodpercen belül elmélyedtek az újságjaikban, hogy még véletlenül se kelljen észrevenni, hogy a babakocsis nő, akit majdnem fellöktek, kigombolt kabátja alól kidagadó hassal áll mellettük, köldöke pontosan szemmagasságban az orruk előtt.
Nem mindig ragaszkodom a leüléshez, és rövidebb úton nem is érdekelne, de a 13 órás éhezés és koffeinmentes reggel után előttem álló 4 vérvétel és maratoni vizsgálat előtt, babakocsi tolókarral a kezemben, gondoltam rápihenek egy kicsit a dologra. Szerencsére megtaláltam a hangom és kedvesen megkértem az előttem pöffeszkedő öltönyöst, hogy hadd üljek le. A kérésre nemcsak ő állt fel azonnal, de a szomszédai is összecsapták az olvasmányaikat, hátha olyan szerencsések, hogy az ő kiváló ülésüket választom inkább. Hála istennek még elférek egy helyen (bár nem tudom, még meddig), így csak az egyiket kellett elfoglalnom. És ugyancsak jó dolog, hogy nincs problémám azzal, hogy hangosan kérnem kell a helyet, mert jó nagy szám is adatott a jó nagy hasam mellé. Az egyik lábukról másikra nehezedő, feszengő nagy pocakú nőkből ítélve nem mindenki ilyen. Pont őmiattuk vezette be a helyi tömegközlekedési vállalat a "Baby on Board!" kitűzőt, ami ingyen beszerezhető londoni metróállomásokon, de kérésre ki is postázzák. A "baba a fedélzeten" kitűző egyértelművé teszi, hogy a viselője terhes, és ha lehet, szeretne leülni. És még csak meg sem kell szólalni, ami nagyon bejön a helyieknek, akik gyűlölik a konfrontációt. Bár a kitűző működéséhez is az kell, hogy valaki a terhes nőt, először mint jelenlévő emberi lényt észrevegye, és a 3 szót elolvassa. Sok kismama, akivel beszéltem határozott javulást vett észre az utastársak viselkedésében. Bizonyos szinten mellékes, hogy az ülés átadásába bele vannak szégyenítve, vagy csak egyértelműbb a segítségkérés. Az eredmény a lényeg, és az jó.
Az idegenek és a félidegenek teljes közönye mellett viszont nagyon jól esik a közeli ismerősök lelkes kérdezgetése, és letagadhatatlanul őszinte öröme. Ebben a férfiak ugyanúgy részt vesznek, mint a nők. Párom kollegái között sok a kisgyerekes apuka, és igazi hozzáértőként tudnak beszélgetni a témáról (természetesen az intimebb kérdéseket messze elkerülve). Errefelé a gyerekvárás sokkal inkább családi ügynek tűnik, mint nőinek, és a férfiak gyakran használják a "we are pregnant", azaz "várandósak vagyunk" kifejezést. A vizsgálatokra a párocskák együtt mennek, és az apák 2 hét fizetett szabadságot kapnak a szülés után, de nem ritka az sem, aki ennél sokkal többet vesz ki. Párom egyik kollegája önként megszakította sikeres karrierjét, hogy a 6 hónap után munkába visszatérő felesége helyett a gyerekkel egy ideig otthon maradjon, és nem ő az egyetlen ismerősöm, aki ezt tette. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a férfiak is nagyon érdeklődőek. Természetesen 1 méter távolságból.
Összességében úgy érzem, hogy nekem bejön ez a "le a kezekkel a kismamáról" rendszer, mert idegenekkel eléggé távolságtartó vagyok. Úgy érzem, hogy csak azért, mert a testemet már megosztom belülről valakivel, nem kell azt megosztanom kívülről is fűvel-fával. Majd meglátjuk, milyen reakciókat kapok, amikor a jövő héten Magyarországra látogatunk. Legutóbbi terhességem alatt, amikor hazalátogattunk, bár nem volt senki túlságosan tolakodó, és nem tapiztak, nagyon megleptek a mindenféle kérdések ismeretlenektől és a hasamon felejtett tekintetek. Biztosan csak azért, mert váratlanul ért az egész és nem voltam hozzászokva. Hiába, egy 2 órás repülőút nem elég a hirtelen váltáshoz, akkor sem, ha rákészül az ember.
Másutt
