9. hét
+0,5 kg
A legtöbb nő manapság egyedül van, amikor megtudja, hogy gyereke lesz, és nagyon gyakran a vécében vagy a fürdőszobában. Persze még mindig akad, aki orvoshoz megy azzal, hogy nem érzi jól magát és ott szembesül a hírrel az orvos szájából, de a megfizethető és otthon elvégezhető modern terhességi tesztek segítségével már az első lappangó gyanúra lehet tesztelni. A pisilés egy intim tevékenység, és biza ez a külvilág kirekesztését igényli.
Ott, a fürdőszobában egyedül állva, 150-es pulzussal, a tesztcsíkra meredve, a Titok súlya hirtelen rám nehezedett. Mert akármennyire tervezett, várva várt, és kedves nekem a gyermekvárás, akkor is, ha legszívesebben hangszórókkal hirdetném ki a jó hírt, a Titkot nem lehet csak úgy mindenkinek elmondani azonnal.
Rengeteg babona, népszokás és kimondatlan szabály korlátozza a korai terhesség hírének elkotyogását. Erre az egyik legkomolyabb ok, hogy a már felismert terhességek 15-20 százaléka spontán vetéléssel végződik. (Ennél még több magzat élete, egyesek szerint akár 40 százalék is, ér olyan korán véget, hogy még a kismama sem tud róla). Legtöbbünk számára nem az a legnagyobb félelem, hogy valamilyen furfangos és mágikus módon a hír megosztása maga okoz majd vetélést. Hanem attól akarjuk megkímélni magunkat, hogy végig kelljen járni az ismerősöket még egyszer, egy esetleges szomorú hírrel. Vagy hogy rákérdezzen valaki a vetélés utáni napon: "Na, hogy van a baba?" Az sem jó, ha elveszítjük a fonalat, hogy ki tud már róla és ki nem és ez bajba kever.
Egy másik ok az első trimeszteri titoktartásra, hogy a magzat esetleges rendellenességét kimutató teszteket a trimeszter végén, a 12. hét környékén szokták elvégezni. Sok kismama akkor lélegzik fel igazán először, és akkor tudja csak 100 százalék bizonyossággal, hogy megtartja a terhességet.
Ez nem egy egyszerű helyzet, amikor valaki úgy érzi, az Év Jó Hírének egyedüli őrzője. A mi családfánkon ritkán van új hajtás. Egyedüli gyerek voltam egy egyke anyától. Testvérek, unokatestvérek nélkül nőttem fel. Páromnak van egy (eddig gyermektelen) féltestvére, de unokatestvér náluk sem volt, egy se. Ezt leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, hogy lányunk az első és egyetlen születés volt egy gyermekimádó családban az elmúlt harmincvalahány évben. Mindez nem is olyan meglepő abban az országban, ami a termékenységi világranglista 202. helyén áll. Ezen kívül nagyon sok fórumos, netes ismerős, és jó néhány személyes is tudott arról, hogy nagyon vágytam még egy gyerekre. Hát még ők hogy örülnének!
Terveimben, álmaimban nem mondtam el senkinek legalább egy pár napig. Őriztem a Titkot, amit az egész kerek világon csak én tudtam. Ebben a fantáziában titokzatosan, magasztosan és monalisásan mosolyogtam, és mindenki körülöttem azon gondolkodott, mitől szépültem meg ennyire.
Azután jött a valóság. Párom természetesen azonnal értesült a dologról, kb. 2 perccel azután, hogy aznap hazaért. Az arca elé nyomtam a tesztet magát, akkora vigyorral, mint ide a szülőszoba. Meg 1-2 blogos ismerősnek is megírtam levélben, pár órán belül, azoknak, akik végigizgulták velem a sikertelen próbálkozás hónapjait. A kétcsíkos teszt éjszakáján a Titok már elveszítette nagytitokságát, annyian tudták. Kicsit bűntudatom is volt emiatt másnap reggel, de mivel a pártucat osztódó sejtből álló sarjam nem tiltakozott, folytattam tovább ott, ahol előző éjjel abbahagytam.
A legjobb barátnőmet muszáj volt értesítenem, mert tudta, hogy a ciklusom végén járok, és elegem volt a menetrendszerű "Na???" kérdéséből, amivel már 3 napja kínzott. Ő annyira lelkes lett, hogy amikor megmondtam neki telefonban, hogy szeretném megismételni a tesztet egy másik márkával, berendelt a munkahelyére, hogy ott lehessen az eredmény leolvasásakor. Kinn várt a mosdó előtt, és amint jeleztem, hogy bejöhet, ajtóstul berontott. Még gomboltam a nadrágom, amikor a 2 csík már tisztán látszódott.
Sima ügy, gondoltam, most már le tudok nyugodni, hiszen elegen tudnak róla, nem fogok szétrobbanni a nyomástól. Azután hirtelen eszembe jutottak a terhes barátnők és ismerősök. Közöttük volt egy mindenórás, neki természetesen hamar kellett mesélni, mert ki tudja, mikor lesz legközelebb e-mail közelben, és mikor lesz ideje dumcsizni erről. Addigra kezdtem belejönni a gratulációk alatti vigyorba, és elmeséltem a hírt annak a barátnőnek, aki ugyan nem mindenórás terhes, de terhes és hamarosan költözik, és annak a barátnőnek, aki nemrég szült és véleményt akartam kérni a szülészorvosáról. Ezután következett az a nőismerős, aki az idén próbált egy császármetszés után vaginálisan szülni, azaz a helyzete hasonló volt.
Kevesebb, mint 72 órával az első teszt után rájöttem, hogy még jó, hogy én nem vagyok babonás, mert akkor nagy bajban lennék. Ki nem tudja még? A családtagok. Ők karácsonyi ajándékként kapják majd a jó hírt. Addigra a 10. hétben járok majd, és valószínűleg sokkal magabiztosabb leszek. Úgy érzem, hogy szüleinket, sokezer kilométerre tőlünk, meg szeretném megkímélni egy esetleges csalódástól és szívfájdalomtól. Ha dolgoznék, akkor a munkahelyemen sem tudná még senki, legutóbb kellemetlen élményem volt ezügyben.
Telnek a napok és kicsit megnyugodtam. Számomra az első hetek legnehezebb feladata a várakozás. Ilyenkor még nem érdemes orvoshoz sem rohanni, mert az ultrahangon sem látszik még semmi. A szívverés nem hallatszik a 6. hétig.
Ahol lakunk, az UK-ban, a terhes nőt be sem vezetik a rendszerbe az első trimeszter végéig. A terhességet nem "konfirmálják", hanem bemondásra elhiszik. A legelső állami ultrahang a 12.-14. héten van jó esetben, területenként akár még később, bár sokan kikönyörögnek egyet korábban, vérzésre hivatkozva, vagy elmennek privát helyre (én is ezt tervezem). A Szigetországban elő nőknek bizony birkatürelemre van szükségük három hónapig.
Bár millió jelből nagyon is érzem, hogy gyerekem lesz, és ezt elfelejteni nem tudom egy órára sem, kívülről még semmi nem látszik. Így akárhány embernek elfecsegtem már a hírt, a titok még így is az enyém, és viszem magammal mindenhová. A buszon, a boltban, a játszóházban nem tudja még senki. Ez hamarosan meg fog változni, amikor egy termetes has elárulja az igazságot. De még nem. És ez így most nagyon jó. Mégiscsak mosolyoghatok monalisásan, titokzatosan. És az ismeretlenek morfondírozhatnak, mitől vagyok ilyen átszellemült.
Másutt
