Olvasom Tünde beszámolóját a Gyermekegészségügyi Intézet nemzetközi felméréséről, melynek végkövetkeztetése szerint amagyar tizenévesek elégedetlenek az egészségükkel és az életükkel. Nos, két eset lehetséges: 1) a felmérés készítőinek vagy nincs gyereke, vagy ha van, akkor még bőven Barbie- vagy Pókember-korszakát tapossa; 2) a magyar tudósok sem akartak lemaradni brit kollégáiktól, ezért direkt valami olyasmi bebizonyítására gyúrtak, ami amúgy is evidencia.
Tudvalevő ugyanis, hogy egy kamaszgyerek nemcsak az egészségével elégedetlen, hanem sok mindennel. Ne kerteljünk, mondjuk ki: egy kamaszgyerek nagyjából az egész világgal elégedetlen. Kezdve attól, hogy az élet úgy, ahogy van, igazságtalan, egészen addig, hogy miért van ma kedd és nem csütörtök, miért süt a nap és miért esik az eső (a nem kívánt rész törlendő), gyakorlatilag bármi lehet ok halálos sértettségre és búskomor világfájdalomra. Ebbe a körbe lazán beleférnek olyan – viszonylag könnyen és objektív módon cáfolható – problémák, hogy nem érzik magukat egészségesnek, igen sajnálatos viszont, hogy a kifogásolandó, ennél fogva megjavításra váró „dolgokba” nagyon korán belekerülünk mi, szülők is.
Én például minden reggel megfogadom, hogy ma türelmes, megértő, modern gondolkodású szülő leszek, aztán ha estig csak egyszer hangzik el, hogy „ezt te úgysem érted” (és néha tényleg nem, pedig bizisten nagyon igyekszem), hogy „én biztosan másmilyen anyja leszek a saját gyerekemnek” (haha, ezt majd a maga idejében meglesem – már ha megérem, mert két kamasszal összezárva minden év triplán számít) és hogy „soha többé nem szólok hozzád” (e kijelentés max. 60 perc után mindig érvényét veszti), akkor elalvás előtt elégedetten megveregetem pizsamás vállamat, hogy viszonylag jól vettem az akadályfutás aznapi távját.
Még nem sokkal ezelőtt olyan „mindentmegbeszélős” párost alkottunk mindkét lányommal, ezért aztán nehezen emésztem meg a beszélgetéseink feltűnő megritkulását. Nem mintha nem történnének próbálkozások mindhárom oldalról, de ezek mostanában elég gyakran néhány perc után kudarcba fulladnak (a „beszélgetések” tipikus lezárását lásd az előző bekezdésben), aztán egy időre nem marad más, mint a hm… „némi” hanghatás kíséretében becsukódó ajtó mögül sütő meg nem értettség. Tudom persze az okos könyvekből, hogy ez is csak egy fejlődési fázis a felnőtté váláshoz vezető úton, hogy a kamaszok egyre inkább nélkülünk akarják megoldani a problémáikat. Tudom, de mégis hiányoznak a jó hosszú beszélgetéseink, mit csináljak. Néhány hónapja olvastam például egy németországi felmérésről egy kifejezetten a serdülők problémáival foglalkozó szaklapban. Ebben arra keresték a választ, hogy a serdülőkor mennyiben befolyásolja az anya–lánya kommunikáció mennyiségét és minőségét. Nos, szerintem a tanulmányt közzé tevő német tudósok segítsége nélkül is mindenkinek nyilvánvaló: nem pozitív irányban – de legalább nem tartósan.
Nehezíti a helyzetet, hogy én sem vagyok minden pillanatban a tökéletes szülő megtestesülése, aki éppen akkor pattant ki Vekerdy Tamás valamelyik könyvéből teljes páncélzatában. Nekem is vannak fáradt, türelmetlen és fejfájós pillanataim, amikor már az adott pillanatban biztos vagyok abban, hogy nem a mindentudó nagykönyv szerint oldottam meg a helyzetet, de be kell valljam, hogy nyűgösen képtelen vagyok felidézni magamban a „Hogyan legyek Szupermami” című alapmű idevágó passzusát. Találtam számtalan útmutatót is a neten és itt-ott, melyek mind arra hivatottak, hogy megolajozzák a kamasz–szülő kapcsolat csikorgó fogaskerekeit. Ezekkel az a legnagyobb baj, hogy jó pillanataimban teljesen feleslegesek, mert mindenféle használati utasítás nélkül is tudom, hogyan reagáljak a lányaim megnyilvánulásaira, rossz pillanataimban viszont teljesen feleslegesek, mert ilyenkor nem vagyok fogadóképes a világ egyetlen gyermekpszichológusának egyetlen tanácsára sem. Ez utóbbi pillanatok szerencsére ritkák.
Némi remény, hogy a kamaszkort már túlélt, ennél fogva harcedzett barátaink szerint csupán átmeneti jelenségről van szó, mert minden kamaszkor véget ér egyszer, utána pedig jó eséllyel „visszatalálnak” hozzánk a gyerekek, csak már nem kisgyerekként, hanem egy kicsit felnőttként. Megjegyzem, máris vannak erre utaló jelek. Egyre többször fordul elő ugyanis, hogy az élet valamelyik nagy kérdésén való hosszas töprengés után csak-csak megosztja velem nagyobbik lányom, mire jutott a nagy gondolkodásban, sőt már arra is volt példa (!), hogy megkérdezte, mit gondol a dologról egy magamfajta őskövület. Szóval a helyzet nem reménytelen. Addig pedig? Marad a becsukott ajtó és a néma duzzogás. Arra gondoltam, hogy az így felszabaduló időmben kutatni fogok. Nem nagy kunszt ugyanis kideríteni, mivel elégedetlen egy tizenéves, mert a halmaz meglehetősen nagy. Igazán szép feladat lenne viszont a szakembereknek, ha rájönnének végre: mivel NEM elégedetlen egy kamaszgyerek.
huhhh
