1980-as évek

A HÉV-en utazva az egyik kedvenc magyar íróm könyvében ahhoz a részhez értem, amikor Vera és első szerelme friss, meleg kenyeret tunkol a tejfölbe. Ez a pár sor azonnal 30 évvel repített vissza az időben, amikor reggel meghozta apukám a ropogós kenyeret a péktől, és a nővéremmel alig vártuk, hogy alaposan megmártsuk a dobozos tejfölben a letört sarkát (amiért persze anyukám mindig ránk szólt, mert utána nem tudta rendesen felszeletelni). És akkor sorra jöttek a gyerekkori emlékek, mennyi minden hiányzik a ’80-as, ’90-es évekből. Úgy tűnik, ezzel nem vagyok egyedül. Lássuk a Dívány szerkesztőségének emlékeit!

A digitalizáció előtti világ

Molnár-Zolnay Fruzsi a mai napig emlékszik arra a napra, amikor először engedték el egyedül otthonról a szülei. „A szomszéd utcában található fagyizóba mentem, és 2,50, azaz kettő forint ötven fillérért vettem a gombóc darabját. A rizs volt a legextrémebb íz! Megmaradt a nyaralós képek előhívatásának emléke is: nyaralás után mindig mentünk (talán a Fotexbe) leadni a tekercs filmet előhívatásra. A néni már ismert, és mindig megdicsért, mert a 24-es filmtekercsen gyakran 26-28 használható kép is lett, a 36-oson szintén több. Nagy izgalom volt egy hét várakozás után feltépni a borítékot, és elővenni a képeket.

Már rögtön a boltban át kellett őket nézni, hazáig senki nem bírt várni.

A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején, ha valamit otthon felejtettünk, vagy késésben voltunk, nem lehetett csak úgy előkapni a mobilt, és jelezni, hogy gond van. Főszerkesztőnk, Reiber Gabi is így járt, de szerencsére „kéznél volt” egy telefonfülke: „Nosztalgiával gondolok vissza arra az izgalomra, amikor suliból hazafelé menet ráeszméltem, hogy nincs kulcsom, és a házunk előtti fülkéből hívtam fel anyut a munkahelyén. Óvónőként dolgozott, és necces volt, vajon oda tudják-e hívni őt a kollégái az ovi titkárságán lévő telefonhoz annyi idő alatt, ameddig nekem kitart a pénzem.”

Amikor a kávét még a boltban darálták

„Azok az üvegvisszaváltók, ahol jó hosszú sorok álltak, aztán egy fehér vagy kék köpenyes néni/bácsi vette vissza az üvegeket. Az ABC-ben a kávédarálók a kávéillattal. A heti egy Telesport miatti izgatott várakozás. A focivébére kijutás. A trafikok a matchboxokkal, »mozgókatonákkal«, gombfocival, kakasnyalókával. Az átázó papírú túrórudik, az igazi túrórudik, isteni volt az ízük.

Megettem a testvéreimét is állítólag, ha előbb értem haza. Rágalom.

Tesóm osztálytársánál ettük a fehér csokit nagy rácsodálkozással 85/86 táján” – sorolja Hujber Szabolcs, aki mégis leginkább azt hiányolja, hogy mostanra a dolgok kuriózum jellege eltűnt, mindent meg lehet már venni, de ha nem, akkor rendelni.

A trafikok Kálmán Szonja gyerekkorában is előkelő helyet kaptak. „Nekem is meghatározó élmény volt – nemcsak azért, mert oda 10 éves kor alatt simán leküldtek Symphoniáért a szüleim, hanem mert apukám mindennap onnan hozott valami apróságot a húgomnak és nekem. Aztán nagyobbacskaként mehettünk választani mi, és ott volt minden, de minden! 

Volt a trafikban világító hangya meg láncra akasztható cumi, és az összes ócska szocialista rágó is. Persze akármit nem lehetett kérni, a matrica viszont sztenderd volt.”

A nyolcvanas évek elején született Szonja egyszer alaposan bele is választott a matricába: „Kiskoromban ismerte meg a világ az AIDS-et, és még most is emlékszem arra a tévéreklámra, amiben fütyörészve sétál egy óvszer. Na, nekem jó darabig nem állt össze, hogy az micsoda, így egyszer egy ilyen óvszeres no aids matricát kértem. A trafikos néni heherészett, és megkérdezte, miért azt választom. Itt sejtettem, hogy van valami turpisság...”

És ott volt még a szeretett pékség igazi kiflivel, a mosolygós Kópé szelet a hentesnél, és a mirelit parasztreggeli, ami a első kisüveges kóla társaságában érkezett a közértből, vagy az iskolatej, amiért a szünetben lehetett lemenni, és egy kifli is járt mellé. Szonja akármilyen szívesen is emlékszik vissza a régi ízekre, mégis igazából a naiv gyerekség hiányzik neki, hogy nem mondta senki, mennyi gond lesz majd az életben, így lehetett ábrándozni.

Rudolf Dani már a ’90-es években cseperedett, de ő is osztja Szonja véleményét: „Mennyivel jobb volt, hogy attól féltünk, rossz jegyet viszünk haza, és leszidnak a szülők, nem pedig attól, hogy munkanélküliek leszünk, és mehetünk a híd alá” – mondja, majd azért ő is könnyedebb vizekre evez. „Hiányzik még a Disney családi mozidélután, a Turbó rágó, a lapozgatós kalandkönyvek, a kosárlabdás kártyák, a régi angol nyelvű Cartoon Network, a régi Nickelodeon és a Pesti Est Junior” – sorolja Dani.

Azok a nagy, hideg telek

Juhász Mariannának a vasárnap esték és A hét című műsor hiányzik a kisgyerekkorából. „Mindig a dédszüleimnél voltunk akkor a húgommal, vasárnap esténként általában ott aludtunk, ők vittek minket oviba, mert a szüleink nagyon korán jártak dolgozni. 

Vidék lévén még olyan nagy ágyban (gyerekszemmel tűnt így) aludtam, amin nem matrac, hanem szalmával kitömött zsák volt. 

Ezen nagyon jó volt aludni, na meg odakuckózni a mami vagy a papa hátához. Télen a fatüzelésű kályha ontotta a meleget, a tévében pedig szólt A hét, amit gyerekfejjel egyáltalán nem értettem, de valahogy olyan biztonságot jelentett ez a miliő a vasárnapi tematikus hírműsor főcímzenéjével.”

„Nekem is hiányoznak a nagyon hideg és havas telek – mondja Bálint Lilla, majd mesél a nagy ritkán Bécsből kapott csokikról, amik egészen új ízdimenziókkal ismertették meg, és egy kókuszszappanról, aminek túl csábító volt az illata. 

Egyszer kókuszszappant is kaptunk, olyan finom volt az illata, hogy beleharaptam… nem kellett volna. 

Működött egy olyan tejbár Kecskeméten, ahol a csapból kakaó folyt! Hiányolom még Budapestről a neonreklámokat, valamint egy társasjátékot a gyerekkoromból, amit Kombi-kolornak hívtak, és azóta is hiába keresem.”

Az én legkedvesebb emlékeim is a télhez és nagycsoportos oviskoromhoz kötődnek. Amikor leesett az első igazán nagy hó, az a jó ropogós 30-40 centis, kötelező volt szánkóval oviba menni, majd szánkón húzattam magam hazafelé is. Nem értem be ennyivel: vacsora előtt kértem még egy kör szánkózást. Akkoriban faluhelyen este már csak elvétve lehetett egy-két embert az utcán kószálva látni, kocsit pedig még annyit sem. A hó világított, és hatalmas volt a csönd. Csak apa léptei alatt roppant lágyan, ütemesen a puha hó. 

Közben duci pelyhekben, kitartóan havazott, mégis olyan komótosan, hogy lelassította az egész világot. 

Hazaérve, a konyhában anyukám már javában pirította a tűzhely öntöttvas lapján a szikkadt kenyeret, amit aztán jó alaposan bedörzsölt fokhagymával. Illatosan olvadt szét rajta a teavaj. A kedvenc része a gyerekkori nagy teleknek mégis az volt, amikor este, lefekvés előtt apukám még utoljára a nap során begyújtotta az olajkályhát. Úgy aludtam el, hogy figyeltem a plafonon megelevenedő lángárnyak táncát, amiből minden este valamilyen tündérmese bontakozott ki. Reggelre az olajkályha langyosra hűlt, csak elvétve pattant egyet-egyet a visszaszűkülő fémszerkezet, én pedig a dunyha alól kukucskálva azt figyeltem, milyen jégvirágok nőttek a vékony üvegablakon az éjszaka során. (Címlapkép: Fortepan / Hlatky Katalin-Főkert)