Mátyás király ide, kiegyezés oda, a magyar nép történelme nem egy sikersztori. Hogy miben vagyunk jók? Hát nem sok mindenben. Bár rendkívül kreatívak vagyunk a legeszementebb adók bevezetésében, depresszióban sem ismerünk tréfát, szemtelen benzináremelésben is folyamtosan remekelünk, és még arra is büszkék lehetünk, hogy a környező országokban a boltok bejáratában kifüggesztik: Ne lopj, magyar! De most térjünk át arra, amiben tényleg az élmezőnyben vagyunk, és nem szégyellnivaló, mint az előbb felsoroltak. Ott van például a Rubik-kocka, vagy a golyóstoll, a vízilabdacsapatunk, a 76-os troli, a gulyás, no de az, amit tényleg világraszóló fantáziával művelünk: az bizony a káromkodás. Lehet, hogy a briteknek ott van Harry Potter, David Beckham, Hugh Grant, a béna királyi család, de káromkodni, azt nem tudnak, csak a nyamvadt fuckjukat próbálják cifrázni, míg mi aztán nem ismerünk sem istent, sem embert, ha ráejtik a nagylábujjunkra a háztáji kocsit. A magyar nyelv az egyik legfigyelmreméltóbb szókinccsel rendelkező nyelv a nyelvészek szerint, amiből az idők folyamán vitathatatlanul a legszaftosabb, legválasztékosabb átkozódásokat gyúrtuk össze. De hogy pontosan miért olyan jó káromkodni, és mióta műveljük mi ezt világszínvonalon?
Mielőtt belekezdenénk, fontos tisztáznunk, hogy a káromkodás nem egyenlő a trágársággal, az átfedést az obszcenitás nyújtja. Tehát, ha a Trefort-kerti dialógokban minden második szó a bazmeg, akkor a kedves vendégsereg nem káromkodik, egyszerűen csak trágár. A káromkodás, szitkozódás, átkozódás indulatból fakadó verbális kifejezése a bennünk rejlő dühnek, fájdalomnak, csalódottságnak, iszonyatnak, irigységnek. Célja a feszültség oldása. A trágárság csupán egy koszos zsákutca, amibe ettől még ssajnos igen sokszor belefutunk. Az online újságok olvasói figyelemreméltóan magas színvonalon művelik az átkozódás és a trágárság eszközeivel a kommentelés művészetét. Az alábbi linkre kattintva tekinthetik meg azt a videót, melyben néhány olvasói levelet hallhatunk 2007-ből: az irigység, a düh, és a trollkodás állatorvosi lovai ezek trágárköntösben, átkozódva, szitkozódva, sértegetve.
Kronológia
Nyelvészek szerint a szitkozódás, átkozódás, káromkodás egy idős az emberiséggel, és pszichésen kifejezetten funkcionális: érzelmi egyensúlyban tart bennünket. Sőt! Feldúlt állapotukban az állatok is szitkozódnak, állítják a neurológusok, amire igen egyszerű a magyarázat: az evolúció során valamilyen végzetes baklövés folytán a káromkodás, átkozódás sokkal inkább igénybe veszi az érzelmekért felelős jobb agyféltekéinket, mint a balt. Az értelmes agykéreg alatt, az evolúció szempontjából legrégebbi agybugyraiban szunnyadozik a hajlamunk a vulgáris szavak használatához. Ezért a párhuzam a káromkodó macska (rálépünk a farkára, fúj, mint a passzátszél), a kutya (morog, és már marna is) és még egy rakás emlős állat és az ember között: az agyuk káromkodásközpontja ugyanott van.
A nyelvészek abban már régen megegyeztek, hogy nincs a világon olyan nyelv, amiben ne lennének szitokszavak, vulgáris kifejezések. Így tehát azt is mondhatnánk, hogy a káromkodás az emberi természet legegyetemesebb része. Pszicholingvisztikusok kutatásai alapján a magyarok baráti társaságban szókincsük 13 százalékát, hivatalos közegben 3 százalékát káromkodások teszik ki.
Najó, de mióta káromkodunk? A neves amerikai nyelvész, Steven Pinker A nyelvi ösztön című művében leírja, az őseink által képzett első szófoszlányokat az intenzív érzelmeket kiváltó impulzusok váltották ki. Legyen az undor, fájdalom, félelem, öröm, őseink idővel szavakkal is ki tudták fejezni, mit éreznek. Pinker szerint pedig egyetlen szónak sincs akkora érzelmi töltete, mint az obszcén szavaknak.Tehát lemásztunk a fáról, bevertük a fejünket, és fejünket fogva már el is eresztettünk egy istenes káromkodást? Tömören: igen.
A magyar átkok zápora
A nyelvészek megállapították, hogy minden egyes nép káromkodáskultúrájának alapját saját ősvallása képzi. Így tehát az északiak átkozódásaikba a felmenőiket, a déli régiókban az altesti vonatkozásokat, keleten a szenteket és Istent szövik bele. Honfoglaló őseinknek hála, országunk közép-európai fekvése lehetővé tette, hogy mi a szélrózsa minden irányából érkező átokfelhozatalt beleolvasszuk saját nyelvünkbe. Obszcén fröcsögésünkre az első (magyar nyelvű) írásos bizonyítékok egyike 1355-ből származik, a Dubnici Krónikában olvashatjuk az alábbi sorokat: „Úgy hullottak le a szájas németek a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon. A magyarok ugyanis azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából… A magyarok vészes kardot villogtatva fejük fölött, elcsapták kezüket és fejüket, mondván: Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket. A latin nyelvű műben magyarul szerepel az utolsó mondat. Betűhíven: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”. A XV. században egy bizonyos Rotenburgi János nevű íródeák Zsigmond király uralkodása idején szintén lejegyzett néhány káromkodást, szitkozódást, obszcenitást. Rotenburgi az udvarban a kódexmásolás mellett megírta a Kis magyar nyelvmesterét, mely egy lapnyi nyelvemlék csupán, mégis igen értékes. Rotenburgi szószedetét csupán társalgási zsebkönyvnek szánta, azzal a céllal, hogy a külföldiek könnyebben boldoguljanak Magyarországon A hétköznapi párbeszédrészleteket hallás után jegyezte le magyarul, azt fordította le latinra vagy németre. Csak néhány gyöngyszemet idéznénk az íródeák nyelvmesteréből:
„Hol van az urad?: hol vret (hallás után), vbi est dominus (latinul)
Baszni ment: baſnement (hallás után), tranſſivit ſup(er)pone (latinul)
Közösülök a hugoddal: phecum hugodat (hallás után), ſuppono tibi ſororem (latinul)
Akarod-e a faszt?: ackarode faſot (hallás után) wildu oygers haben (németül)”
(Forrás: Molnár József, Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek)
Fékomadta-teremtette, baszom alássan
A nyelvészek szerint a baszni szót a törököktől vettük át még a honfoglalás előtt (ami akkor még a „nyomni” jelentéssel bírt), az ebből képzett boszorkány szóval együtt.
„Czigány László középiskolai nyelvész-tanár Káromkodások a 18–19. századi Zala megyében című könyvében is számos általa fellelt jegyzőkönyvet idézhet, amelyek közül az egyikben a vádlott, egy bizonyos „mocskos Istentelen disznó” nem átallotta szájára venni a „baszom a molnár Fejes István kutya fejű hunczfut akasztófára való teremtését” cifraságot. Vagy egy másik ügy, ahol az eljárásba vont személy azt találta mondani, hogy „ördögteremtette, mívelem én a te criminális kurva teremtésedet”.”– idézi a Mindennapi.hu. Az „adta-teremtettéző” a 18. század közepéig, egészen Mária Teréziának a boszorkánypereket megszüntető rendeletéig szigorúan meglakolt szabadszájúságáért. Ezekben a káromkodásokban nem csupán a boszorkányság vádja, hanem az isteni mindenhatóság megkérdőjelezése is benne foglaltatott. Az ebadta kifejezés a kutyának tulajdonít teremtő erőt Isten munkakörét megcsúfolva, a fékomadta kifejezés pedig a közösül (-fék) ige származéka.
A Nyelvi Illemtan című kézikönyv idézi Kőszeg város tanácsának 1711-es határozatát, ami alapján „a szitkozódás ördögadtával, teremtettével, németül pedig a szakramentérozás büntetés alatt tilalmaztatik”. Korábban, 1595-ben Máramarossziget elöljárósága először pénzbüntetést, másodszor kézi kalodát, harmadik ismétlődés esetén nyilvános megvesszőzést írt elő, ha valakit káromkodáson értek. És ezek még jól jártak. Egyes források szerint ugyanis Kézdivásárhely városatyái – különböző fokozatok után, az eset súlyosságának függvényében – végső megoldásként akár a halálra kövezést is elrendelhették. Az „árgyilusát”, „hét szomorúját”, „istállóját”, „teremfáját” eufemizmusok a XVI. században terjedtek el „az arkangyalát”, „a hét szentségi”t, „az Istenit”, „a teremtőjét” helyett.
„A protestánsoknak pedig a seggem bűzös terhét küldöm”
Luther Márton nagy port kavart 95 pontjával 1517-ben. Az általa generált reformációs hullám hazánkba is hamar beszivárgott, nem kevés borsot törve ezzel a római katolikus papok, egyházi méltóságok orra alá. A reformáció kezdete hazánkban igen jó táptalaja volt a kreatív káromkodásoknak és szidalmaknak, amiket nem mások, mint a papok, lelkipásztorok szájából hallhatta az istenfélő ember. „Süldisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához, szemtelen ördöghöz hasonló vagy, disznó, kurva, parázna, világ latra, genyetség, verő-ártány” – mondta Alvinczi Péter kassai protestáns lelkipásztor Pázmány Péterre. De Pázmányt sem kellett félteni. Ő alkotta protestáns ellenfeleinek hergelésére a „hitreszelő”, „hitfaragó” szavakat, és nemes egyszerűséggel „ördögistáknak” hívta a protestánsokat. Méliusz Juhász Péter magyar református püspök Assisi Szent Ferencet mint „fatalpú kuklya (csuklyás) Ferencnek” nevezte. „Ő volt az, aki hitvitázó munkáiban a pápáról mint az „ördög kamoraszékéről (árnyszékéről)” szólt, aki „francus”, azaz szifiliszes, és kijelentette hogy „nincs helye Istennél a pápa ganéjos pepecselésének”, az apácákat pedig egyszerűen „szűz kurváknak” titulálta.” – olvashatjuk a Mindennapi-hu-n.
Obszcenitás, káromkodás az irodalomban
A Könyvesblog 2009 elején közölt egy összeállítást a világirodalom káromkodásairól. Ahogyan a cikk szerzője is írja, „a káromkodás fontos, sőt, amennyiben mértéke és formája indokolt, akkor rendjén való, pláne, ha olyan változatos szitkozódási formákat használó nyelven zajlik, mint a miénk.” Innen már nem is olyan meglepő, milyen jó megfér a szépirodalom a trágársággal és a káromkodással.
„Lúca, midőn tekerésre kinálja parázna picsáját
s lábai kétoldalt lógnak a vállaimon:
segge lyukán íme rettenetes ropogás szabadul ki,
s mint a szilaj villám, tépi a fellegeket.
Én meg az orrom jól befogom s meglépek azonnal,
büszke faszom lekonyul, szégyenem onnan elűz.
Lúcia semmi gyönyört nem nyújt minekünk a pinuskád
míg nem hagyja alább segged e csúnya szokást.”
(Janus Pannonius [ford. Berczeli A. Károly])
„Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!...
Hadat nekünk ők izennek,
Kik egy nyúlra heten mennek.”
(Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német...)
„A jó kurva anyátok kibaszott valagát,
hörögtem, vagy „Dömi…!”,
a Medveszekreter felé így, nyögve, át-
s-átkiabáltam,
nem tudtam elröhögni magam, hogy – fasz! – felálltam,
gyöngyfüggönyként lebezték a nyálam szálai
a falat, telefonka
asztalunkat, és Musiltól a Tonka
című beszélyt,
melyet leránték,
s égi ajándék
lett volna, ha az ördög
torkomig le-s-le tömköd
valami massza mocskot,
úgy önti gecijét, hogy belefulladok, seggemen lelket ontok.”
(Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia)
„506/1903
Tekintetes kultúrmérnöki hivatal
Pécsett
Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 sz. hivatalos átiratukra, melyben azt kérdik, hogy a Nagy-berki község határában lelt régi sarkantyúval mi történjék? hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk.
Budapest 1903 aug.11.
Teljes tisztelettel
lófasz a seggükbe
dr. Réthy László
m. kir. érem- és régiségtári igazg. helyettes”
(Forrás: Könyvesblog.hu)
A káromkodásnak van funkciója kimondva, leírva, olvasva és hallgatva is. Igaz, a pszichológusok körében sem született még meg az egyetértés, vajon jótékony feszültséglevezetés, verbális agresszió, netán önpusztító szenvedély-e a káromkodás, de ez a tényen nem változtat. Túl sokat káromkodunk, a trágár szavakat funkció nélkül úgy dobáljuk, mint Orbán Viktor a zöngés mássalhangzókat, pedig talán nem ártana néha megállnunk és belegondolnunk: akármilyen vesztes egy nemzet vagyunk, azért a nyelvünk, a magyar nyelv túl értékes ahhoz, hogy elhanyagoljuk, hogy ne ápoljuk.
