Az Erzsébet pince tulajdonosainak meg kell küzdenie az adottsággal, hogy az 1700-as években készült pincéjük a Tokaji borvidék fővárosában, Tokajban található. A jó borászatok koncentrációja ugyanis nagyobb Tokajon kívül, mint a városban. Pedig nem véletlen, hogy a borvidék a városról kapta a nevét. A Tisza és a Bodrog itt találkozik, ezért kereskedelmi központ volt mindig is. A sok kereskedő multikulturális várossá tette a helyet, ami talán mostanában kezd kicsit visszatérni.
Rögtön éreztem a kihívást
"Sajnos Tokaj főutcáján sorban árulják egymás után a kannás és petpalackos tokajikat. Aki nem komoly borértő, vagy nem egy hosszas netes felkészülés után érkezik, annak az lehet az érzése, hogy ilyenek a tokaji borok. Végigsétál az utcán, és megrémül. Hozzánk már fel sem jutnak, pedig csak száz métert kéne jönniük, és itt rögtön három komoly borászatot is találnának."
"Nemrég bejelentkezett hozzánk egy osztrák csoport kóstolásra. Két órát késtek, ezért elég dühös voltam rájuk. Mikor megjöttek, közölték, hogy a tokaji borok rettenetesek, egy sincs köztük, ami jó lenne. Rögtön éreztem a kihívást, hogy meg kell nekik mutassam, mi is az a tokaji valójában. Sikerült!" – mesélte.
Öreg tőkét nem lehet átülteni
Prácser Hajnalka úgy látja, jobb lenne, ha nem ezerféle borászati kör és társaság létezne, amivel csak az ellenségeskedés nő Hegyalján, hanem lenne egy-kettő, amit mindenki elfogad, és inkább a közös munkán alapulna, ami előre vinne mindenkit. Most sajnos vannak olyanok, akik irigykednek, titkolóznak, féltik egymástól a vevőiket, a hozzájuk látogató újságírókat. Pedig többen jönnének, több bort vásárolnának, és tovább is maradnának az emberek, ha egész napos bortúrát tudnának maguknak szervezni úgy, hogy abba biztosan nem esne hiba, nem innának rossz borokat. Nem egyszerű ezt elérni.
Prácser eredetileg közgazdász. Dolgozott Franciaországban és Kaliforniában is, de nem tudta elképzelni, hogy máshol éljen. Egy öreg szőlőtőkéhez hasonlítja a saját gyökereit: mélyek, és nagyon szerteágazóak. Nem élné túl az átültetést.
Egy család, ahol mindenki a borokkal foglalkozik
A család úgymond visszatért Tokaj-Hegyaljára, ugyanis anyai ágon a felmenők ősi tokaji borászok voltak, de később elköltöztek a környékről, és csak a hetvenes évek elején jöttek vissza. A szülők a gyöngyösi főiskolán ismerkedtek össze, és a diplomaszerzés után kaptak egy munkaajánlatot az akkori borkombinátban. A rendszerváltás után úgy döntöttek, magánúton folytatnák inkább, és megvásárolták a pincét, illetve pár jó területet a környéken.
Prácser Hajnalka öccse, Miklós agrármérnök. Az egyetem évei alatt egy kísérleti telepen dolgozott az Egyesült Államokban, ahol szőlőfajtákat kereszteztek. Később dolgozott Argentínában is, és 2008 óta már ő készíti az Erzsébet pince borait. Bár még nagyon sok a tanulnivaló, már megkezdődött a generációváltás. Aki Amerikából érkezik, annak szoknia kell a tempót, főleg ha az sokkal lassabb.
Nem meglepetés, hogy a borász férje is szorosan kötődik a borokhoz. Ronn Wiegand egy valódi Master of Wine, és a kaliforniai Napa Valley-t cserélte le Tokajra, hogy a családjával élhessen. Európai szellemiségű embernek tartja a családja, de abban igazi amerikai, hogy a várjunk, a később és a majd szavakat nem ismeri.
"Nemrég egyéves jubileumát ünnepeltük annak, hogy Ronn Tokajba költözött. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy nehezen viseli az ittlétet. Az USA-ban minden olajozottan működik, minden megy, ahogy mennie kell. Itt szoknia kell a méreteket, a mentalitást. A kultúrsokk még mindig tart. Ő nagyon tudatos ember, érdekli, honnan kerül a hús a tányérjára, milyen a zöldség, amit megveszünk. Ennek a fajta tudatosságnak itt még egészen egyszerűen nincs divatja, ezért furcsán néznek ránk, és csodálkoznak a – szerintük – furcsa kérdéseinken" - mondta Prácser.
A szülők nagyon nyitottak, másképp talán külföldön dolgoznánk
Hatalmas szerencse, hogy a Prácser szülők nyitottak a gyerekeik véleményére. Prácser Hajnalka úgy veszi észre, hogy a második generációs borászatokat valamiért mintha negatívabban fogadnák az emberek és a média is. Mintha abban nem is lenne munka, csak valami olyan szerencse, ami egyszercsak az ember ölébe hullott. Mintha nem is kéne igazán elismerni, vagy a hibát kéne benne szándékosan keresni. Pedig a szülők is rengeteget tettek érte, aztán már a gyerekek is sokat dogoznak benne. Nemcsak annak kell elismerni a munkáját, aki a nulláról indult, hanem annak is, akinek a szülei, vagy a nagyszülei tették ugyanezt. Hiszen egyszer a mostani elsőgenerációs borászok is átadják majd - ha tehetik - a birtokot a gyereküknek.
Az Erzsébet pincében szerencsére nem kellett a szocialista rendszerben berögzült rossz szokásokkal megküzdeni. És emellett a szülők nyitottak a gyerekeik ötleteikre. Természetesen nekik is megvan a saját véleményük és az elképzelésük a munkáról, a pince jövőjéről, de mindig teret adtak a fiatalok elképzelésének. Belátják, csak így van jövője a saját munkájuknak. A Prácser gyerekek pont ezért tértek vissza Magyarországra: volt miért hazajönni a legjobb külföldi munkából is.
