vulkán tragédia

Álmában érte a halál a 23 ezer áldozatot

A dél-amerikai ország középső részén, az Andokban elhelyezkedő Nevado del Ruíz az 1840-es években mutatott utoljára aktivitást, mígnem 1985 szeptemberében a környékbeli városok, falvak lakói arra lettek figyelmesek, hogy az 5300 méter magas tűzhányó különös zajokat ad ki magából. Hiába győzködték tudósok és újságírók a bogotái kormányt, kezdjen evakuációba a környéken, az ország vezetői inkább a szélsőbaloldali gerillaszervezetek által indított felkeléssel voltak elfoglalva, és fittyet hánytak a vulkánra.

A Nevado del Ruíz november 13-án délután 15 óra 6 perckor kitört, és vulkanikus hamuval árasztotta el az alatta fekvő Armero városát; a helyi Vöröskereszt két órával később megkezdte a település kiürítését, a hamueső azonban hamarosan megszűnt, ezért félbehagyták a munkálatokat. A valódi pokol csak akkor kezdődött, amikor már minden csendesnek tűnt: az éjszaka leple alatt a megolvadt hóval összekeveredett lávából létrejött 30 méter vastag vulkanikus iszap árasztotta el és tette a semmivel egyenlővé a várost.

Armero lakóit álmukban érte a halál, a városban élő 28 ezer emberből 21 ezren odavesztek, az iszap továbbá 13 környékbeli falvat is elpusztított, összesen 23 ezer ember halálát okozva, és romhalmazzá, modern kori Pompejivé változtatva a környéket. A 13 éves Omayra Sánchez túlélte az iszapáradatot, azonban beszorult családja összeomlott házának maradványai közé: a mentőcsapatok megpróbálták kiszabadítani a kamasz lányt, igyekezetük azonban kudarcot vallott. Omayra derékig be volt szorulva egy tetőgerenda és egy kőből készült ajtó közé, nagynénje holtteste pedig a lány alsóteste köré csavarodott, ezért lehetetlen lett volna élve, vagyis testét nem kettéfűrészelve kiemelni őt.

Három napon át haldoklott a tévékamerák előtt a 13 éves lány

A helyi és a nemzetközi média figyelme gyorsan a katasztrófa sújtotta vidékre és a haláltusáját vívó lányra szegeződött, tévéstábok és riporterek hada filmezte és faggatta Omayrát, aki mindvégig tudatánál volt és interjúkat adott, mialatt fizikai állapota kérlelhetetlenül romlott. Az egyik riportertől édességet és üdítőt kért, máskor pedig egy kolumbiai népdalt énekelt magában, mígnem lassan elvesztette a tudatát, hallucinálni kezdett, arról panaszkodott, hogy szidást kap, amiért elkésik az iskolából. A lány összesen 60 órán keresztül haldoklott, mígnem teste feladta a küzdelmet, november 16-án reggel 10 órakor kihűlés és üszkösödés miatt elhunyt.

Aznap reggel, alig három órával a lány halála előtt érkezett a helyszínre Bogotából a New York-i Contact Press hírügynökség fotóriportere, Frank Fournier, aki megörökítette, amint az iszapból kibukkanó Omayra elfehéredett kezével kapaszkodik egy farúdba, és már-már élettelen szemével a fényképezőgép objektívjébe bámul. A hat hónappal később publikált döbbenetes erejű felvétel az egész világnak közvetlen közelről bemutatta a kolumbiai tragédiát, és vádló ellenszenvet ébresztett az ország kormánya ellen, mely semmit sem tett a katasztrófa megakadályozásáért. A kép elhozta készítője számára a World Press sajtófotó-pályázat fődíját, ugyanakkor Fourniert rengeteg támadás is érte.

A kritikus hangok kifogásolták, hogy a francia fotós ahelyett, hogy segíteni próbált volna, vagy legalább valahogyan enyhíteni a lány szenvedésein, hasznot húzott belőlük; a televíziós stábokat és az újságírókat is számos kritika érte, és az eset komoly vitákat generált a „szenvedéspornóra” éhes média felelősségével és etikusságával kapcsolatban. Omayra halála után nemzeti ikonná vált, sírjához ma is rengeteg környékbeli és turista zarándokol el, sokan imádkoznak, és arra kérik az égieket, ne hagyják, hogy megismétlődjön a katasztrófa.