Amikor a 26 éves Török Sophie kezét a Centrál kávéház nyilvánossága előtt megkérte Babits Mihály, a szép, szőke nő repesett az örömtől. Úgy érezhette, hogy végre az őt megillető helyre és társaságba került, hiszen kamaszkorától kezdve az irodalom belső körei vonzották. Hamar kiderült azonban, hogy az őt nyájasan fogadó költő- és írófeleségek kinézik maguk közül, férje számára mindig a munka marad az első, és költői törekvései sem hozták meg számára az áhított sikert.
Tanner Ilona (a Török Sophie nevet később Babitstól kapta) kispolgári családba született, családtagjai kezdettől fogva ellenezték nagyratörő terveit. Apja gyakran gúnyolta ábrándozó lányát, aki lázasan kereste, hogyan tudná kibontakoztatni tehetségét: színiiskolába iratkozott, balettozni tanult, verseket írt. A húszas években, amikor a nők épphogy levehették a fűzőt, divatba jött a bubifrizura és állást vállalni vagy egyetemre járni még mindig szokatlan volt a többség számára, őt vonzotta az önálló, független nő szerepe. Egyetemre akart menni, de az érettségiig sem jutott el, megbukott a pótvizsgán.
Ambícióit félretéve titkárnői állásokat vállalt, egyedülálló nőként azonban ki volt téve főnökei szexuális zaklatásának.
A hatalmi függőség és a kiszolgáltatottság végül rábírta, hogy engedjen a zsarolásnak, belement egy viszonyba a felettesével. (Mielőtt megtörtént volna a dolog, gyorsan ellátogatott egy orvostanhallgató ismerőséhez, hogy a szüzességét mégse a főnöke vegye el.) A viszonynak nem kívánt terhesség lett a következménye, ami a férfi nyomására abortusszal végződött. Ilona élete végéig nem tudta megbocsátani ezt a döntését; későbbi meddőségét és az anyasággal kapcsolatos problémáit is ebből vezette le.
Az elcserélt menyasszony
Közben az irodalmi berkekbe is próbált bekerülni: visszajelzést kért a verseiről Babitstól, s amikor nem kapott választ, személyesen kereste fel a költőt a lakásán. Megismerkedett Szabó Lőrinccel, aki akkoriban Babits közeli barátja és tanítványa volt. A már akkor is nőfaló hírében álló Szabó természetesen megpróbálta elcsábítani, aminek Ilona engedett – de kétséges, hogy kölcsönös beleegyezés történt-e, vagy inkább a férfi erőszakoskodott.
Mindenesetre élete végéig meglehetős ellenszenvet, sőt: gyűlöletet érzett Szabó Lőrinc iránt, bár ebben része lehetett annak is, hogy az ifjú költő később, amikor Ilona már Babits felesége volt, levakarhatatlannak bizonyult.
Ezután felgyorsultak az események, Ilona bejáratos lett a Reviczky utcai lakásba, ahol Babits és Szabó Lőrinc együtt laktak. A naplójában „orgia-napként” emlegetett esemény is ott történt: „párnákat és szőnyegeket terítettünk a földre, s úgy csókoltuk egymást, bolond összevisszaságban”. Ilonának Babits csókja nem okozott különösebb örömöt, mégis, másnap, amikor Szabó Lőrinctől telefonon megtudta, hogy Babits „hajlandó lenne” őt szeretni, igent mondott. Valójában az történt, hogy a férfiak megegyeztek egymással: Ilona ezentúl nem Szabó Lőrinc menyasszonya, hanem Babitsé.
Gyakorlatilag elcserélték, mint egy tárgyat.
„Csak feleség vagyok, semmi egyéb”
Mindezt persze nem tudhatta négy nappal később a Centrálban, sőt, boldogan mosolygott, hogy az írófeleségek befogadják maguk közé. Lángoló szerelem sosem volt köztük Babitscsal, ennek ellenére működött a házasságuk, kölcsönösen támogatták egymást: Ilona segített a praktikus dolgokban esetlen költőnek, Babits pedig a maga módján próbálta irodalmi ambícióit egyengetni.
Vajon mit érezhetett a fiatal nő, amikor rájött, hogy valójában egy csereüzlet tárgya lett? Önmagába vetett hite, identitása érezhetően megrendült: „Nem a sors hozott össze minket, hanem egy ostoba véletlen, nem érdemeim tettek Babits Mihály kedvesévé, hanem mert éppen kéznél voltam”. Keserű lehetett a kiábrándulás és a felismerés, hogy legszebb verseit nem hozzá írta a költő: „Munkáira alig teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb” – kesereg a naplójában, majd arról panaszkodik, hogy a várt csillogás és intellektuális izgalmak helyett a „tébolyda ajtaja csapódott be” mögötte, amikor a költő felesége lett.
Ambivalens anyaság
Török Sophie igazán mindent megtett, hogy megfeleljen a „jó írófeleség” szerepének. Intézte férje levelezését, ápolta a szociális kapcsolatokat, irodalmi fogadónapokat tartott. Mivel nem született saját gyerekük, örökbe fogadták öccsének a háztartási alkalmazottól született kislányát, Ildikót.
A kor divatja szerint nem árulták el neki, hogy nem ők a vér szerinti szülei, és Ildikó ezt váratlanul, egy irodalomtörténeti kézikönyvből tudta meg, 13 évesen.
Innentől kezdődik az anya-lánya kapcsolat megromlása, amely egészen bizarr és szélsőséges végkifejletet hozott: elzárták egymás elől a Babits-hagyatékot, majd évtizedekig pereskedtek a szerzői jogokért, Török Sophie egyenesen odáig ment, hogy megpróbálta visszamenőleg érvényteleníttetni az örökbefogadást – Babits nevében is. Ez végül nem sikerült, de mire lezárult a per, Török Sophie már nem volt az élők sorában. (Ildikó 1982-ben halt meg Angliában, nyomorúságos körülmények között, egy lakókocsiban.)
Török Sophie, mivel maga sem volt kiegyensúlyozott személyiség, identitása meg-megbillent az illúzióvesztés és az elszenvedett traumák hatására, nem tudott kiegyensúlyozott anya lenni.
Lányát hol fojtogatóan szerette, hol teljesen közömbös volt iránta.
Nem akarta, hogy Ildikó felnőjön, babusgatta, korlátozta, majd elfordult tőle.
„Depressziókkal küzdő beteg”
Babits betegsége jelentős lelki terhet rótt rá, szerepei közé kénytelen volt beilleszteni az ápolónőt is. Mindez nem segít az egyébként is labilis személyiségén: „Kilenc éve élek önkéntes száműzetésben – nem, börtönben! Kriptában! Egyetlen életemet szemétre dobtam, elfecséreltem, pusztán gyengeségből, nyálas érzelmességből!” – írta, s mintha ebből akarna kitörni, rövidebb-hosszabb viszonyokba keveredett, nemcsak férfiakkal, hanem nőkkel, például lánya osztályfőnökével is, amitől persze később bűntudata támadt.
Férje halála után nem találta meg sem önmagát, sem helyét a világban. Amikor Babits hagyatéka az ostrom alatt megsemmisült, úgy érezte, mintha másodszor is elvesztette volna a férfit. Próbálta írással feldolgozni az őt ért rossz élményeket, a férfiaktól elszenvedett sérelmeket, az örökbefogadást, Babits halálát. Ismeretségi köre beszűkült, depressziós lett, öngyilkossági gondolatok kínozták.
Ildikóval kölcsönösen gyűlölték egymást, az ötvenes években utolsó szerepének illúziójával is le kellett számolnia:
Babits nem tartozott az időszak favorizált költői közé, így az özvegyét sem illette meg különleges bánásmód. Hatvanévesen, magányosan halt meg, anélkül, hogy teljesítette volna hajdani ambícióit.
„Voltam védelmet esdő gyenge nő, voltam
botránytígérően szenvedélyes. Vendégek közt
csiszolt háziasszony, művelt csevegő, bókokat
kecsesen visszavágó kés-villa zsonglőr; voltam
zavart szerény és hűvösen okos, kacér, szadista,
Vidám csibész és depressziókkal küzdő beteg.”
