szent korona

Kétszer is elmenekítették Budáról a koronázási ékszereket

A Szent Korona és a többi koronázási jelvény II. József császár 1790-ben bekövetkezett halála után visszatért Pest-Budára, ahonnét a napóleoni háborúk idején kétszer is elmenekítették, a következő évtizedekben azonban háborítatlanul a magyar fővárosban maradhatott, csak egyetlen alkalommal, V. Ferdinánd 1830-as pozsonyi koronázása alkalmából hagyta el a várost. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a magyar államiság jelképének számító korona eszmei értéke megnőtt, nem véletlen, hogy a felelős magyar kormány különbizottságot hozott létre a korona és a jelvények biztonságának garantálására. Gyakran terjedtek pletykák, miszerint a Szent Koronát ellopták, külföldre vitték, ezek azonban alaptalannak bizonyultak, a kijelölt képviselők sikeresen őrizték azt.

1848 decemberében, amikor Windisch-Grätz seregei fenyegetően közelítettek Pest-Buda felé, a Kossuth Lajos elnökölte Országos Honvédelmi Bizottság mégis kénytelen volt elmenekíteni a koronaékszereket, vasúton Szolnokra, onnét pedig lovas kocsival Debrecenbe szállították őket. Az államiság szimbóluma mintegy félévet töltött utóbbi városban, 1849 tavaszán Buda visszafoglalásakor hazakerült a fővárosba, azonban alig egy hónappal később ismét távoznia kellett onnan: ekkor Szemere Bertalan miniszterelnök saját maga vette kézbe (szó szerint) az ügyet, először Szegedre, majd Nagyváradra, végül Aradra vitte a koronázási ékszereket, mindvégig a saját szálláshelyein tárolva a becses „portékát”.

A Duna partján, rozoga faládában ásták el

Augusztus elején Bem József serege katasztrofális vereséget szenvedett Temesvárnál Haynau erőitől, ezzel bizonyossá vált, hogy a szabadságharc ügye elveszett, Szemerének pedig döntenie kellett, mi legyen a Szent Korona további sorsa. A miniszterelnök úgy gondolta, a koronát és a jelvényeket semmiképpen sem szabad külföldre vinni, inkább idehaza, egy titkos helyen érdemes elrejteni azokat: először a Bánságban, a karánsebesi bányában próbálta elásatni a koronaékszereket tartalmazó ládát, a bánya tulajdonosa, Fülepp Lipót azonban gyanút fogott, és visszautasította a kérést.

A Szemerével együtt utazó Batthyány Kázmér külügyminiszter azt javasolta a kormányfőnek, semmisítse meg vagy süllyessze a Duna fenekére a koronát és a jelvényeket, ő azonban – érthetően – megriadt ezektől a lehetőségektől, és továbbra is az elásás mellett szállt síkra. A miniszterelnök és kísérete augusztus 15-én a Duna bal partján fekvő Orsovába érkeztek, majd nyolc nappal később, hosszas huzavona után úgy döntöttek, itt fogják elásni a koronaékszereket.

Szemere és három segédje – utóbbiak úgy tudták, a ládában fontos iratok vannak – az esti sötétben egy Duna közeli iszapos, mocsaras helyen temették el a ládát; a gödröt betemették és a földet ágakkal fedték le, egy közeli híd és egy fa segítségével pedig titkos rovásokkal megjelölték a kincsek rejtekhelyét. Munkájuk végeztével elhagyták az országot, az Oszmán Birodalomhoz tartozó Havasalföldre távoztak.

Magyar rendőrfőnök árulta el a korona helyét az osztrákoknak

A Habsburg hatóságok természetesen igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni a Szent Korona előkerítésére, 1849 őszén különbizottságot állítottak fel erre a célra Titus Karger százados vezetésével, azonban hiába keresték országszerte az eltűnt királyi ékszereket, igyekezetük teljes kudarcot vallott. A hatóságok munkáját nehezítette, hogy rengeteg helyről érkeztek téves riasztások, sokfelé hosszasan, kitartóan, de teljesen feleslegesen végeztek ásatásokat a becses kincsek nyomában. Eközben az Angliában és Amerikában tartózkodó Kossuth Lajos, aki nem értett egyet Szemere döntésével, és mindenképpen külföldre szerette volna menekíteni a koronaékszereket, több ügynököt is küldött Magyarországra, azonban ők sem jártak sikerrel.

Végül több mint három és fél évvel a földbe temetését követően, 1853 májusában akadtak a Szent Korona nyomára a hatóságok, amikor Wargha István rendőrfőnök, korábbi miniszteri tanácsos árulta el annak hollétét az osztrák rendőrségnek. Wargha jó kapcsolatokkal rendelkezett az emigráns magyar szabadságharcosok körében, Kossuthtal is találkozott Londonban, azonban nem tudni, ki és hogyan árulta el neki az orsovai mocsár titkát (az általa előadott fedősztorit a történészek teljesen nonszensznek titulálják).

Diadalmenettel vitték Budára a megkerült Szent Koronát

A megjelölt helyen júliusban kezdődtek a munkálatok, a vizes és sáros talaj miatt azonban két hónapig tartott az ásatás, végül szeptember 9-én emelték ki a magyar államiság jelképeit tartalmazó ládát a földből. Szemere a sietség miatt csak egy egyszerű – és több mint kétszáz éves – faládába tette a koronázási ékszereket, az elásva töltött négy év alatt pedig a láda komoly károkat szenvedett, belül átázott és rozsdás lett, és a benne lévő tárgyak is megrongálódtak. Szent István palástja kifakult, a koronázási kard teljesen elrozsdásodott, a Szent Korona azonban szerencsére kisebb sérülésekkel megúszta a „kalandot”.

A megtalált koronázási ékszereket gőzhajón hatalmas diadalmenettel Budára szállították, ahol ágyúdörgésekkel, éljenzésekkel és a Te Deum éneklésével fogadták, majd másnap vasúton Bécsbe vitték, ahol hasonló fogadtatásban részesült, Ferenc József császár hála-istentisztelettel fogadta. Rövid bécsi látogatás után szeptember végén a korona visszatért Budára, ahol a várpalotában helyezték el. Politikai okokból Ferenc József nem koronáztatta meg magát a Szent Koronával, erre csak tizennégy évvel később, a kiegyezés után került sor Budán; szintén a monarchia megalakulását követően kezdték hivatalos őrséggel őriztetni a koronát és a királyi ékszereket.