Aki látta A majmok bolygóját, szembesülhetett a film provokatív felvetésével az emberi és állati lét viszonyáról. A történetben majmok uralják a világot, akik az embereket alacsonyabb rendű lényekként kezelik, és nem is feltételezik, hogy alávetettjeik érzelmekkel és mélyebb belsővel rendelkezhetnek. Ez a mi való világunkban fordítva érvényes: vajon mennyire értékeljük mi, emberek az állatvilág érzelmi életét? Valóban csak ösztönlények, amelyek reagálnak a külvilág ingereire, vagy bennük is megvannak azok az érzelmek, amelyeket magunkban annyira különlegesnek gondolunk? Lehet-e szeretet, szomorúság, öröm az állatvilágban, és ha igen, mennyire hasonlóak ezek a mi emberi érzelmeinkhez? És csak a hozzánk leginkább hasonló emlősökre, például a filmben szereplő majmokra kell gondolnunk, vagy akár a rovaroknak is lehetnek érzelmeik? Ahogy egyre jobban megismerjük az állatok viselkedését, talán itt az ideje, hogy újraértékeljük, mennyire emberi a természet maga – figyelmeztet a Scientific American cikke.
Az állatoknak vannak érzelmeik, de vajon a rovaroknak is?
Állati lélekről először az 1960-as években kezdtek csak beszélni, azt megelőzően az volt a tudományos közmegegyezés, hogy az állatvilág szereplői afféle biológiai gépezetek. A főemlőskutató Jane Goodall volt az első, aki elutasította az állatokat megjelölő számokat, és vizsgálati dokumentációiban neveket adott a csimpánzoknak. Tudományos szempontból szentségtörésnek számító tettét azzal indokolta, hogy az emberszabású majmoknak minden kétséget kizáróan egyedenként is eltérő egyéniségük, gondolataik és érzelmeik vannak. Az 1980-as évekre Goodall meggyőződése alapvetéssé vált.
A rovarok érzelmeinek vizsgálata azonban a tudomány új területének számít.
A kutatók azt már kimutatták, hogy a méhek és más rovarok képesek olyan intelligens viselkedésre, amelyet korábban senki sem gondolt lehetségesnek. A méhek például tudnak számolni, megértik az azonosság és a különbözőség fogalmait, összetett feladatokat tanulnak meg társaik megfigyelésével, és ismerik saját egyéni testdimenzióikat, márpedig ezt a képességet mindig is az emberek tudatosságához kapcsoltuk. A vizsgálatok szerint örömöt és fájdalmat is tapasztalnak, vagyis más szóval úgy tűnik, hogy
legalább néhány rovarfaj, de az is lehet, hogy mindegyik: érző lény.
Ezek az intelligencia jelei a rovaroknál
A rovarokkal kapcsolatos hagyományos álláspont az volt, hogy gondolatok nélküli, érzéketlen lények, amelyek viselkedése csupán berögzült. Az 1990-es években azonban a kutatók megdöbbentő felfedezéseket kezdtek tenni a rovarok elméjéről. Kiderült, hogy nemcsak a méhek, de egyes darázsfajok is felismerik fészektársaik arcát, és lenyűgöző szociális készségeket szereznek. Például kikövetkeztethetik más darazsak harci erejét a sajátjukhoz képest, csak azáltal, hogy figyelik a többi darázs egymás közti harcát. A hangyák megmentik a törmelék alá temetett fészektársakat, méghozzá úgy, hogy a csapdába esett – vagyis számukra láthatatlan – testrészek fölött kezdenek ásni, a test dimenziójára a felszín felett látható részekből következtetve. A legyek tudatosságot mutatnak az idő múlásával kapcsolatban. A sáskák képesek vizuálisan megbecsülni a lépcsőfokok távolságát, amikor egy létrán ugrálnak, és ennek megfelelően tervezik meg az ugrások nagyságát (még akkor is, ha a célpontot a mozgás megkezdése után nem látják).
Tekintettel a rovarok intelligenciájára vonatkozó jelentős felfedezésekre, meglepőnek tűnhet, hogy a tudósoknak ilyen sokáig tartott feltenni a kérdést, hogy ha egyes rovarok olyan okosak, akkor lehetnek-e érzéseik is. A kérdésfelvetést nyilván nehezítette, hogy nincs rálátásunk egy olyan állat belső világára, amely nem tudja szóban, de legalábbis hangokkal kommunikálni a gondolatait és érzéseit.
A rovaroknak vannak negatív és pozitív lelkiállapotaik
15 évvel ezelőtt Lars Chittka és Thomas Ings az angliai Ruskin Egyetemen végzett egy olyan kísérletet, amelyben azt kívánták megtudni, hogy a poszméhek megismerhetik-e a ragadozó fenyegetést. Bizonyos pókfajok (az úgynevezett rákpókok) virágokon lapulnak meg, hogy elkapják a beporzó rovarokat, például a méheket is.
Készítettek egy műanyag pókmodellt egy olyan mechanizmussal, amely rövid időre csapdába tud ejteni egy rovart két szivacs közé fogva, mielőtt elengedné.
A poszméhek jelentős változást mutattak viselkedésükben, miután a robotpók megtámadta őket. Talán nem meglepő, hogy megtanulták elkerülni a pókokkal megtűzdelt virágokat, és leszállás előtt aprólékosan átvizsgáltak minden növényt. Érdekes módon azonban néha még a képzeletbeli fenyegetések elől is elmenekültek, átkutatva, majd elhagyva a tökéletesen biztonságos, pókmentes virágokat is. Ez a téves riasztási viselkedés hasonlított az emberek poszttraumás stressz szindrómájának tüneteire.
Más kutatások arra utaltak, hogy a rovarok pozitív lelkiállapotban is lehetnek. Sok növény tartalmaz ugyanis olyan anyagokat – például nikotint és koffeint –, amelyek a növényevők elrettentésére szolgálnak. A tudósok azt vizsgálták, vajon a beporzókat elriaszthatják-e az ilyen nektárok, de épp az ellenkezőjét tapasztalták.
A méhek aktívan keresik az olyan virágokat, amelyekben ilyen anyagok bújnak meg, és fel is használják azokat például öngyógyításra.
A hím gyümölcslegyek, amelyeket stresszel a párzási lehetőségektől való megfosztás, előnyben részesítik az alkoholtartalmú ételeket (például az erjedő gyümölcsöket), és a méhek még elvonási tüneteket is mutatnak, amikor leszoktatják őket az alkoholban gazdag étrendről. Adódik tehát a kérdés: miért fogyasztanák a rovarok a tudatmódosító anyagokat, ha nincs elméjük, amely megtapasztalná a változást? De ezek a negatív és pozitív elmeállapotokra utaló jelek még mindig nem elegendőek annak bizonyításához, hogy a rovaroknak érzéseik vannak.
Ezek az öröm és fájdalom jelei a rovaroknál
Az úgynevezett kognitív torzítási teszteket a fogságban élő állatok, például patkányok pszichológiai jóllétének értékelésére fejlesztették ki. Ezek a tesztek lényegében annak a megfelelői, amikor egy félig töltött poharat félig telinek vagy félig üresek ítélünk: az optimista emberek ugyanazt a mennyiséget majdnem telinek gondolják, míg a pesszimisták majdnem üresnek. Chittka és munkatársai kifejlesztettek egy hasonló tesztet a méhek számára. A méhek egyik csoportját arra tanították, hogy
a kék színt a cukros jutalommal társítsák, a zöldet pedig annak elmaradásával, a méhek egy másik csoportját pedig ennek az ellenkezőjére.
Ezután türkiz színt mutattak nekik, vagyis a kék és a zöld közötti köztes árnyalatot. A méhek szerencsés részhalmaza meglepetés cukorcsemegét kapott közvetlenül a türkiz szín meglátása előtt; míg a többi méh nem. A reakciójuk a kétértelmű ingerre attól függött, hogy kaptak-e csemegét előzőleg:
azok, amelyek megkapták a teszt előtti cukrot, gyorsabban megközelítették a köztes színt, mint azok, amelyek nem.
Az eredmények azt mutatják, hogy amikor a méheket meglepték egy jutalommal, optimista lelkiállapotot tapasztaltak. Ez az állapot, amelyről kiderült, hogy kapcsolatban áll a dopamin neurotranszmitterrel, a méheket, ha úgy tetszik, vidámabbá varázsolta a kétértelmű ingerekkel kapcsolatban. Ez ellenállóbbá tette őket a negatív érzelmeket keltő ingerekkel szemben, ahogy az az embereknél is előfordul: azok a méhek, amelyek meglepetés cukrot kaptak, gyorsabban felépültek, amikor egy álragadozó pók megtámadta őket, és kevesebb időbe telt nekik újrakezdeni a táplálékszerzést, mint azon társaiknak, akik nem kaptak cukrot a szimulált támadás előtt.
Más munkák azt sugallják, hogy a méhek nemcsak optimizmust, hanem örömöt is tapasztalhatnak. Néhány évvel ezelőtt poszméheket képeztek ki arra, hogy apró golyókat gurítsanak egy célterületre, amiért nektárjutalmat kaptak. E kísérletek során észrevették, hogy egyes méhek akkor is körbeforgatták a golyókat, amikor nem ajánlottak fel nekik jutalmat. Úgy viselkedtek, mintha játszottak volna, csupán a saját örömükre. Hogy egyértelműsítsék ezt a tapasztalatot, egy egész poszméhkolóniát vontak be a játékba: a számukra kiépített arénában az egyik oldalon mozgatható golyók voltak, a másikon mozdíthatatlanok, és egy akadálytalan út a közepén, amely egy szabadon hozzáférhető cukoroldatot és pollent tartalmazó etetőállomáshoz vezetett.
A méhek mindent megtettek, hogy újra és újra visszatérjenek a „játszótérre”, ahol a mozgó golyókat minden irányba gurították, annak ellenére, hogy a közelben rengeteg élelem várt rájuk.
Úgy tűnt, hogy magában a tevékenységben van valami eredendően élvezetes. Összhangban azzal, amit más kutatók megfigyeltek a gerinces állatoknál, a fiatal méhek gyakrabban foglalkoztak a golyókkal, mint az idősebbek. És a hímek többet játszottak, mint a nőstények, amit persze az is lehetővé tett, hogy a hím poszméhek nem dolgoznak a kolóniában, ezért sokkal több idejük van.
A rovarok tudatosan is vállalhatják a fájdalmat
Mindezek a kutatások felvetették azt a kényelmetlenebb kérdést, hogy vajon a méhek is képesek lehetnek-e fájdalmat tapasztalni. A kérdés vizsgálata kísérletileg erkölcsi dilemma elé állítja a kutatókat: ha az eredmények pozitívak, a kutatás több billió vadon élő és tenyésztett rovar jólétének javulásához vezethet. De potenciális szenvedéssel is járna azoknak az állatoknak, amelyeket megvizsgáltak a bizonyítékok megszerzése érdekében. Úgy döntöttek, hogy csak mérsékelten kellemetlen ingerekkel kísérleteznek, nem károsakkal, és a méhek szabadon választhattak, hogy megtapasztalják-e ezeket az ingereket.
A méhek kétféle művirág közül választhattak. Néhányat 55 Celsius-fokra melegítettek (ez alacsonyabb hőmérséklet, mint egy csésze kávéé, de azért forró), másokat pedig nem. És közben más és más jutalmat tűztek ki a virágok látogatásáért.
A méhek egyértelműen elkerülték a hőséget, amikor mindkét virágtípus jutalma egyenlő volt.
Önmagában egy ilyen reakció úgy értelmezhető, mint egy egyszerű reflex eredménye, jajszerű élmény nélkül. De az emberek fájdalmának egyik jellemzője, hogy nemcsak automatikus, reflexszerű válasz, hanem dönthetünk úgy, hogy összeszorítjuk a fogunkat, és elviseljük a kényelmetlenséget – például, ha jutalom forog kockán. Kiderült, hogy a méhek hasonlóképpen gondolkodtak. Amikor a forró virágok jutalma magas volt, a rovarok úgy döntöttek, hogy rájuk szállnak. Valószínűleg megérte elviselniük a kényelmetlenséget.
A méhek és más rovarok hosszú távú emlékeket is alkotnak azokról a körülményekről, amelyek között megsérültek. Speciális érzékelőkkel rendelkeznek, amelyek észlelik a szövetkárosodást, és olyan agyi régiókhoz kapcsolódnak, amelyek más érzékszervi ingereket is feldolgoznak és tárolnak. Ezek a lények rendelkeznek a szükséges idegi berendezésekkel ahhoz, hogy felülről lefelé irányítva modulálják a fájdalomélményeket. Ez azt jelenti, hogy nem korlátozzák őket egyszerű reflexhurkok, amikor káros ingerekre reagálnak, hanem rugalmasságot mutatnak arra, hogy válaszaikat az aktuális körülményeknek megfelelően módosítsák, ugyanúgy, ahogy mi is dönthetünk úgy, hogy lenyomjuk a forró ajtókilincset, ha ezzel elmenekülhetünk egy égő házból.
Ha arról is olvasnál, hogy a hangyák milyen emberi képességgel rendelkeznek, ide kattintva azt is megteheted.
