limpár imre interjú

Munkásságában sokat foglalkozik a siker pszichológiájával és az időmenedzsmenttel, harmadik könyvének leghangsúlyosabb témája mégis az önismeret.

Mostanában mindenki ért a focihoz, a biológiához, a biztonságpolitikához és a pszichológiához. Félig-meddig dühből írtam ezt a könyvet, mert nagyon a bögyömben vannak azok a motivációs trénerek, akik a gyors változást ígérik. A boldogság lassú, a siker lassú, csakhogy ez nem jó marketingszöveg. Azok a segítők elképesztőek, akik azt mondják, hogy „Imre, én azért nem végzem el a pszichológiát, mert engem az élet tett segítővé.” Profán példával élve, ha engem műtenek, szeretném, ha igazi sebész műtene, és nem olyan, akit az élet tett sebésszé. A düh odáig sűrűsödött, hogy azt éreztem, muszáj egy tisztes pszichológusi álláspontot képviselnem, kifejeznem a változással kapcsolatban. Másfelől az önismeret mindig is hálás és örökzöld téma volt, de nem véletlenül idézem Popper Pétertől, hogy „az önismeretnek önmagában nincs gyógyító ereje”. Ha nem visszük át cselekvésbe a felismeréseinket, akkor lesz ugyan egy nagyobb rálátásunk önmagukra, de a bajaink ugyanúgy megmaradnak. Az is biztos, hogy ez a könyv nem fog akkora példányszámban elkelni, mintha úgy írtam volna meg, hogy „neked is sikerülni fog, és minden lehetséges”.

Kiknek íródott elsősorban a könyv, kiket tekint a célcsoportjának?

Leginkább a fiatal felnőtteket, kiemelten a Z generációs fiatalokat, 25 és 35 év között, akik a kapunyitási pánikjuk rémével küzdenek. Részemről tudatos építkezés eredménye, hogy nincsenek gigantikus fejezetek a könyvben. Ők, ha nagyon hosszú egy könyv vagy egy fejezet, már teszik is vissza a polcra. Azt szerettem volna, hogy lehessen ezt a könyvet úgy forgatni, mint egy régi füveskönyvet. Akik az életközépi válsággal küzdenek, nekik inkább az első könyvemet ajánlanám, A siker tervezhető című kötetet.

Rengeteg mondást idéz a könyvben. Gyűjti ezeket?

Imádom ezeket a szentenciákat. Engem úgy neveltek, hogy könyvbe nem írunk. Huszonegy-két éves voltam, amikor sikerült ezt komoly belső munkával elengednem. Ma már komplett jegyzetelési stílussal olvasok minden könyvet, a szépirodalomtól kezdve a szakmai könyvekig. Írok, jegyzetelek, karikázok a könyvekben, van egy jelölési struktúrám azokra a fontos gondolatmagokra is, amelyeket valahol még fel szeretnék használni. Az idézetek már az első könyvemben is megjelentek mint stílusjegy, a másodikban csúcsra járattam ezt, és mint védjegy most is akartam használni. Az előadásaim is ilyenek: diákat nem használok, de idézeteket igen.

Melyik az aktuális kedvenc idézete?

Nemrég szerettem bele egy Kierkegaard-idézetbe: „Az élet nem probléma, amit meg kell oldani, hanem valóság, amit meg kell tapasztalni.” De a könyvben például két létmód és világfelfogás kapcsán Vergiliust citálom: „Boldog az, aki megismerhette a dolgok okait”, majd Einsteint:

Ez a két életattitűd sokunk életében verseng egymással: érteni vagy eligazodni szeretnénk, nem mindegy!

Ha megengedi, nekem erről egy Pilinszky-idézet ugrik be: „Szerintem a boldogság személytelen dolog. Ott követünk el hibát, azt hiszem, amikor be akarjuk kebelezni, körül akarjuk határolni azt, amit nem lehet.”

Tegnapelőtt tartottam egy előadást, ahol felidéztem, amikor jött a kliens, és azt mondta: „Imre, én nem akarok boldog lenni. Én boldogulni szeretnék.” Nagyon a szívembe zártam az illetőt: végre egy realitás talaján álló személy!

Az önismeret kapcsán azt írja a könyvben, hogy a legtöbb embernek nincs önismerete, legfeljebb öntalálkozásai vannak.

Már az is kérdés, hogy van-e rá időnk. Hogyan teremtek arra időt, hogy a magammal való belső diskurzus elindulhasson? Ha nem kerülök ki a saját időcsapdámból, az önismeret mindig csak egy jövőbeli vágy lesz. Ma leginkább lopott félórákra találkozunk csak önmagunkkal. Mindig elérhetőnek kell lennünk, a nap 24 órájában. Úgy nevezem az okostelefont és a kütyüket, hogy ezek az új Darth Vaderek, az erő sötét oldalát képviselik. Azzal fekszünk, azzal ébredünk, a munkaerőpiac is erre rezonál. Rengeteg szervezeti kultúrában szinte kötelesség, hogy reagáljunk a bejövő e-mailekre 24 órán belül, vagy még ennél is gyorsabban. Mindez oda vezet, hogy nem eshetnek le bennünk a tantuszok. Itt vagyunk, üzletiesen mondva, Q4 végén, az évzárás és évtervezés időszakában, és tegyük fel, összeveszek egy meetingen a főnökkel. Kicsit évet értékelünk, aztán beolvas nekem. Ez hatna rám, hogy most miért is csalódott bennem a főnök. Régen – most fantáziálok – ezután ültem volna az irodában, és elemeztem volna az előző kétórás értekezletet. Ma kijövök a meetingről felborzolva, a kortizolszintem az egekben, de nem tudom lecsengetni, hanem leülök a géphez megválaszolom az előző két órában érkezett 47 e-mailt. Hol van itt a lehetőség arra, hogy összeálljon a puzzle? Sehol. Kétségem sincs, a XXI. század a hajszoltság évszázada lesz.

A könyv címében is megjelenik és a szövegben is többször előfordul a kulcsmondat, miszerint „a lélek igazságai szubjektívek”. Mit ért ezalatt?

A matematikai igazságok, a reáltudományok képletei objektívebbek. Feldmár András nyilatkozta egyszer – nagyon frappáns példa ez –, hogy nem tudjuk megmondani, hogy mi az, hogy „jó én”, de azt meg tudjuk mondani, hogy milyen például egy jó könyök, hogyan is kell működnie. 

Lehet, hogy a mostani munkaerőpiaci helyzetünket jónak vagy épp rossznak gondoljuk, de tíz év múlva ez az ítélet változhat; egy mostani döntés más fénytörésbe kerül. A vonatkoztatási rendszerek változhatnak, de ha a döntéseink önazonosak, azt szereti a lélek. A könyv hátlapján lévő André Gide-idézet pedig árnyalja, mit is értünk a lélek igazságai alatt: „Bízz azokban, akik az igazságot keresik, és kételkedj azokban, akik már megtalálták.” Én se tudom, de rengeteget kérdezek. Egy pszichológus kérdezzen, az a mi legfőbb dolgunk.

A szökési sebesség című fejezetben a szülőkről való leválást járja körbe, miközben az érett személyiség, a felnőtt ember ismérveit gyűjti össze. Úgy tűnik, nagyon sok kritériuma van annak, hogy elérjük ezt a szökési sebességet.

Nem kell mindent kipipálni a listáról. Aki elérte a szökési sebességet, már rég nem foglalkozik a listákkal.

Akad olyan ember, aki mindezt teljesítette? Ön például már elérte?

Ha eldöntendő kérdést kapok, mindig árnyalom, hogy mennyiben, miben és hogyan. Ezt a listát így érdemes nézni. A főnökünkkel szemben például lehet, hogy már régen elértük, a szüleinkkel szemben viszont még nem. Vagy fordítva. Ez egy idea. Ha valaki összehasonlítja a saját életét a listával, lesz egy vonatkoztatási pontja, hogy hol tart. Az is lehet, hogy dühös lesz: „Limpár, ebben nem értek egyet, nekem nem is kell itt tartanom.” Ez is megengedhető. Sőt, az is releváns kérdés, hogy melyik életszakaszomban tudom újra és újra elérni mindezt. Mert a felnőttség nem olyan kiváltság, amit egyszer elértünk és kipipáljuk, hanem folyamatosan tenni kell érte.

Érdekes az a felvetés is a könyvben, hogy a kérdezés sok családban a bizonytalanság fokmérője, amiről a szülők igyekeznek „lenevelni” a gyerekeiket.

Nagyon sokan nem mernek kérdezni a főnöküktől. Ha hiszünk az analitikusoknak – én nem vagyok analitikus, de nagyon hiszek nekik –, ez rezonál a szüleinkkel való kapcsolatunkra. Szinte minden cégnél van teljesítményértékelés, éves beszélgetés. Ki tudom-e használni ezt én mint munkavállaló? Meg merem-e kérdezni, hogy „oké, főnök, négyszemközt, a saját szavaiddal, visszajeleznél nekem, hogy engem milyen munkavállalónak gondolsz? Milyen beosztottad vagyok?” Sokszor már a kérdés is pupillatágító. Az előadásaimon is felvetem:

A legtöbben ijedten néznek, hogy ilyet lehet? Persze, miért ne lehetne? Nem minden főnök fog ennek örülni, mert ez egy asszertív, erős nyitás. Átmegyek cselekvőbe, és nem passzív szenvedőben vagyok, amiben a legtöbb honfitársunk. Lehet, hogy mond olyat, amire nem is gondoltam volna, és már bentebb vagyok. Hofival szólva, „öt perc alatt éveket okosodtam”.

Az önismereti előadásokon, pszichológiával kapcsolatos programokon a résztvevők többsége nő, a férfiak mintha még mindig nehezen foglalkoznának az érzéseikkel. Mit gondol, miért alakult ez így?

Nekünk, férfiaknak eredendően kevesebb oxitocin jut. Az például, hogy a gyerekhez tudjunk kötődni, az elején kőkemény belső munka. Egyszerűen más hormonális rendszerrel vagyunk összerakva. A szociokulturális tér is szabályozza például a sírást mint érzéskifejezést. Egy nő sírhat, és az rendben van, a fiúknál még mindig tartja magát a „katonadolog, nem kell sírni” hozzáállás. Nem mindegy, hogy ötéves korom környékén, amikor nagyon tudnak fájni dolgok, mi lesz a környezetem narrációja ezzel kapcsolatban: az, hogy „legyél erős, ne foglalkozz az érzésekkel”, vagy valami más. Másfelől biztosan a nők is szeretik a kütyüket, de a kütyümániások mégis leginkább a férfiak táborából kerülnek ki. Ez a K+F mítosza a könyvben: a férfiagy sokszor jobban rácuppan az információra. „Minek menjek én a pszichológushoz, mit tudhat mondani?” – gondolják, pedig sokszor az önismeret nem információalapú. Nem az információ a lényeg, hanem az, hogy ő találkozzon önmagával, és a kellő találkozási mennyiség után levonja a tanulságokat, és egy idő után a horizonton felsejlik a minőségi önismeret.

Ma már sokféle segítőhöz fordulhatunk, ha mélyebb önismeretre vágyunk vagy változtatni szeretnénk. Hogyan látja, miként változott a társadalom hozzáállása azokkal kapcsolatban, akik pszichológushoz vagy más segítőhöz fordulnak?

Szerintem jobb a helyzet mint húsz-harminc éve. A kilencvenes években még gyakran lehetett hallani, hogy „nem vagyok én hülye, hogy pszichológushoz menjek”. A kép azóta árnyalódott, és egyre inkább elfogadottá vált és válik pszichológushoz járni. A fiataloknál meg akár egyenesen trendi – vagy ahogy ők fogalmaznak – fancy dolog például coachhoz menni. A kérdés az, hogy megoldja-e a problémát, vagy a tünetet kezeli. Én például terápiát nem csinálok, az a klinikusok és a terapeuták dolga. Ha hozzám eljön például egy halogató ember, néhány alkalommal tudok neki eszköztárat adni, amivel felvértezhetjük őt annyira, hogy a halogatással mint tünettel tud mit kezdeni. De ahhoz, hogy kiderüljön, ő karakterében miért halogat, és hogy jött létre ez a tünetegyüttes, lehet, hogy kell négy év pszichoterápia, mert a mélyben van az igazság. Itt el lehet dönteni, hogy mire van időm, energiám, pénzem vagy épp kedvem. Az önismeret bővítése nem azért szükséges, hogy a problémákat eloszlassuk. Hanem azért, hogy a végelszámolásnál, ha visszanézek az életutamra, tudjam azt mondani, hogy jól van, rendben van, ez így klassz volt, elég jó életet éltem. Sokan félreértik: a boldogság nem fájdalomnélküliséget jelent, hanem a fájdalmak ellenére megtapasztalható elégedettséget. Ez nagy különbség.

(A fényképek A lélek igazságai című kötet bemutatóján készültek. Fotós: Lakos Gábor)