középkori munka

A jelenet folytatásában Artúr király „lovagol” el a szekérnyi hulla mellett, ami a következő szóváltást váltja ki: „Ez meg kifene?”, „Biztos valami király”, „Mér’ gondolod?”, „Mert nem olyan fülig szaros, mint mi.”

Bármennyire is vicces és abszurd, a jelenet szomorú igazságot fogalmaz meg. A középkori élet meglehetősen pocsék volt az átlagember számára. A folyóvíz ritka volt, az élelem kevés, és az általunk ismert „egészségügyi ellátás” nem létezett. És mindezek tetejébe léteztek olyan szakmák, amik bár nagyon fontos szerepet töltöttek be a várudvarok életében, mégsem hiszem, hogy túljelentkezés lett volna rájuk.

Ma is létező középkori munka: a patkányfogók története

A patkányfogás feladata a gyakori középkori szakmák közé tartozott. A modern kártevőirtók elődei a középkorban az egyik legelfoglaltabb emberek voltak. A városok falain belül a patkányok és más élősködők ugyanis hihetetlen mód képesek voltak elszaporodni.

Az ostromálló várfalak berkein belül gabona-, zöldség- és gyógynövényraktárak szolgáltatták a patkányok és egerek kedvenc búvóhelyét. Ezek a raktárak hűvös, sötét belsejükkel kiváló élőhelyként szolgáltak a rágcsálóknak. A patkányfogó ezért egy elismert szakma volt, az emberek tisztelete övezte a feladat ellátóját. 

Még mielőtt a patkányok és a betegségek közötti kapcsolatot széles körben megértették volna, a középkori parasztok alapvetően gyűlölték a patkányokat, amik megdézsmálták a nehéz munkával megtermelt betevőt. A városlakók és a patkányfogó mesterek sajnálatára azonban a középkori irtási módszerek többnyire hatástalanok voltak. Egészen furcsa, és olykor Gyalog galoppot idéző vicces megoldás is létezett a rágcsálóirtásra. Volt, hogy varázslatokkal átkozták meg a patkányokat, gyógynövényekkel, fűszerekkel próbálták „megmérgezni” őket, esetenként még meg is kínozták és megcsonkították őket, ezzel „figyelmeztetve” a többi kártevő rágcsálót.

Az igazán sikeres patkányvadászok a ma is használatos módszereket alkalmazták: a befogást, a hatékony mérget és a táplálékforrás eredményes elzárását.

Kivégzési helyszíneken takarítók

Amikor az ember elkezdi beleásni magát a középkori szokások tanulmányozásába, előbb-utóbb a kínzások és a halálbüntetés igazán borzalmas leírásaiba ütközik. A kivégzések véresek, undorítóak voltak, és bizarr szórakozást biztosítottak a középkor emberének. Gyakran napokig is eltartottak. Apró vágások általi halál, élve sütés fémhordóban, végtagok letépése, embertelenség a négyzeten. Nem szívesen élnénk egy olyan korban, ahol a lassú kettéfűrészelés is elég gyakori kivégzési forma volt.

De most gondoljunk arra a szegény fickóra, akinek fel kell takarítania a kivégzések, kínzások utáni mocskot. Akinek fel kell szednie az elszenesedett emberi húsdarabokat, akinek ki kell halásznia a csontokat a bűzös vízből, melyben lassú fulladásos halált szenvedtek. Gusztustalan egy takarítói feladat az emberi kegyetlenséghez kötődő mocsokban, ürülékben és vérben turkálni.

„Gong farmer”, avagy a középkori szippantós

A várban végzett szörnyű munkák legalja valószínűsíthetően a gong farmer tevékenysége, akiknek feladata volt az emberi ürülék kitakarítása a várfalakon, kastélyokon belüli pöcegödrökből. Maga a név a régi angol „gan”, azaz „menni” szóból származik. Ez önmagában a WC-re és annak tartalmára használt szlengszó volt. A munkaidejük miatt „éjszakai embereknek” is nevezték őket. Természetesen senki sem akarta, hogy napközben emberi ürülékkel teli kocsikat húzzanak az udvarban, ezért a munkájuk este 9 körül kezdődött és hajnali 5 órakor ért véget. A gödrök kiürítését általában évente egyszer végezték el. 

A pöcegödör, a szennyvízcsatorna középkori elődje, legtöbbször a kastély legalsó szintjén helyezkedett el. A munkát általában három-négy ember végezte. Az egyikük lement a gödörbe, hogy elkezdje a fekáliamasszát a vödrökbe lapátolni. Egy másik húzta ki a vödröket egy kötélen, míg egy vagy két másik a szekérre hordta. Ezeket aztán vagy egy nagyobb pöcegödörbe szállították a városon kívül, vagy eladták a helyi gazdáknak trágyának. Ha egy kastélyhoz tartoztak, akkor a saját földjeik trágyázására használhatták. 

A gong farmereknek ki kellett üríteniük a pöcegödrökbe torkolló csúszdákat is, magyarán a csatornacsúszdát. Dobot verve kihirdették, hogy „tilos az ürítés”, majd felmásztak és elhárították az esetleges dugulásokat, amiket okozhattak akár hullák is. Néhány elszánt gyilkos ugyanis ezen a fondorlatos módon próbált a nemesek közelébe férkőzni. Érdekes módon a középkori szippantósok feladata volt az is, hogy megöljék ezeket a támadókat, ha tetten érték őket. 

Bár ez egy undorító munka volt, mégis elengedhetetlennek számított, és elég jól meg is fizették. 15. század végi számlák szerint a gong farmereknek két shillinget fizettek az eltávolított hulladék tonnájáért, ami mai pénzben kifejezve körülbelül 30 ezer forintnak felel meg. A munka nem volt teljesen veszélytelen, talán az egyik legszörnyűbb halált is ők szenvedhették el, hiszen a szűk hely és egyéb körülmények miatt előfordult, hogy a gong farmerek megfulladtak munka közben.