Kedvenceink a héten: Miért szeretjük a Downton Abbeyt?

A napsütés és a meleg ellenére mi már őszi üzemmódba kapcsoltunk, filmezéssel és olvasással pihenjük ki a nyári pörgést, és készülünk a következő hónapok csendjére. Réka kedvenc sorozatát kezdte újranézni, Zsófi kortárs irodalommal tartott szünetet két cikk között, Kristóf pedig egy megindító filmmel kapcsolt ki. 

Lady Violet megmondja, Matthew árokba hajt, a bunkó sofőr megszökteti Sybilt – és mi nem is lehetnénk boldogabbak

Fejes Réka

Vannak olyan sorozatok az életemben, amiket akármikor, akárhányszor újra tudok nézni. Eleddig éjszakánként nem hánykolódtam álmatlanul az ágyamban, hogy rájöjjek, vajon miért éppen azok, amik. Egy idő után azonban megfogalmazódott bennem a gyanú, hogy talán azért a Szívek szállodája, a Downton Abbey és a Jóbarátok a komfortsorozataim, mert életemnek arra a szakaszára emlékeztetnek, amikor vasárnaponként anyával a kanapén gubbasztottunk, és miközben valamilyen kétes legalitású oldalon néztük az újabb és újabb kevéssé jó minőségű epizódokat, egyikünk sem foglalkozott azzal, hogy mit hoz majd a hétfő. 

Néhány héttel ezelőtt felkerült a Downon Abbey a Netflixre, én pedig azonnal falni kezdtem. Egy-egy rész után ma is ugyanazt érzem, mint azelőtt: hogy minden rendben van. (Észrevettem már korábban is, hogy sok történet, akár valós, akár fiktív, érzelmileg nagyon intenzíven hat rám. Az igazán jó science fictionök után általában napok kellenek, hogy helyrejöjjek, és ne a létünk értelmetlenségén töprengjek.) 

A bölcsészkaron edződött „kis szürke agysejtjeim” persze nem hagyták, hogy anélkül fogadjam el ezt a jelenséget, hogy eltöprengenék rajta, miért van ez így. Szóval biztos távolságban legkedvesebb, összetett karaktereimtől, a mélabús angol tájtól, a lágy esésű selyemruháktól és a kristálykancsóktól (sajnálom, ezek mind gyengéim) végiggondoltam, mi a jó ebben a történetben. Abban, hogy a lelke mélyén vajszívű Lady Violet (a csodás Maggie Smith szereplésében) mindenkit kioszt? Hogy Sybil hozzámegy a sofőrhöz, akit még a néző sem szeret? Hogy Thomas, akit sokáig ki nem állhatunk, végül mégis rátalál valamiféle boldogságra a kor számára kevéssé előnyös viszonyai között? Hogy miután Matthew karaktere kifúj, belehajt az árokba? (Ez utóbbi sokkal inkább a forgatókönyvírók várva várt ráeszmélését dicséri, mintsem a történet varázsát.)

A fenti példákkal azt akartam érzékeltetni, hogy a sorozat úgy képes valamiféle megnyugvást hozni, hogy a világot nem egy biztonságos helyként ábrázolja, ahol minden kiszámítható, és a jó elnyeri megérdemelt jutalmát, a gonosz pedig a büntetését. (Nyilván, különben a néző halálra is unná magát.) A konfliktusok viszont végül mindig a család segítségével rendeződnek. És itt nemcsak a szótári értelemben vett családról beszélek, hanem azokról a közösségekről is, amelyeknek a tagjai mélyen kötődnek egymáshoz érzelmileg. Így a ház szolgálóinak közössége is értelmezhető családként, ahogyan maga a ház a fenti és a lenti lakókkal együtt is. 

Egy szó, mint száz, a Downton Abbey számomra azért jelent megnyugvást, mert azt üzeni, hogy ha áll mögöttünk egy olyan család vagy közösség, akiknek a tagjaira támaszkodhatunk, és akik ránk is számíthatnak, nem kell egyedül megküzdenünk az élet kiszámíthatatlanságával. 

Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni

Mózes Zsófi

Elég húzós napjaim vannak mostanában, megúszósra akartam venni az e heti kedvencem ajánlóját. Múlt hétvégén, a városligeti dombon fekve vettem kézbe Simon Márton negyedik kötetét. Eredetileg cikket írni indultam ki, nem is tudom, hogy került a táskámba az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni, de ha vasárnap délután választani lehet, hogy az ember dolgozik vagy kortárs irodalmat olvas, nem gondolkozik sokat.

Egyáltalán nem értek a versekhez, ezért is a megúszás. Gondoltam, majd kinyitom a számomra legkedvesebb szövegnél a kötetet, begépelem, elküldöm Rékának a képet a borítóról, és minimális efforttal letudom a heti kedvencemet. Aztán elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy nem, Simon Márton nem engedi, hogy egyetlen verssel megússzam. Először csak a körülöttem lévő zsivaj szűnt, aztán már a mellettem elrohanó kutyák mozgása sem zavart meg. Simon Marci a tőle megszokott zsenialitással ránt át a monoton mindennapokból a saját világába. Én pedig nem gépelem be a legjobbat, mert nektek is jobb lesz, ha elolvassátok mindegyiket, és mert nem tudok egyetlen kedvencet választani. Majd többedik elolvasásra talán, de most még nem.

Szimpla (?) tinifilm, ami rendesen megtépáz

Csabai Kristóf

Amikor hosszú repülőjáratra ülsz, általában nincs jobb dolgod, mint aludni úgy, hogy aztán a nyakad három napig emlegesse, vagy az előtted levő kis kijelzőn keresni valami filmet, ami elszórakoztat. (Persze ez a kettő sokszor ebben a sorrendben történik.)

Mondanom sem kell, hogy általában kriminális a fedélzeti tévék filmkínálata: sokat kell tekergetni, mire talál az ember olyat, amiben nem csak az elalvási lehetőséget és az unaloműzést látja. De megéri, én is itt találtam meg a Waves című filmet, amely szomorú módon ismeretlen gyöngyszem: legalábbis sokkal többen ismerhetnék.

Napok óta agyalok rajta. Elképesztő vizuális élmény – az operatőrnek és a fényelésért felelő csapatnak csókolom a kezét –, érzelmi hullámvasút: érzéki, őszinte és dacos. Mint egy tinédzser. Mondhatnánk, hogy a sztori egyszerű, pedig nem az, csak túl jól ismerjük. Magával ragad, bevon, megtépáz egy kicsit. Az élményhez nagyban hozzátesz a zseniális zene is.

A film egy kisvárosi idillben indul, egy profi birkózófiú és egy lány szerelmével. Szoros elköteleződésben élik meg mindennapjukat, a fiú apja szigorú követeléseinek eleget téve mindennél előrébb helyezi a birkózást, napjainak nagy része edzéssel telik. Hamar a feje tetejére áll minden, amikor kiderül: a lány terhes, a fiú pedig egy súlyos sérülés miatt nem birkózhat újra. A tinédzserlélekben gomolygó feszültség pedig felszínre kerül, ami emberéletet követel.

Hogyan is tud egy család megküzdeni egy ilyen tragédiával? Anélkül, hogy bármit is elárulnék a film fordulataiból és végkifejletéből: a Waves nagyon érzékletesen mutatja be a család, a fiú és aztán az egyedül maradt húg drámáját. Ám ez nem szokványos tinifilm, ahol csak úgy helyrejön minden, a kisvárosi idill nem tér már vissza, viszont őszintén kiteríti azokat a családi problémákat, amelyekkel minden ember találkozik és olykor fél szembenézni.

Ha kíváncsi vagy, mik voltak múlt heti kedvenceink, olvasd el előző cikkünket is!