kamikaze

A második világháborúban a japánok legkegyetlenebb és legmegdöbbentőbb harci taktikájának számított a kamikaze, vagyis az ellenséges hajókba belerepülő öngyilkos pilóták bevetése, akik a legenda szerint önként vállalták a halált országuk és császáruk nevében. De vajon a kamikazepilóták tényleg saját döntésükből mentek a halálba?

Sokkal kevésbé volt sikeres taktika, mint gondolnánk

A kamikaze kifejezés szó szerint „isteni szelet” jelent, de valójában arra a két trópusi viharra utal, melyek a 13. században segítettek elpusztítani a Japánra támadó mongol hordákat; a császári japán hadsereg 1943-ban hozta létre az „isteni szél különleges támadóegységek” elnevezésű alakulatot, azzal a céllal, hogy csapást mérjen az addigra jelentős előnybe került nyugati szövetségesek hajóira. A japánok soraiban már korábban is előfordultak katonák – gyalogosok és pilóták egyaránt –, akik úgy döntöttek, feláldozzák saját életüket, hogy magukkal vigyék az ellenséget is a halálba, ennek ihletésére találta ki Kurosime Kamito altengernagy a rendszeresített öngyilkos merénylők ötletét.

Az első kamikazeakcióra 1944. október 25-én került sor a Fülöp-szigeteknél, a Leyte-öbölért vívott tengeri csatában, ahol egy öngyilkos pilóta sikeresen felrobbantotta az amerikai St. Lo repülőgép-anyahajó lőszerraktárát, és elsüllyesztette az ellenséget; ugyan a japánok elvesztették magát a csatát, a kamikazék jó ötletnek bizonyultak – írja Hahner Péter történész. A hadsereg ezt követően saját felszerelést fejlesztett ki a kamikazepilóták számára, köztük az óka („cseresznyevirág”) névre hallgató, egyszer felhasználható és leszállásra képtelen vitorlázórepülőt, melyet másfél tonna robbanóanyaggal felszerelve küldtek az ellenségre.

A világháború utolsó tíz hónapjában a hivatásos jelentések szerint kb. 3800 kamikazepilóta áldozta fel az életét, és mintegy 7000 ellenséges tengerésszel sikerült végezniük, azonban a kamikazetámadások jóval kevésbé voltak sikeresek, mint a japánok várták volna, és ahogy az utókor gondolná: összesen csak a támadások 19 százalékában sikerült véghez vinni a tervet, vagyis az ellenséges hajó elsüllyesztését. Az amerikaiak idővel sikeresen kiismerték a japánok öngyilkos taktikáját, és egyre eredményesebben vették fel a harcot a kamikazék ellen, miközben a japánok egyre képzetlenebb és ügyetlenebb pilótákat és pontatlanabb gépeket voltak kénytelenek bevetni.

Súlyosan megbüntették őket, ha nem vállalták az „öngyilkos” küldetést

De vajon tényleg önként vállalták a halált a kamikazepilóták? A japán háborús propaganda előszeretettel dicsőítette azokat a hősies hazafiakat, akik önszántukból mennek a halálba, és büszkén kötik fel a homlokukra a vörös napkoronggal díszített fehér kendőt, társaik ünnepélyes szertartással, tisztelegve kísérték őket utolsó útjukra, és egy pohár szakéval búcsúztatták őket felszálláskor. Utolsó üzenetüket megőrizték az utókor számára, és gyakran fényképpel is emlékeztek a hősökről. A valóságban azonban – a szemtanúk visszaemlékezése szerint – a kamikazepilótákat gyakran önkényesen jelölték ki a parancsnokok, és nem sok beleszólásuk volt a sorsukba.

A program kezdetén valóban akadtak önként jelentkezők, ezek többsége azonban nem hazafias indíttatásból, hanem azért vállalta az öngyilkos küldetést, mert rendkívül kicsinek tartotta túlélési esélyeit a háborúban, és inkább a dicsőséges, családja számára büszkeséget hozó halált választotta a mindennapos szenvedés helyett. A háború utolsó hónapjaiban azonban már a tisztek választották ki a kamikazeakciók résztvevőit, és megtiltották számukra az ellenkezést: aki megpróbált visszakozni az „öngyilkos” küldetéstől, azt gyakran brutálisan megverték és megalázták.

A pilóták családjuknak írt búcsúleveleit a legtöbb esetben cenzúrázták, kihúzták belőlük a rossz körülményekre való panaszkodást, és úgy állították be, mintha önként vállalt, hazafias áldozatot hoznának – részben ezért is élt nagyon sokáig a kamikazepilóták legendája a japán és a nemzetközi köztudatban.

Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat,  amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána.