Mindez hihetetlennek tűnik, és valóban igen ritka egybeesés, ha valakinek van egy alteregója, ennek ellenére igazán izgalmas és érdekes élmény megtalálni a világban azt az embert, aki nem csupán úgy néz ki, mint te, hanem akivel külsőleg a megtévesztésig hasonlítotok egymásra öltözködésben, viselkedésben, mozdulataitokban, esetleg még a főbb személyiségjegyeitekben is.
Nem vagyok hasonló – vagy mégis?
A kanadai fotós, François Brunelle huszonhárom évvel ezelőtt kezdte el azt a nemzetközi kutatást, melynek során emberek hasonmásait kezdte el felkutatni és a hasonlóságot fotóival dokumentálni. Brunelle azóta is küldetésének érzi, hogy a lehető legtöbb alteregót lefényképezze.
Az fotós elmúlt években végzett kemény munkájának és odaadásának csúcspontja az a Nem vagyok hasonló című projekt, amely egy lenyűgöző leleplezés az identitásról, az emberek közti kapcsolatokról, és arról, hogy mit is jelent igazából hasonmásnak lenni.
Azt mondják, valahol mindenkinek van egy hasonmása, de vajon ez igaz?
Önmagát Mr. Beanben vélte felfedezni
A Montrealban élő fotós projektje során ez idáig 250 hasonló emberpárt fényképezett le 25 különböző városban. A világban gyorsan híre ment egyedülálló kezdeményezésének és munkájának, így megesik, hogy maguk a hasonmások keresik meg, hogy fotózza le őket. De volt már példa arra is, hogy cégek, márkák vagy akár országok segítették a kutatómunkáját. A kolumbiai kormány például egy kampányt is indított azzal a felhívással, hogy nézzük meg, mi a közös bennünk.
François Brunelle azt mondja, mindig is megvolt benne az a képesség, hogy idegen emberek között észrevegye a hasonlóságot, de az érdeklődését az keltette fel igazán, amikor meglátta saját magát a tévében. Úgy látta, hogy nagyon hasonlít Rowan Atkinson Mr. Beanjére.
Bár saját bevallása szerint jobban szeretne James Deanre hasonlítani, mint Mr. Beanre, az önmagával kapcsolatos felismerés ültette el a fejében a gondolatot, miszerint olyan embereket fotózzon, akik egymás alteregói.
Mindannyian különbözőek vagyunk, mégis egyformák
Brunelle fekete-fehér portrésorozataiban a témán kívül semmi szokatlan nincs, mégis üdítően hatnak a befogadóra. A világ különböző tájain megtalált alteregók portréi egyszerre megdöbbentőek és szemet gyönyörködtetőek. Bár van néhány apró részlet, amelyekben nem igazán hasonlítanak egymáshoz a lefotózott emberek, mégis úgy tűnik, hogy a fényképeken szereplők többnyire hihetetlenül hasonlóak.
Elmondása szerint Brunelle kezdetben azt hitte, hogy az egymásra hasonlító idegenek, akik többnyire a stúdióban találkoztak egymással először, majd sokkot kapnak egymás láttán, de gyakran maguk az alanyok nem is látták a hasonlóságokat.
A fotós bevallotta, sokszor furcsa érzés keríti hatalmába: a találkozás első pillanataiban ő maga sem tudja megkülönböztetni az alanyokat, ám egy-két óra elteltével meg van győződve róla, hogy nem is hasonlítanak egymásra.
Az évek során Brunelle rájött arra, hogy a hasonlatosság nem feltétlenül azt jelenti, hogy az alteregók hasonlónak látszanak. Sokkal inkább arról van szó, hogy az elménk játszik velünk, és némiképp összezavarodunk.
Ezt a játékot lehet fokozni. A fotós mindig arra kéri a párokat, hogy hozzanak magukkal egyszerű, egyforma ruhát, és arra is megkéri őket, hogy fotózás közben álljanak közel egymáshoz, és érintsék meg egymást, mert így kevésbé néznek ki idegeneknek.
Brunelle önmagához hasonlóan alanyait ugyanúgy alkotótársnak tekinti, és úgy érzi, hogy a fotósorozat révén ötszáz új barátot is szerzett.
Különös projektje kapcsán François Brunelle azt a következtetést vonta le, hogy az emberek többnyire abban egyformák a világ minden táján, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, ugyanakkor abban megegyezünk, hogy mindannyiunkat ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak: „Jól érzem magam? Jól nézek ki? Jó a hajam?”
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
