háború spórolás

Bár nem hasonlíthatjuk ezt ahhoz, amikor még az otthonainkat, gyerekeinket kellett megvédenünk ellenséges katonáktól, a helyzet nagyon is háborús. Idén őszre, télre nem karácsonyi díszek válogatásával készülünk, hanem spórolni kezdtünk, aggodalmaskodunk, pánikvásárolunk és aggódva figyeljük a híreket. Elkezdtünk ösztönösen is visszanyúlni azokhoz az időkhöz, amikor még ennél is nehezebb volt a helyzet: nagyszüleink, dédszüleink tapasztalataihoz, akik valóban tudták, hogyan lehet túlélni a nélkülözésben. Nézzük, mik segíthetnek ezekből nekünk.

A spórolás mellett a gondolkodás a kulcs

Talán észre sem vesszük, de a vészhelyzetek mindig átalakítanak bennünket. A stressz ugyan nincs jó hatással, ahogy a sokakat lesújtó reménytelenség sem, ugyanakkor feltámad valamiféle túlélőösztön is. Elkezdünk más forgatókönyv szerint élni, mert ez az, ami valójában át fog segíteni a nehézségeken. Nem azon gondolkodunk, milyen új szórakoztató háztartási cikket vegyünk meg újból hitelre: figyelmünk az ételre, a tüzelőre, az áramra, a túlélés alapvetései felé fordul. Talán elkezdjük végre abbahagyni a túlfogyasztást, tudatosabban költjük el a pénzünket, elkezdjük hasznosítani azt, amit korábban kihajítottunk volna. Összefogunk embertársainkkal, csereberélünk, tanácskozunk, mert tudjuk, hogy csoportként nagyobb a túlélésünk esélye. Ez pont ugyanaz a mentalitás, ami az első és a második világháború idején, illetve az ötvenes, hatvanas évek terrorja alatt átsegítette eleinket a legnehezebb időkön.

Megtanuljuk értékelni az energiát

Pár évvel ezelőtt még gond nélkül hagytuk a töltőt a hosszabbítóban, működtettük a magas energiafelhasználású gépeket, csavartuk fel a termosztátot, szemeteltünk, használtuk az üzemanyagot, mintha nem lenne holnap, s amikor jöttek a környezetvédők az aggodalmaikkal, legtöbben csak legyintettek egyet. Most már sokkal tudatosabban tankolunk és vezetünk, mert örülünk, ha egyáltalán kapunk üzemanyagot, azt is aranyáron. Akik még emlékeznek a második világháborús benzinjegyekre, némi nosztalgiát érezhetnek. Kétszer is meggondoljuk a felesleges autókázásokat, biciklizni, rollerezni, sétálni kezdtünk, keressük az alternatív energiaforrásokat. Az eszeveszett tűzifa- és szénfelvásárlás jól mutatja, hogy rájöttünk, mekkora érték a meleg, amit télen elő tudunk állítani. Ugyan szebb lakásokban, de ugyanúgy a meleg körül fogunk összegyűlni télen, mint nagyszüleink a háború idején. Ugyanúgy értékelni fogjuk a tiszta víz minden cseppjét, az utolsó szál fát, amivel be tudunk gyújtani – csak egy pillanatra gondoljunk azokra, akiket mélyszegénységbe taszítanak az energiaárak, nincsenek kevesen –, örülni fogunk, ha épp működik az elektromos hálózat. 

Másként tekintünk az ételre a háború miatt

Az első világháború idején az alapvető élelmiszerek árát maximálták. A történelem ismétli önmagát, csak most hatósági árnak hívják. Ugyanolyan kétségbeesett felvásárláshoz, hiányhoz és a kereskedők keservéhez vezet, mint annak idején. Mindezzel együtt minden más termék ára megnövekedett, az 1900-as évek elején, közepén és a 2022-es esztendőben is. Annak idején négy év alatt a marhahús ára az ötszörösére nőtt, a gabona mennyisége csökkent (idén ezt az aszálynak is köszönhetjük), ami ahhoz vezetett, hogy egyre kevesebbet tudtak vásárolni az emberek. A második világháború során ismét a magas árak, az áruhiány és a sorban állás keserítette a mindennapokat. Ma sincs ez nagyon másként. Elkezdjük hát mi is keresni azokat a megoldásokat, amelyek segítenek pénzünknél maradni. Olcsóbb lett megsütni a kenyeret, mint megvenni a boltban. Vadásszuk az akciókat. Míg 1918-ban már csak jegyre lehetett venni a cukrot, a kenyeret, a vajat, a szappant, mi most reklámújságokból kivágott cetlikkel keressük a kedvezményeket. Az 1915-ös citromhiány megváltoztatta a befőzést és a savanyítást, most pedig mi jövünk rá, mennyi mindenre jó a só, az ecet, amit akár mi is elő tudunk állítani, és mi is az a fermentálás. 

Felértékelődik a vidéki élet

Az első világháború során a városi családok – miután elbocsátották a cselédet és leszoktak a napi háromszori bőséges, desszerttel, likőrökkel végződő étkezésekről – vidékre utaztak, mert ott még a háztáji gazdálkodók megtermelték a zöldségeket, gyümölcsöket, tartottak csirkét, disznót, marhát. Amikor a boltokban már szinte semmit sem lehetett kapni, és az állatkerti állatokat is mind megették, a mezőgazdaságnak hála a vidékiek mindig össze tudtak kaparni valamennyi élelmiszert. A vermelés, a befőzés, a tudatos kertészkedés fenntartotta a vidéki családokat, a fölöslegből pedig el tudtak adni a városiaknak. Igaz, ehhez meg kellett szokni a kölest, az árpát a jól ismert búza helyett, be kellett érni főzelékkel a húsmentes napokon. Ahogy a második világháború során az otthon maradó asszonyok jobb híján megtanultak barkácsolni, úgy mi is újratanuljuk a költséghatékonyabb életet, kezdünk próbálkozni a kiskerttel, a tartósítással, a baromfitartással, a javítható gépek, tárgyak reparálásával. Kevesebb húst eszünk (mintha erről már jó ideje beszélnének a környezetvédők…), kevesebbet fürdünk, használt ruhák, bútorok után nézelődünk, legnagyobb kincsünk pedig talán ismét a sparhelt lesz. Alkalmazkodunk, mert nincs más választásunk, s közben átszokunk egy takarékosabb, élhetőbb, s talán a bolygónknak is kedvezőbb életre. Ki tudja, talán tanulunk is végre a hibáinkból.