A Vörös Hadsereg még jóval a világháború előtt, 1924-ben kezdett kutyákat kiképezni katonai célokra; azt remélték, a négylábúak segíthetnek a harcmezőn a sérültek mentésében, az aknakeresésben, az üzenetek továbbításában és az ellenséges erők felkutatásában. A projekt kezdetben nehézkesen ment, a frissen alakult Szovjetunióban ugyanis nem voltak megfelelő szakemberek, így főként cirkuszi idomárokkal és vadászokkal kellett beérnie a hadvezetésnek, ennek dacára a ’30-as években már 12 katonai kutyaiskola működött, ahol főleg német juhászokat képeztek a katonaság számára.
Tankok alá kúsztak volna a szovjet kutyák
Az első világháború egyik legnagyobb harcászati fejlesztése a tankok megjelenése volt a csatatéren, a szovjet vezetés így joggal gondolta, hogy fontos lehet valamilyen megoldást találni az ellenséges páncélautók megállítására egy újabb háború esetén – a vélt megoldást a jó eredményeket mutató kutyaprogramban találták meg.
A tankkereső kutyák kiképzéséhez a szakemberek a pavlovi reflex elvét vették alapul: ketrecbe zárták és kiéheztették a négylábúakat, majd tankok alatt ételt rejtettek el, és a közelben kiengedték őket;
a kutyák azonnal megérezték az ennivaló illatát, és idővel beléjük ivódott, hogy ha bekúsznak egy harckocsi alá, csillapíthatják étvágyukat.
Az eredeti terv szerint az állatokra 10-12 kilós robbanószerkezetet csatoltak volna egy hám segítségével, melyet a tank alá érve a kutyák a szájukkal leoldoznak, majd – miután biztonságosan kimenekültek a helyszínről – gazdájuk távkioldóval élesíti a bombát, a tesztek során azonban teljes kudarcot vallott ez az elképzelés. Az állatok összezavarodtak, és a legtöbb esetben képtelenek voltak levenni magukról a hámot, inkább a bombával együtt futottak vissza kiképzőjükhöz – ez éles esetben természetesen katasztrofális következményekkel járt volna –, ezért a szakemberek úgy döntöttek, inkább veszni hagyják a kutyákat.
A bombákat egy élesítő szegeccsel látták el, amit bevetés előtt leoldottak, a kutyák pedig a tank alá érve a lábukkal meghúztak egy kis fakart, detonációt előidézve, ami mind őket, mind pedig az ellenséges járművet megsemmisítette.
Félresikerült tankelhárítás: az ellenség helyett saját páncélosaikra mentek rá
Az első tankkereső kutyákkal ellátott hadosztály 1939-ben állt szolgálatba, két évvel később pedig sor került az első éles bevetésre: a Vörös Hadsereg 30 kamikazekutyát és 40 trénert vezényelt ki a Moszkva közeli harcokba, hogy megállítsák a Wehrmacht magabiztosan előrenyomuló páncélosegységeit.
A terv azonban hamar kudarcba fulladt, ugyanis kiderült, hogy éles bevetés esetén a kondicionált négylábúak korántsem viselkednek annyira szakszerűen, mint azt remélték: az állatokat összezavarta a csatazaj, megijedtek, és rémülten fedezéket kerestek ahelyett, hogy „hősiesen” megindultak volna az ellenség felé.
A mozgó és ágyúzó tankok szintén megrémítették a német juhászokat, akik a kiképzés során főként álló járművekkel találkoztak: többségük visszafutott a gazdájához, és – ha nem sikerült időben deaktiválni a bombát – a szovjet térfélen okozott pusztítást, azt a néhány állatot pedig, akik tényleg bekúsztak az ellenséges tankok alá, a németek könnyűszerrel legéppuskázták.
A blamázs még kínosabb lett, amikor a kutyákat olyan hadszíntéren vetették be, ahol egyszerre harcoltak német és szovjet harckocsik: az előbbiek ugyanis benzinnel működtek, utóbbiakat viszont gázolaj hajtotta, a két üzemanyag illata pedig merőben eltért egymástól. Az állatok a kiképzés során szovjet gyártmányú tankokkal találkoztak, és azok szagához lettek hozzászoktatva, így nem meglepő, hogy a harctéren is inkább a baráti, mintsem az ellenséges páncélautókhoz futottak oda, teljes káoszt idézve elő.
A propaganda sikernek állította be a kudarcot
A németek természetesen hamar rájöttek az ellenség taktikájára, ezért megparancsolták egységeiknek, hogy minden, a csatatéren felbukkanó állatot azonnal lőjenek le, háborús propagandájukban pedig előszeretettel élcelődtek a szovjet katonákon, akik annyira gyávák, hogy kutyákat küldenek maguk helyett a harcba. A kudarc miatt 1942-ben a Vörös Hadsereg visszavonultatta a tankkereső kutyákat – ugyan a szovjet propaganda sokáig úgy állította be, mintha az ebek komoly sikereket értek volna el, és több tankcsata menetét megfordították volna –, a jövőben inkább az aknakereső és üzenetvivő kutyák képzésére összpontosítottak, melyekre tényleg nagy szükség volt a harcok során.
A program azonban nem állt le, sőt, egészen 1996-ig képeztek tankelhárító kutyákat a szovjet, majd az orosz hadseregben – és nem ők voltak az egyetlenek: a világháború alatt a japánok és az amerikaiak is próbálkoztak bombát cipelő kutyák kiképzésével, azonban ők sem értek el különösebb sikert.
Denevérekre szerelt bombák a második világháborúban: ennyin múlt, hogy nem vetették be őketDenevérbombázással akarták kikényszeríteni Japán kapitulációját, végül inkább az atombomba mellett döntöttek.
Tovább olvasom
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
