duna neve

Az ókorban a kelták Galliától (a mai Franciaországot és a Brit-szigeteket magába foglaló régió) egészen a Kárpát-medencéig jelen voltak, legelső említésük római szerzőkhöz fűződik. Sokáig úgy emlegették a druidákat, mint a kelták kegyetlen papjait, akik akár az emberáldozattól sem riadtak vissza. A tudósok azonban máig vitatkoznak azon, hogy a római források, azaz Julius Caesar és id. Plinius művei, valamint a késő ókori görög szerzők, Sztrabón és Diodórosz mennyire elfogultak az ellenségnek tartott gallokkal szemben, illetve hogy a későbbi kereszténység mennyire démonizálta a „pogány” druidákat. A legújabb elképzelések szerint a druidák nem a papi réteget alkották, hanem sokkal inkább egyfajta értelmiségként voltak jelen a kelta társadalomban. Foglalkoztak csillagászattal, döntőbíráskodással, oktatással, és óriási befolyással voltak az uralkodókra. Íme, néhány meglepő tény a titokzatos druidákról!

Ismerték a horogkeresztet

Jóval azelőtt, hogy a horogkereszt a nácik jelképévé lett volna, a világ különböző részein ennek a szimbólumnak vallásos jelentősége volt. Ismert, hogy az indiai kultúrában a szvasztika különös jelentőséggel bírt, 1857-ben azonban a Temzéből is előkerült egy lelet, az úgynevezett Battersea Shield, amelyet a druidáknak tulajdonítanak. A régészek úgy vélik, hogy valószínűleg nem csatában használták, hanem felajánlás vagy ajándék volt isteneik számára az i. e. 1. század körül. Egyes elképzelések szerint szertartásaik alkalmával még a faágakat is horogkereszt formájúra hajlították.

Bizonyos fokig hittek a nemek közötti egyenlőségben

A druidák között sok nő is akadt, akik akár katonai vezetők, követek vagy bírák is lehettek. Ez bizonyára zavart okozott a sokkal inkább férfiközpontú rómaiak körében, amikor a gall háború során szembesültek vele. A nők akár el is válhattak férjüktől. Ha viszont a férfi követett el valamilyen gaztettet, a nő megítélése nem csorbult. Mindezek ellenére a kelta feleségeket, csakúgy, mint római társaikat, végső soron férjeik irányították.

Nem ők építették a Stonhenge-et

Az ókori népek isteneik (vagy istenként tisztelt uralkodóik) számára sokszor állítottak templomot, a druidáknak azonban nem volt szükségük templomra: szentélyük maga a természet volt. Noha sokáig úgy hitték a tudósok, hogy a Stonehenge, ez a monumentális kőtömbökből álló építmény a druidák műve, ma már úgy tűnik: a kelták megjelenése előtt egy évezreddel már létezett.

Kiváltságok és büntetések

Julius Caesar szerint a druida réteg mentesült a katonai szolgálat alól, és a többi keltától eltérően adót sem kellett fizetniük. Ezek – érthető módon – sokak számára vonzó előnynek bizonyultak, így nem kellett attól tartani, hogy nem érkezik elegendő utánpótlás a druidák közé. Ha egy druida vétséget követett el, kizárták a társadalomból, azaz kiközösítették.

Innen ered a Duna neve

Egyik ilyen ősként tisztelt istennőjük volt Danu, az anyaistennő, akitől többi istenüket is származtatták. Nevével meglepő helyen találkozhatunk: Duna folyónk latin neve (Danubius) is rá utal, mivel, akárcsak a Gangesz a hinduk számára vagy a Jordán folyó a zsidók számára, a kelták számára a folyó vize „az istenektől és istennőktől származó élet és bölcsesség áradását” szimbolizálta.

A lélek helye a fej, nem a szív

A rómaiak elborzadtak attól a gyakorlattól, hogy a druidák – cédrusolajban tartósítva – megőrizték azoknak a fejét, akiket tiszteltek és csodáltak. Ez abból a meggyőződésből fakadt, hogy azt hitték, a lélek helye a fejben van.

Úgy tartották, a lélek elpusztíthatatlan, a halál után egyik emberből a másikba költözik, a fej pedig az emberi szellem forrása és ereje.

A galloknál még egy testrésznek kiemelkedő szerep jutott, ez pedig a nyelv: harcok előtt a katonák addig táncoltak, amíg eksztázisba nem estek, majd nyelvüket öltötték az ellenségre, abban a hitben, hogy a szájukon át távozó istenség szörnyű pusztítást fog végezni ellenfeleik soraiban.

Szent helyek és növények

Id. Plinius vad varázslókként írta le a druidákat, akik tölgyfákra másztak, hogy ritka fagyöngyöket gyűjtsenek. Plinius hozzátette: a druidák a fagyöngyök segítségével termékenyítették meg meddő állataikat, ráadásul minden mérget képesek voltak hatástalanítani a segítségével. Nem tudjuk, mindebből mennyi Plinius kitalációja, de mivel a druidák istene maga a természet volt, valószínű, hogy minden gyógynövényét ismerték, és mérget is tudtak készíteni. A gyógynövényeket és a fák terméseit különös szertartások közepette hajnalonként gyűjtötték. Istenként tiszteltek különböző természeti elemeket (nap, hold, csillagok), növényeket (tölgyfa, magyal, fagyöngy), valamint különböző helyeket is: ligeteket, hegycsúcsokat, patakokat és tavakat.

Nem írhatták le tudásukat

Különös, hogy nem maradt semmilyen írásos emlék a druidák után, de ez nem azért történt, mert írástudatlanok voltak – épp ellenkezőleg. Hétköznapi célokra, ahogy arról Caesar beszámolt, volt egy írott nyelvük, amelyhez a görög betűket hívták segítségül. Kifejezetten tiltott volt azonban számukra, hogy leírják hagyományaikat, tudásukat: csak szájhagyomány útján örökíthették mindezt tovább, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön. 10-20 évnyi képzés volt szükséges ahhoz, hogy valaki druidává válhasson, és ennek az időnek a nagy része azzal telt el, hogy az illető memorizálta a felhalmozott tudást. Híres druida tanítóközpont volt a walesi Anglesey (Ynys Môn) varázserejűnek tartott tavainál, de sajnos szövegeikből még fordításban sem maradt fenn (vagy legalábbis mindeddig nem került elő) semmi.

A druidákról szóló legkorábbi feljegyzések az i. e. 3. századból származnak, de valószínűleg jóval korábban kialakult már a keltáknál ez a társadalmi réteg. A rómaiak barbárnak és veszedelmesnek tartották, ezért minden erejükkel igyekeztek visszaszorítani őket: Augustus császár rendeletben tiltotta meg a római polgároknak, hogy részt vegyenek druida szertartásokon. Claudius úgy hitte, véglegesen leszámolt velük, de hiedelemviláguk és szertartásaik még évszázadokkal később is jelen voltak az európai kultúrában. Ünnepeik beleolvadtak a keresztény kultúrkörbe, így például a Samhain, amikor elmosódik a határ az élők és holtak birodalma között, tovább él a mindenszentek és a halottak napja köré köthető szokásokban, a tűz istennője, Brigid pedig „újjászületett” Írország keresztény védőszentje, Brigitta alakjában.