Budapest ostroma

„Hányadik éjszakát töltjük a pincében? Tizediket? Századikat? Nem tudom. A gépágyúzás jégesőszerűen zuhog a városra, és soha meg nem fog szűnni. És itt fogunk ülni a pincében bután, reménytelenül, és fölöttünk eltűnik a város, házak, utcák omlanak össze, s válnak ezrek temetőjévé. (…) Előbb felmentünk mosakodni, de hamar visszaszaladtunk, mert sorra zúgtak le a bombák a szomszédos utcákba, a szomszédos házakba, és füst és törmelékpor felhőjétől sötét lett a Horánszky utca. És most itt ülünk a pincében, a babiloni sötét vizeknél. És Hitler védi Magyarországot, és a nácik hősök. És az emberek – magyarok – lassan rájönnek arra, hogy borzasztó, ha az emberek irtódnak, és borzasztó, ha emberek lakásai, javai pusztulnak, és borzasztó, ha az ember az embernek farkasa” – írta Fenyő Miksa, a Nyugat című folyóirat egyik alapítója az ostrom idején vezetett naplójában, amely Az elsodort ország címen olvasható.

3 hónap szenvedés, 38 000 halott

Fenyő Miksa sorai jól érzékeltetik a kétségbeesést és a kilátástalanságot, amit a civil lakosság átélt ebben az időszakban. A magyar főváros ostromát Sztálingrád, Varsó és Berlin mellett a legpusztítóbb ostromok között tartják számon a történészek. Gyakorlatilag a város egész területén harcok folytak, amelynek során 38 ezer civil meghalt. Aki életben maradt, kitörölhetetlenül bevésődött emlékeibe a több mint három hónapnyi szenvedés.

Sztálin adta ki a parancsot az ostromra

Több eltérő meghatározás van arra, mikor is kezdődött a magyar főváros ostroma. A szovjet történetírás október 29-ét veszi alapul, amikor Sztálin kiadta a parancsot a magyar főváros „menetből” történő elfoglalására, és Rogyion Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát hadseregével együtt Budapest ellen vezényelte. A marsall szerette volna pihentetni a katonáit, Sztálin azonban siettette: attól tartott, hogy a britek partra szállnak a Balkánon, és hamarabb elérik Bécset, mint a szovjet csapatok. Európa háború utáni felosztásra gondolva Sztálin magának akarta megszerezni az osztrák fővárost, de ehhez először Budapestet kellett elfoglalnia.

Bezárul az ostromgyűrű

Sztálinnak nem volt célszerű ellentmondani, így Malinovszkij Budapest felé fordult, és 1944. december 3-án megjelent az első szovjet páncélos a főváros határában. A főváros azonban nem adta könnyen magát, Malinovszkij serege nem jutott túl az Ecser–Vecsés–Soroksár védelmi vonalon. Sztálin ekkor újabb páncélosokat és katonákat bocsátott a marsall rendelkezésére, de ez is csak a Csepel-sziget területére való benyomuláshoz volt elegendő. Hitler december 1-jén erőddé nyilvánította Budapestet, és elrendelte, hogy mindenáron náci kézen kell tartani a magyar fővárost. 1944 decemberében újabb hatalmas szovjet erőket mozgósítottak, végül Tolbuhin marsall katonái 1944 karácsonyán törték át a délnyugati frontot, és Budapest körül bezárult az ostromgyűrű.

Ekkor már jegyre adták az élelmet, a sajtó a „bolsevista támadás megtorpanásá”-ról és „Goebbels dr.” beszédéről cikkezett, ugyanakkor megjelentek arról is a hírek, hogy a szovjet hadsereg miként viselkedik a megszállt területeken. A főváros lakossága sem számíthatott túl sok jóra: Több helyen a derék, becsületes magyar gazdaembereket és a föld egyszerű embereit karóba húzták. Nemcsak Nagyszalontán, hanem sok más helyen is állati módon megbecstelenítették a magyar asszonyokat és leányokat. Hírek érkeztek arról, hogy egyik orosz kézre került alföldi nagyvárosunk lakosságától elszedték a ruhaneműeket és lábbelieket. Mindenki csak egy pár lábbelit és egy rend ruhát és fehérneműt tarthatott meg. A többit be kellett szolgáltatni halálbüntetés terhe mellett a bolsevistáknak – írta 1944. október 29-én a Friss Újság.

Se tömegközlekedés, se áram, se ennivaló 

1944 őszén még játszottak a színházak, filmeket vetítettek a mozik, lehetett lóversenyre és focimeccsre járni, és olyan is akadt, akinek éppen akkor jutott eszébe nősülni az apróhirdetések tanúsága szerint: Ismeretség hiányában házasság céljából ezúton keresek 18–38 éves leányt vagy özvegyasszonyt, kinek kocsmája, étkezdéje vagy fűszerüzlete van, hová benősülés lehetséges. „Nem- hozományvadász“ jeligére. Karácsonyra azonban mindennek vége szakadt:

A magyar fővárosban minden házban, minden utcasarkon, sőt a Kerepesi temetőben is folytak a harcok. Folyamatosak voltak a légiriadók, a lakosság az óvóhelyeken próbálta átvészelni a rettenetes időszakot, de januárra pokollá vált a civil lakosság élete.

A második világháború egyik legvéresebb küzdelme zajlott Budapesten

„Nehéz füstfelhő úszik Budapest felett, a világháború egyik legvéresebb küzdelme folyik a pillanatban Buda nyugati utcáin és a főváros környékén. Sűrű fekete füstoszlopok emelkednek az ég felé a felgyújtott házakból és azokról a pontokról, ahol gránátok és dinamitakták robbannak” – idézi 1945 januárjában a Dél-Amerikai Magyarság a szovjet Vörös Csillag című lap tudósítását a magyar főváros ostromáról.

Január 18-án a németek felrobbantották Budapest hídjait, a közparkok temetővé alakultak, az utcákon és a hajdani üzlethelyiségekben temetetlen halottak feküdtek. Nem volt élelem, gyógyszer, a lakosság lótetemekből igyekezett húshoz jutni, de az éhező budapestiek az állatkert lakóit is megették: a 2500 állatból mindössze 14 élte túl az ostromot. Mindeközben a nyilasok tömegesen végezték ki a bujkáló zsidókat, de a gettóban is sokan éhen haltak.

Az ostrom után

Az ostromnak végül mégis vége szakadt egyszer: 1945. február 13-án véget értek a harcok, és a magyar fővárost bevette a szovjet hadsereg. Az eseményt évtizedekig „felszabadulás”-ként kellett emlegetni, holott a szovjet katonák a lakossággal szemben gyakran kíméletlenül léptek fel: gyakoriak voltak a kegyetlenkedések, fosztogatások, több tízezer lakost hurcoltak el „málenkij robot”-ra a fővárosból és környékéről. A kényszermunkatáborokba hurcolt emberek évekkel később megtörten, vagy egyáltalán nem érkeztek haza. A nők ellen százezres nagyságrendben követtek el nemi erőszakot, sokszor megfertőzve őket nemi betegségekkel. Az érintettek többsége soha nem beszélt az átélt traumákról. (A cikk forrása Tamási Miklós és Ungváry Krisztián Budapest 1945 című könyve.)