besúgó ügynök pszichológia

„13.35-kor »Anna« válltáskájával és műanyag szatyrot tartva kijött a lakóépületből és a Kútvölgyi út–Fészek utca sarkán lévő autóbusz-megállóba ment. Felszállt a 156-os járatú autóbuszra, melyen állva a Budapest Szállóig utazott. Leszállás után átszállt az 5-ös járatú autóbuszra, melyen ülve a Március 15. térig utazott.” Ezek a sorok Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyvében olvashatók, amelyben az író dokumentumok és visszaemlékezések segítségével rekonstruálja, hogyan és miért figyelte meg őt és akkori feleségét, Csillag Veronikát az állambiztonság egyik ügynöke.

Titkos munkatárs, titkos megbízott, ügynök

Ügynöknek azokat a titkosszolgálat által beszervezett személyeket nevezzük, akinek van nyilvántartási kartonja, és ő maga is tudja, hogy a szolgálatnak dolgozik. Magyarországon 1945 és 1990 között körülbelül 250 ezer fő dolgozott a hálózatnak. Az állambiztonsági szervekkel hivatalos jogviszonyban nem álló titkos segítőket a köznyelv besúgónak vagy spiclinek nevezte. A rendszerváltás előtt három kategóriába sorolták a politikai rendőrségekkel együttműködő személyeket: a titkos munkatársaknak (TMT) fontos információszerző lehetőségei voltak, és tudatosan, sőt: kezdeményezően dolgoztak a titkosszolgálatok számára. A titkos megbízottak (TMB), szintén tudatosan hajtották végre feladataikat, de az előbbieknél kevésbé fontos feladatokat végeztek. A zsarolás révén beszervezett személyeket pedig egyszerűen ügynökként (Ü) tartották nyilván.

A beszervezés 

A kommunista irányítás alatt álló állambiztonsági szervek a kezdetektől, 1945-től működtettek besúgóhálózatot. Az ügynököket többféleképpen szervezhették be: 

Aki viszont nem annyira értett egyet a rendszerrel, ellenben zsarolható volt – tehát rendelkezésre álltak róla terhelő információk (például házasságtörés vagy homoszexualitás) –, terhelő vagy kompromittáló adatok alapján szervezték be. De büntetőeljárás kezdeményezésére alkalmas adatokat is felhasználtak a beszervezésre: kisebb súlyú bűncselekményeket meg lehetett úszni, ha az illető vállalta az együttműködést. Ezenkívül szép számmal akadtak, akik anyagi juttatások vagy magasabb beosztás, esetleg a felsőoktatásba való bejutás vagy nyugati utazások reményében vállalták, hogy jelentenek. A hazafias meggyőződésből beszervezettekből lettek a titkos munkatársak és titkos megbízottak; a terhelő vagy kompromittáló adatok alapján beszervezett, illetve anyagi juttatások reményében besúgók pedig az ügynökök.

Kontroll- és hatalomvágy

Természetesen az, hogy valaki „hazafias elköteleződésből” jelentett-e, vagy zsarolással vették rá, nagyban meghatározta, milyen pszichológiai folyamatok játszódtak le benne. „Aki ezt az utat önmagától választja, a szakirodalom szerint rendelkezhet néhány patológiás személyiségvonással, mint a nagy fokú izgalomkeresés, feljogosítottságérzés, a kontroll- és hatalomvágy” – mondja Szabó Jennifer pszichológus. „Aki szívesen csatlakozott ehhez a feladathoz, valószínűleg örülhetett a feladatnak, simogatta a narcizmusát, vagy éppen örült, hogy ez a fajta »kiválasztottság« kimenti jelenlegi élethelyzetéből.”

Gyors módszer vagy fokozatos bevonás

„A beszervezést kétféleképpen hajthatták végre: az úgynevezett gyors módszerrel vagy a fokozatos bevonással. Gyors módszer alkalmazása esetén az operatív tiszt egy alkalommal találkozott a jelölttel, és egyből meg is győzte a titkos együttműködés szükségességéről. Fokozatos bevonás esetén személyes kapcsolatot létesített vele, és az állambiztonsági munkához kapcsolódó részfeladatokat adott neki, amelyekről a jelölt nem tudhatta, hogy milyen cél rejtőzik mögöttük” – olvasható Kónyáné Kutrucz Katalin és Petrikné Vámos Ida jellemzése a témával foglalkozó honlapon. Az ügynökök beszervezésükkor együttműködési nyilatkozatot írtak alá, majd ennek megfelelően a későbbiekben jelentéseket írtak az állambiztonsági szervek által meghatározott személyekről, természetesen fedőnéven.

Kognitív disszonancia

Akik nem önként ajánlották fel szolgálataikat, valószínűleg nehezen viselték a velük történteket. „Ők hatalmas distresszt élhettek meg. Egyfajta krízisállapotnak is tekinthetjük ezt az akaratlan változást, amire nem lehetett nemet mondani. Ha ez a krízis hosszasan fennállt, nem tudott oldódni, akkor a krónikus stressz és az állandó készenléti állapot akár súlyos következményekkel is járhatott az életükre, testi-lelki állapotukra nézve. Súlyos esetben akár szuicid krízis is megjelenhetett, ami a választás hiányában tettlegességig is fajulhatott.” A szakember szerint a kognitív disszonancia az, ami ebben a helyzetben igazán jellemezhette az akaratukon kívül ügynökké váló, megzsarolt személyeket: „Amikor az elveink, véleményünk, érzéseink nem egyeznek meg a viselkedésünkkel, feszültség keletkezik bennünk, ezt nevezzük kognitív disszonanciának” –magyarázza a pszichológus. „Amikor disszonáns érzéseink vannak, fontos motivációnk, hogy csökkentsük ezt a belső feszültséget, amit háromféleképpen tehetünk meg. Megváltoztatjuk a viselkedésünket, olyan információkat próbálunk gyűjteni, ami a véleményünket formálja, vagy megmagyarázzuk magunknak a viselkedésünket, és próbáljuk felmenteni magunkat.”

Meg tudják (?) magyarázni

Ennek az önfelmentésnek egyik eleme lehetett például, hogy az ügynökök megmagyarázták maguknak: ők vagy családtagjaik veszélybe kerültek volna, ha nem tesznek eleget a felkérésnek. A dolog azonban kétélű: ha valaki másokról ír jelentéseket, könnyen lehet, hogy ő maga sodorja őket veszélybe a jelentései által. „Hogy Te besúgó és egyben áldozat vagy – kivétel. A szabály valószínűleg más. Azt együtt kijelenthetjük: az állam nem hozhat erkölcsi ítéleteket. Te meg én, igen” – írta Kenedi János Tar Sándor írónak, akiről a közelmúltban szintén kiderült, hogy ügynök volt. Ungváry Krisztián történész elképzelése szerint az ügynökök általában azonkívül, hogy „gyenge jellemek” voltak, szakmai sikertelenség is jellemezte őket. Szakmai életük kudarcait kompenzálták azzal, hogy a náluk sikeresebbekről jelentettek – de sikeresekké még ezáltal sem válhattak.

Ha éreztek is szégyent, nem a tettük miatt

Vajon hogyan viszonyultak ezek az emberek a múltjukhoz? Büszkék voltak rá, szégyellték, vagy igyekeztek megmagyarázni, hogy tulajdonképpen helyes volt, amit tettek? A kulcskérdés itt is az, hogy önként vagy kényszerből léptek-e rá erre az útra. Azok, akik zsarolás által váltak besúgókká, valószínűleg a későbbiekben is megpróbálták megmagyarázni tettüket, így keresve a feloldozást: „Különböző narratívákkal igyekeztek feloldani a bennük lévő feszültséget, hogy miért is lehetett hasznos, amit tettek, akár önmaguk, akár a környezetük számára” – mondja a pszichológus. Akik viszont meggyőződésből választották ezt a tevékenységet, ha éreztek is szégyent a későbbiekben, az nem a tettük következménye volt. Sokkal inkább a felelősségre vonástól tarthattak: attól, hogy társaik, barátaik, kollégáik, sőt akár idegenek számára is nyilvánvalóvá lesz az árulás, és felelősségre vonhatják őket. Nem az érintettekkel szemben volt tehát szégyenérzetük, hanem mert nyíltan kellett vállalniuk azt, amit korábban eltitkoltak.

A legsúlyosabb trauma: az árulás

Feldmár András szerint a legsúlyosabb trauma, amit az ember megélhet, az árulás. Ez ugyanis a bizalom érzését ássa alá, és a becsapottság érzését aktiválja bennünk. Minél közelebb áll hozzánk az, akiről úgy érezzük, elárult minket, annál nagyobb a csalódottság és a trauma. Ennek ismeretében érthető, miért olyan húsba vágó az, ha valaki a saját ismerőseiről, barátairól jelent. „A totalitáriusnak nevezett rezsimek behatoltak az emberek legszemélyesebb kapcsolataiba. Hozzátartozókból, barátokból, közvetlen munkatársakból csináltak ügynököt. A főnökünk rokonszenve nélkül elvagyunk valahogy. De nem tudunk emberi módon élni, ha a hozzánk legközelebb álló emberekben nem bízhatunk. Az ügynök visszaélt társai bizalmával. Árulást követett el ellenük” – fogalmazott Kis János egy 2006-os írásában. A barátok árulása és „megcsalása” pedig olyasvalami, amivel előbb-utóbb nemcsak a besúgottaknak, hanem a besúgóknak is szembe kellett nézniük – ha máshogy nem, a saját lelkiismeretük ítélőszéke előtt.