A Rózsavölgyi Szalon a belváros megállíthatatlan nyüzsgésében olyan, akár egy időkapu. A cseresznyefaszín könyvespolcok, lépcsősorok, pultok és bordó bársonyfüggönyök között megáll az idő. A pódiumszínpaddal farkasszemet néző kávéházi asztalok között gyülekeznek barátok és írótársak. Sokan érkeznek ajándékkal, van, aki piros masnival átkötött teniszütőt hozott. A friss hetvenes író a tőle megszokott, visszafogott, de néhány óvatlanul szabadjára engedett mosolyban tetten érhető boldogsággal fogadja a köszöntéseket. Utoljára tíz éve találkoztam vele egy veszprémi író-olvasó találkozón, azóta semmit sem változott: ugyanaz a fekete ing, ugyanaz a drapp kordnadrág, ugyanaz a fürkész tekintet, oldalán írói attribútuma, az örökké nyitva felejtett bőrtáska.
Legújabb kötetéről, a Hetvenkedő című limerickgyűjteményről, a versek személyességéről, hetven év tapasztalatáról és készülő regényéről beszélgettünk Vámos Miklóssal.
Bevallom, egy kicsit izgultam, amikor az interjúra készültem, aztán elolvastam a Hetvenkedőt, és kiderült belőle, hogy ön is szorong, amikor a kész munkája a szerkesztője kezébe kerül. Az ember nem gondolná, hogy Vámos Miklósnak van mitől tartania.
Nincs mitől tartanom, de én azért nem az Isten vagyok. Tudok hibákat elkövetni. Tizennyolc éves korom óta publikálok, azóta ebből élek. A folyamatos írás nehézsége, hogy az embernek nincs főnöke és nincs beosztottja, ami azt jelenti, hogy soha nem tudja, hogy a munkáját hogyan végezte el. Egy okos ember mind a főnöke, mind a beosztottjai mozdulataiból, mondataiból pontosan tud olvasni, de nekem nincs támpontom.
A szerkesztő az első, akinek odaadom a munkámat. Kicsit olyan érzés, mint amikor a férj bemegy a szülőszobára, megszületik a gyerek, először véres, aztán rendbe hozzák és felmutatják. Amit az atya akkor érez, azt érzem én, ha odaülök a szerkesztő elébe. Sajnos sok olyan szerkesztőm volt életem második szakaszában, aki nem mert mondani semmit. Úgy kellett buzdítani, hogy mondja már meg, mi rossz, amíg még lehet javítani. Én szeretem azt a szerkesztőt, aki telefirkálja a korrektúrát, és ha egy lapon nincs semmi, egy kicsit föl is háborodom: ezt nem olvastad?
A Hetvenkedő például úgy született, hogy húsz-huszonöt éve írtam limerickeket. Sose képzeltem, hogy közreadom, de a kiadó most valami olyat kért, amilyen még nem volt. Szűk ezer darabból választottam ki háromszázötvenet, és megkértem Szabó T. Annát, nézze meg, és dobjunk ki még belőlük. Ő inkább vissza szeretett volna imádkozni még néhányat, de végül nagy nehezen rábökött egyre.
Van, ami megnyugtatja, miután el kell engednie egy munkáját?
Ahhoz, hogy egy könyvről kiderüljön, hogy milyen, el kell telnie egy-másfél évnek. Először megjelennek a kritikák. A kritikákat nem kell szó szerint venni. Ha egy kritikus nekem ugrik, azt szoktam gondolni, hogy ezt megspórolhatta volna nekem ez a gazember. Meg vagyok róla győződve, hogy ahol valamit kifogásol, ott az esetek többségében nem az a baj, de valami baj van, ugyanis a kritikus is egy olvasó. Aztán jönnek a valódi olvasói reakciók. E szempontból két embertípus van: az egyik, aki nagyon szeret, a másik, aki utál és boldogan beszól, a híveim meg leugatják. Mindig csitítom őket, gondolatszabadság van, hadd mondja. Ezt komolyan gondolom. Ami mindenkinek tetszik, az senkinek se tetszik. Hova jutnék, ha nem volna, aki úgy véli, eriggyek a francba?
Említette, hogy azelőtt soha nem gondolt arra, hogy kiadja a limerickeket. A személyességük miatt maradtak ilyen hosszú ideig az íróasztal fiókjában?
Igen, túl intimek. Némelyik obszcén, de hát a limerickek obszcének szoktak lenni. Nagyon sok mindent elmondtam bennük, amit a kávéházban nem mesélnék el senkinek. Ezekkel magamat szórakoztattam, de egy ponton meg kellett állapítanom, hogy egyetlen könyvem sincs, amit ne azért írtam volna, hogy magamat szórakoztassam. A szórakoztatás persze pontatlan szó itt. Nekem fontos, hogy a szövegem nemesítsen, adjon valamit. Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy ha írok egy könyvet, nem az a lényeg, hogy összehasonlítsam a Száz év magánnyal vagy a Háború és békével. Ha sikerül az én szintemen jónak lennie, akkor önnek valami – és nem tudom megmondani, hogy mi az a valami – jobb lehet. Nem tudom, hogy mennyire és mi lesz jobb, de mondok egy példát.
Amikor írtam az Anya csak egy vant, nagyon sokan telefonáltak. Azt mondták, megkönnyebbültek, mert utálják az anyjukat, és ha egy ilyen nagy ember is, akkor talán nincs olyan nagy baj. És fogták a telefont, fölhívták, aztán meglátogatták, vittek neki ajándékot, amíg még lehet. A regénynek az a sugallata, hogy bármilyen hisztérikus és rettenetes öregasszonyról beszélünk, sokkal bátrabb, jobb humorú és szellemesebb, mint a fia. Vagy az Apák könyve hatására százasával kaptam Apák könyve című dossziékat. Sokan elkezdték kutatni a felmenőik életét, interjút készítettek a nagypapával, legépelték, olykor videóra vették. Én pedig úgy éreztem, hogy a foglalkozás elérte a célját.
Miért éppen ezt a versformát választotta?
Véletlenül. Döntő többségét úgy készítettem, hogy az ön kollégáit vártam a kávéházban. Én sokkal előbb érkezem, szeretek egyedül üldögélni, mindig van min morfondírozni, ha nem, akkor nézem a szomszéd asztalnál ülőket. Mondjuk, ön néz rám, és érdekes módon jobbra billenti a fejét. Tűnődöm, hogy ezt én sugallom-e. Most megfordítja, aztán kacag. Én meg figyelem. Nézem a szája ívét, elképzelem, milyen lakásból jött, mi történt ott, ma jó napja van-e vagy rossz. Az esetek többségében próbálom kitalálni ezeket, jó százalékában sikerül, néha van alkalom megkérdezni. Próbálom kideríteni, hogy mi a foglalkozása az illetőnek, az igazi, az, amire gimnazista korában készült.
Mit mondana rólam?
Egyértelműen tanárnő. Ha nem, hát nem. Visszatérve az eredeti kérdésére: egyszer Szigligeten voltam, ott Váradi Szabolcs, aki a limerick nagymestere, elmagyarázta, hogy készül. Aztán kávéházban játékból szalvétákra írtam kettőt-hármat. Ott is hagytam. Nagyon sok limericket agyaltam ki különböző kávéházakban. Idővel már nem hagytam ott, és összegyűltek. Nem akartam semmiképp publikálni, de mostanában rájöttem, hogy nagyon sok könyvben írtam magamról személyes és intim dolgokat. Miért ne lehetne a születésnapomon – most az egyszer – ezeket kiadni? Egyébként aki rosszallja, annak azt üzenem: tanár néni, kérem, én csak játszottam.
Én úgy éreztem, hogy ez a kötet egyfajta fordított születésnapi ajándék, amit nem a szülinapos kap, hanem az őt ünneplők.
Ha így van, az nagyon jó. Egyébként is szeretek a születésnapomon másnak adni ajándékot. Míg élt szegény anyám, mindig kapott tőlem, de sajnos nem fogadta jól. Kiabált, hogy ez most nem az ő születésnapja, mit hülyéskedem vele.
Az egyik limerickben azt írja: „Írok és tervezek könyveket, / ahelyett, hogy élnék életet.” Vajon azokra a történetekre és sorsokra, amiket megírt, nem tekinthetünk-e úgy, mint rengeteg egyéb életre, amit a sajátja mellett megélt?
De. A szépirodalom működése és hatása különleges. Ha mondjuk elolvassa az Anna Kareninát, és egy kicsit is jó olvasó – az ugye nem vita kérdése, hogy Tolsztoj mennyire jó író –, akkor egyszer csak észreveszi, hogy már ön Anna Karenina. Vagy Vronszkij. Vagy Alekszej Karenin. Ha nagyon jó olvasó, akkor mind a három. Ha elolvasunk egy regényt, és három életet leéltünk bennük, akkor az az egy életünkhöz képest négy. Ugyanígy, ha én megírok egy alakot, hamar az ő sorsába kerülök, vele élek. Nagyon sokat szoktam olvasni, és ez a sok élet mind gazdagít, azt is mondhatnám, hogy ennyivel többet élek, mint enélkül. Aki nem olvas, az tulajdonképpen csak azt az egy életet éli, és valljuk meg, az esetek többségében az az egy nem is olyan nagyon izgalmas, nem is olyan nagyon élvezetes, nem is olyan nagyon jó. Miért érnénk be vele?
Volt valaha a fejében olyan élet forgatókönyve – akár csak az ábrándok szintjén –, amiben Vámos Miklós nem író, hanem mondjuk rocksztár, ügyvéd vagy asztronauta?
Az asztronauta ugye nincs a kivitelezhető tartományban. Rocksztár lehettem volna, ha nem alakul a protest songos dolog az életemben, biztosan egy zenekarban lettem volna valamilyen figura, és biztosan én írtam volna a szövegeket. Azonkívül idős fejjel, negyvenkét év szünet után elkezdtem újra gitározni, sőt három vagy négy évig fel is léptem néha, részben Bornai Tiborral a KFT-ből, részben Karácsony Jánossal az LGT-ből. Ügyvéd feltétlenül lehettem volna, hiszen az összes értelmes évfolyamtársam ma ügyvéd, de hát nem volt jogállam, tehát nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Voltam dramaturg a filmgyárban, szóval az is lehettem volna. Írhattam volna tucatszámra filmeket, de nem érdekelt annyira.
Azonkívül lehettem volna asztalos, mert az anyai családban minden férfi asztalos volt, és elég ügyes ehhez a kezem. Egészen fiatal koromban, 25 és 30 között Valló Péter színházi rendezővel csináltunk házilagos kivitelezésű konyhákat, könyvespolcokat. Az egyik lakásomban a hatalmas, falat beborító könyvespolcot mi ketten barkácsoltuk. Szóval lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett, énekli Presser Gábor.
Nekem lakályos az írói pálya. A nehézségeit viszonylag könnyen veszem. Jól viselem a bukásokat, más emberek elítélő véleményét. Nem azért, mert erős az önbizalmam, hanem mert nagyon erős a derűlátás bennem. Van olyan mániákus hívem, aki odajön dedikálásra, és hoz tizenöt könyvet. Boldog vagyok, aláírom. Elkezdi mondani, hogy ő annyira szeret engem, én vagyok a kedvenc írója. Akkor én ünneprontó módon megkérdezem, hogy miért? Azért, mert olyan jellegzetes a stílusom, hogy egy sorból fölismer. Ezt kétkedve fogadom, nekem az az írói elvem, hogy ahány könyvet írok, legyen annyiféle. Visszakérdezek, hogy mi az írásaimban a közös? Sokan mondják: azt sugározzák, hogy én nagyon szeretek élni. Igazuk van. Minden könyvemből, a legtragikusabbakból is kihallik, hogy emberek, élni azért jó! A külvilág nem tud olyan rossz lenni, hogy az élet ne lehessen valamennyire szép. A hitleri fasizmus idején is szövődtek szerelmek, és a demokráciában, például a rendszerváltás után is hűltek ki házasságok. Mintha a mi kis életünk, a mi kis mikrokörnyezetünk sokkal fontosabb volna, mint ami az országban vagy a világon történik.
A Töredelmes vallomás kapcsán egy interjúban azt mondta, hogy minden munkájával le tud valamit tenni, amit nem szeretne tovább cipelni. Ez így volt a Hetvenkedővel is?
Háromszorosan igaz rá. A Töredelmes vallomásban is elmerészkedtem a szemérmetlenség külső határáig, ami tőlem idegen. Én amúgy egy zárkózott, befelé forduló alkat vagyok, de az életem közepén bekövetkezett jungi fordulat ezt megváltoztatta, amit megsokszorozott, hogy éppen az Egyesült Államokban éltem, az ott eleve egy kinyitó világ. Tág szemmel tudom bámulni azt, ami történik. Úgy is mondhatnám, hogy engem szórakoztat a világ. A rossz dolgok is. Azoknak is van jó oldaluk. Az emberi személyiség is ilyen. Gondoljon a saját egyéniségére, kérdés, mi a legfőbb rossz tulajdonsága. Én meg megmondom az enyémet. Legfőbb rossz tulajdonságom a bántódékonyság. Nem sértődékeny vagyok. Ha valaki megsértődik, az mutatja, én csak megbántódom. Rezzenéstelen arccal ülök tovább, az illető észre se veszi, hogy mennyire megbántott, én viszont soha nem felejtem el. Fel tudnám venni a versenyt a bántódékonyságom ellen, de nem akarom, mert az a legjobb tulajdonságom is, hiszen az érzékenységből fakad. Én az érzékenységemmel írok, azzal figyelem meg az engem körülvevő embereket, azzal élem a magánkapcsolataimat is. Hülye lennék ezt megszüntetni.
Nem titok, hogy nem szeret interjút adni, mert úgy érzi, már mindent elmondott. Nincs mégis olyan kérdés, amit még sosem tettek fel, de mindig meg szerette volna válaszolni?
Sok ilyen van, de ez nem számít, mert azok a kérdések, amikre én szívesen válaszolok, előbb vagy utóbb könyvvé alakulnak. Nem szükséges kisipari módszerekkel közhírré tennem. De igazából nincs. Általában az a probléma a sajtóval, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszik föl. Elsősorban azért, mert elolvassák az addigi interjúkat, és onnan merítik az ötleteiket. Valójában úgy vagyok ezzel, mint a könyveimmel: amit egyszer már csináltam, ahhoz többé már nincs kedvem. Amit egyszer megkérdeztek, arra már nem szívesen válaszolok. Ezért ha megkérdezik újra, akkor én mást válaszolok. Aztán jön egy harmadik újságíró, hogy itt ezt mondtam, ott meg azt mondtam. Erre az őszinte válasz az, hogy igen, drága, mert unom magam, ezért kitalálok valamit, hogy ne unjam, és főleg, hogy magát ne unjam ennyire. De ezt nem szabad mondani.
A Lehetetlen című műsorában ön írta meg beszélgetőpartnerei szövegét az elmesélt történeteik alapján, néha pedig azt ajánlotta, hogy egy-egy sztorit toldjanak meg egy kitalált befejezéssel.
Én novellának tekintettem ezeket a történeteket, és ha nem volt elég jó az igazi befejezés, írói képzeletemet szabadon eresztve odaírtam, hogy miként zárja le mondjuk az anyja halálával kapcsolatos históriát. Sokan elfogadták, de volt, aki nem. Nem az a lényeg, hogy az igazat mondják el. Ha szórakoztató vagy elgondolkodtató, amit mesélnek, az egy fontos lépcső ahhoz, hogy megismerjék, szeressék, netán tiszteljék őket. Később az általam megírt dolgokat sokszor interjúkban mondták tovább, aminek örültem...
Önnel milyen gyakran fordul elő, hogy fiktív válasszal áll elő?
Ha már ismert a kérdés, akkor valamennyire mindig. Azért nagyjából ugyanazt mondom, csak másképp, más megközelítésben, más részletet kiemelve. Garantált, hogy nem fogom ugyanazt mondani. Az írásaimból is kihúzom a szóismétlést.
A kötet utolsó versének a címe Kell mindig egy utolsó darab. Azért ugye számíthatunk öntől újabb munkára? Dolgozik éppen valamin?
Persze, már írok is éppen egyet. Minden történelmi regény után megfogadom, hogy én ilyet többet nem. Nagyon fárasztó, sokat kell kutatni, és annyi mindent kell fejben tartani, hogy nagy a tévedés esélye. Most már úgy vagyok vele, hogy nem történelmi regényt se kéne többet írnom. A múltkor elküldte egy rajongó a könyvespolcának a fényképét: három sor tele van a könyveimmel. Elég. Tényleg elég. A legutóbbi regény, a Legközelebb majd sikerül, nagyon fontos nekem. Beethoven kilenc szimfóniájára írni egy regényt, úgy, hogy mindent tétel hangulata és szerkezete ott van, nagy munka volt. Gondoltam, legyen ez az utolsó regényem. Mit tesz Isten, alig telt el öt hónap, és eszembe jutott valami, amit okvetlenül meg kell írni, méghozzá nekem.
Megtudhatunk valamit a készülő regényről?
Egy épületről szól. Az épület a Pozsonyi út 38., ahol hosszan laktam, és egy borzasztó érdekes történetű ház, gyakorlatilag benne van a 20. század. Hatvani Lajos, írókolléga és a hatvani cukorgyár tulajdonosa rendelte meg a cukorgyár nyugdíjpénztára számára ezt a házat. Rengeteg híres ember lakott ott, többek között Major Tamás. A vele egybeépült 40. svájci védett ház volt. Van alatta egy kávéház, Dunaparknak hívják. Sokat időzöm ott.
