Persze honnan tudhatnánk olyan pontosan? Hiszen az autizmus egy olyan széles spektrumzavar, amelyet mindmáig kutatnak az orvosok, pszichológusok – elintézhetnénk ennyivel is a dolgot. Ám az elmúlt 80 év egészen pontos eredményeket is hozott e témában. Habár az Oscar-díjas Esőember idejében mindez gyerekcipőben járt, már az 50-es és 60-as években is egészen jó nyomon haladtak. Az autizmus mondjuk, nem egy definíció. Éppen ezért folyamatosan újabb és újabb aspektusait vélik felfedezni. Mindez azonban nem magyarázza meg azt, hogy az Esőember főszereplője autista – ez egy általános tévhit.
Globális érzékenyítés
Így örök kérdés az is, hogy Barry Levinson 1988-as filmje vajon segítette-e az autisták társadalomba való beilleszkedését és elfogadását. Hiszen milliók nézték meg a filmet, amelyben elhangzik, hogy Raymond autista. Holott ez nem így van, mert habár Raymond viselkedésének vannak autisztikus vonásai, hiba összekeverni azzal, és főleg nem egy ilyen portré alapján általánosítani.
Ugyanis ha ezeken keresztül mutatjuk be az autizmust, félredefiniáljuk azt. Tudvalevő, hogy Dustin Hoffman karaktere Kim Peekről lett mintázva, aki Savant-szindrómával született, ami bizonyos értelemben hasonló, mint az autizmus, mégis teljesen más alapokon áll. A vékony keresztmetszet létezhet, ugyanakkor ez rendkívül ritka.
Máshogy lett bekötve
De akkor milyen volt az igazi Esőember? Kim Peek makrokefáliával született, amely rendellenes nagyfejűséget jelent. Ennek következtében számos agyi károsodása lett, többek közt a két agyféltekét összekötő corpus callosum is sérült. Ez felel azért is, hogy a két oldal szürkeállományát teljes összhangba hozza. A bonyolult biológiai fogalmakat most mellőzve – egyes orvosi spekulációk azt mutatták ki, hogy Peek rendellenességei megnövelték az agyi kapacitását. Apja szerint olyan különleges képességekkel ámította el őket már 16-20 hónapos korától, amelyekre egy felnőtt ember se képes.
Könyveket olvasott, teljességgel memorizálta őket. Egy könyvet nagyjából egy óra alatt olvasott ki, hatalmas mennyiségű tudást halmozott fel irodalomból, történelemből, földrajzból, kívülről tudta a sportesemények eredményeit, zeneszövegeket és dátumokat. Peek a bizonyíték arra, mire is lenne képes az agy: egy könyvet úgy olvasott, hogy bal szemét a baloldalra, jobb szemét a jobbra „tapasztotta” és egyszerre fogadta be az információt. Tulajdonképpen nem is olvasott, hanem szkennelt. A The Times egyik cikke szerint több mint 12 ezer könyvet raktározott agyában, ezért is nevezték „szuper-savantnak”, mindezek ellenére ugyanakkor komoly, alapvető rendellenességei voltak. Például négyéves koráig nem állt lábra, és utána is csupán oldaljárással tudott mozogni. Képtelen volt begombolni az ingét, és koordinációs problémákkal szenvedett. A legmeglepőbb viszont az, hogy példátlanul nagy tudása ellenére Peek IQ-ja átlag alatti: 87 volt.
Akkor most hogy is van ez?
Az Esőember Raymond Babbittja pontosan ezeket a tüneteket produkálta. Emlékszünk, hogy csupán ránézésre meg tudta mondani, hány pálcika van a földön. Vagy fejben ki tudott számolni olyan hatalmas műveleteket, amikre csak számológép képes. Ugyanakkor neki is koordinációs rendellenességei voltak, illetve alapvető, teljesen egyszerű életközeli folyamatokra képtelen volt. És itt jön az, amiért érthető a Raymondra aggatott autista jelző is, ugyanis mindazok mellett, hogy elképesztő memóriája volt, az erős hangokra és fényekre, érintésre ugyancsak érzékeny volt.
Léteznek olyanok, akik a két állapot tüneteit is magukban hordozzák, Raymond viszont úgy épült be a köztudatba, mint autista – ahogy ezt a filmben ki is mondják. Ennek talán az volt az oka, hogy az autizmust már akkor is jobban ismerték, mint a máig kevésbé jellemzett és egészen ritka Savant-szindrómát. Így jött létre a tévképzet: az autisták azok, akik hihetetlen memóriájukkal megjegyeznek mindent.
A hagyományos csoportosítás szerint kétféle autizmus létezik: az enyhébb tüneteket mutató Asperger- és a súlyos Kanner-szindróma. Mindez ugyanakkor már nem elfogadott, az autizmust inkább három szempont szerint veszik górcső alá: kommunikáció szerint, kapcsolatok szerint és gondolkodás, viselkedés szintjén. Ezt nevezik autizmus triásznak, mely alapján próbálják észlelni és behatárolni a rendellenességet – már amennyire ezt lehet egy ilyen széles spektrumzavar esetén. Az alapvető figyelemfelkeltő tünetek már jól ismertek: csecsemőkorban például szopási zavar, különös hangadás, szemkontaktus hiánya, érzelmi gátoltság, ezek később pedig csak erősödhetnek, a beszéd később alakulhat ki, bizonyos szavakat pedig felcserélnek, helytelenül ragoznak.
A kapcsolatok terén sérült autista egy fokkal keményebb dió: sokszor érzéketlen, az emberek iránt nem érdeklődő, néhol viszont épp, hogy eltúlzott érzelmeket fejez ki, hangokkal, fényekkel, érintéssel kapcsolatos túlérzékenység (éppen ezért nem feltétlenül releváns a film kaszinójelenete), a viselkedéssel kapcsolatos sérülésére utaló jelek a klasszikus autizmus régen ismert jellemzői is: ismétlődő mozgások, hangok, kényszeres foglalatosságok, rendszeretés, esetleges indokolatlan agresszió. Mindezeknek súlyosabb szintje, amikor az autista képtelen vagy alig tud a külvilággal kapcsolatba lépni: beszélni nem tud, holott ennek fizikai akadálya nincsen, viselkedése miatt pedig rendszerint komoly felügyeletet igényel.
A fals tényekkel tűzdelt reklám is reklám
A kérdésünk viszont még mindig a levegőben maradt: hasznos-e az Esőember az autizmus számára annak ellenére, hogy tulajdonképpen félredefiniálja azt, hamis sztereotípiát terjesztve róla? A válasz egyértelműen igen. Ezt a film egyik jelenetéből tudhatjuk meg. Amikor Charlie elmondja a kalandjuk során útba ejtett kórházban, hogy testvére autista, akkor a nővér visszakérdez: „Művész?” (Az angolban „autistic” szót használ, melyre rímel az „artistic”.) Frappáns kis jelenet, amely megmutatja, hogy a 80-as években mennyire nem ismerték még az egészségügyben dolgozók sem az autizmust. Ma viszont ez már nem feltétlenül történhetne meg – bár még így is tájékozatlanok az emberek. Ez pedig egyértelműen az Esőembernek is köszönhető, illetve az is, hogy Hollywood a film sikere kapcsán kész volt egyre több hátrányos helyzetűnek is teret adni mozifilmekben.
Érdekes módon a Forrest Gump is hatalmas siker lett, ahol a főszereplő – bár kimondatlanul, de nagy valószínűséggel – Asperger-szindrómás. Vagy a Kódjátszma, mely egészen pontosan mutatja be a spektrumzavarral élt Alan Turinget. De nem szabad kihagyni a Temple Grandint se, amely kifejezetten az Asperger-szindrómára fókuszál. Az autizmusról szóló anyagok viszont még mindig hiánypótlók, melyek nagyon is szükségesek ahhoz, hogy meg tudjuk érteni a számunkra idegen, furcsa és megfoghatatlan világukat. Az alábbi magyar dokumentumfilm például a spektrumzavar témáját járja körül 70 percben, melyben megszólal több szakértő, autista gyermeket nevelő szülő és autista is – köztük Oravecz Lizanka, akiről cikket is írtunk már a Díványra, ahol többek közt az autik iskolai integrációját vizsgáltuk meg.
Az Esőember ugyanakkor rendkívül általánosít, ráadásul pont egy olyan zavarral kapcsolatban, ahol képtelenség egy határozott definíciót kimondani. Kissé akaratlanul is úgy mutatja be az autistákat, mint akik képtelenek magukról gondoskodni, rendesen kommunikálni, miközben memóriájuk és bizonyos hasztalan képességeik kimagaslók. Természetesen mindezt nem lenne ildomos felróni egy olyan filmnek, ami akkor készült, mikor mindez nem volt még egyértelmű az orvostudomány számára sem.
Tanulj gyorsan, de egyszerűen
Ezenkívül egy érzékenyebb, károsnak vélt tényezője is van a filmnek, ami leginkább azt mutatja, mennyire nem ismerjük az autizmust. Dustin Hoffman – akinek egyébként saját ötlete volt, hogy a karakter autisztikus Savant-szindrómás legyen (a készítők csak egy egyszerű, szellemileg visszamaradott testvért írtak volna) – a DVD extrái közt arról számol be, hogy a szerepre való felkészüléskor számos autistával dolgoztak együtt, és úgy érezték, hogy a spektrumzavarban élőket tiszta szeretettel és empátiával ki tudták mozdítani állapotukból. Mindez azonban azt sugallja, hogy az autizmus egyfajta betegség, melyből gyógyulni lehet, a mai orvostudomány azonban azon az állásponton van, hogy a spektrumzavar egy állandó neurológiai állapot – ami egyébként fejleszthető, kompenzációs stratégiákkal, például a kommunikációs és különböző viselkedéses helyzetekben –, sokan pedig egyszerűen azt gondolják, ez a létezés egy formája.
Egészen érdekes az, hogy miközben Hoffman briliáns alakítással koronázza meg a filmet, az autizmushoz való hozzáállása messze nem állja meg a helyét. Mindez persze egy petáknyit nem vesz el az ő játékának értékéből, mint ahogy az sem, hogy nagyban hozzájárult a film az autizmusról kialakult pontatlan képzetekhez – gyerekcipőben járó kutatást egy hollywoodi film sem tudott megelőzni. Az pedig, hogy a könnyen érthetőség oltárán feláldozta a pontos diagnózist, ugyancsak megbocsátható: az Esőember erőteljes, megható és megmozgató üzenetével és történetével ma sokkal kevésbé ismernénk és érdeklődnénk az autisták különleges világa iránt.
