Elizabeth madáradagokat eszegető, kényszeresen edző, örömtelen harmincas, akinek papírforma szerint elégedettnek kéne lennie. Legalábbis a divat- és a filmipar eszményképei szerint a hozzá hasonló, vékony alkatú nők boldogok, sikeresek, és mellettük feszítenek az Adonisz külsejű férfiak is. Ennek ellenére Elizabeth nem érzi magát boldognak, (pedig XS-es méretű ruhákat hord), és mindeközben értetlenül áll azelőtt is, hogy a túlsúlyos manikűröse boldog házasságban él. Nem úgy mint ő, aki néha azon kapja a férjét, hogy az egy pár évvel korábbi kép felett nosztalgiázik, amin a felesége sok kiló többlettel, teleszájjal nevet a kamerába.
De a könyv nem itt kezdődik, ahogy Elizabeth evészavara sem egyik napról a másikra, hanem évek hosszú sora alatt alakul ki. Ennek megfelelően először a tizenéves, kerekded Elizabeth-tel ismerkedünk meg, aki épphogy csak elkezdi felfedezni nőiességét, szexualitását, és ekkor eszmél rá arra is, hogy a teste kicsit más, mint a környezetében lévő lányoké.
De ugyan mi újat lehet még kihozni a meg nem értett, magányos, "kövér tinilány" sztorijából, aki felnőve is nagy ívben kerüli a tükröket, súlyos önbizalomhiánya pedig meghatározza a személyiségét, emberi kapcsolatait, és durván rányomja a bélyegét a férfiakhoz való viszonyára is?
A történet tényleg alakulhatna a megszokott sémák szerint: Elizabeth lehetne az a "tipikus" kövér lány, aki nemcsak túlsúlyos, de persze szerencsétlen is, és aki két chips majszolása közben másról sem ábrándozik, mint hogy egy fiú végre őt is észrevegye. A happy end pedig alakulhatna úgy, hogy végül – ez persze a filmek szerint egyáltalán nem életszerű – a lányt elviszi az érettségi bálba, ha nem is leghelyesebb, de legalább egy hozzá hasonlóan, a közösség perifériáján búslakodó fiú.
Awad viszont szakít a sztereotípiaépítő klisékkel, és egészen máshogy közelíti meg a túlsúlyos lányok helyzetét, meg úgy egyáltalán, a testkép-függőség problémakörét.
Az írónő ugyanis arra tesz kísérletet, hogy a felszín mögé láttasson, vagyis rámutasson, hogy a szűkebb és tágabb értelemben vett környezet, annak pozitív, negatív visszacsatolásai, és a szépségideálok meghatározó médiaprezentációi milyen erővel hatnak a kialakuló énképre. Látképet ad arról is, hogy az átlagnak milyen percepciói vannak a túlsúlyos emberekkel kapcsolatban, és hogy bizonyos társadalmi elvárások, attitűdök miként magányosíthatnak el embereket. Ezek már egészen kiskorunkban jelen vannak az életünkben, gondoljunk csak az általános vagy középiskolai emlékeinkre,amikor a gyerekek sértő megjegyzéssel címkézték az átlagtól eltérő külsejű kortársaikat. De természetesen a felnőttek sem kivételek a káros megjegyzések alól. A "hú de jól nézel ki, fogytál?", vagy a "nem túl sok ez a virágos minta az alkatodhoz?" megjegyzések hiába vannak jóindulatba csomagolva, ezekkel ugyanúgy bele lehet szállni mások önértékelésébe, mint egy félreérthetetlenül durva megjegyzéssel.
Elizabeth esetében bár a környezet explicit sosem bántó, de azért az elrejtett mondatok arról tanúskodnak, hogy a lány életét igenis átszövik a sértő jelzők, az elharapott mondatok, a méregető, lesajnáló tekintetek.
Erre utal például az a jelenet, amikor tizenévesként bemegy a ruhaüzletbe, ahol az eladó viselkedése számára azt az üzenetet közvetíti, hogy neki bizony szégyellni kellene a testét.
"- Felpróbálhatom ezt? - kérdeztem tőle.
A szeme mintha elkerekedett volna egy kicsit. A hitetlenkedés apró villanásai tűntek fel az arcán, mintha olajfoltok csillogtak volna a bőrén a napfényben.
- Melyiket? A von Fürstenberget?
- Igen.
A von Fürstenbergről rám néz, majd vissza a von Fürstenrnbergre, mintha mindkettőnk méreteit alaposan felmérné. Mi ketten? Mi ketten soha."
De az írónő az olvasót sem kíméli, és minden finomkodás nélkül, keményen az arcunkba tolja, ahogy reakcióinkkal néha – még ha nem is direkt módon –, de beleszállunk mások önbecsülésébe. Ez történik Elizabeth-tel is: a sok apró negatív élmény tovább csökkenti önértékelését, és lassan megszületik benne a gondolat, hogy csak akkor lehet boldog és elégedett, ha karcsú lesz. Ezt ő is megfogalmazza: :
"Később majd rohadt gyönyörű leszek. Utolérem az orromat, és ki fogok fejleszteni valamiféle evészavart. Egész életemben éhes és mérges leszek, de mindeközben baromi jól fogom magam érezni.”
Ekkor még nem tudja, hogy pár évvel később valóban ezt fogja tenni, lassan kialakuló étkezési betegségéhez pedig nemcsak a szobájában kitapétázott madárcsontú Audrey Herpurn-ök, az őt folyamatosan kihasználó, aztán semmibe vevő fiúk, vagy az eladónők megjegyzései, hanem az anyjával való kapcsolata is hozzájárul. Ennek megfelelően a könyvben szépen kirajzolódnak azok a szülői hibák, a diszfunkcionálisan működő családi kapcsolatokból eredő problémák, amelyek gátolhatják az egészséges testkép kialakulását.
A lány háttere amúgy nem különösebben rossz, elvált szülők gyereke, ennek alapvetően nem is kéne gondot jelenteni, a probléma leginkább onnan datálódik, hogy sem az apjával, sem az anyjával nem alakul ki intim, bizalmi kapcsolat. Az írónő ugyan nem mélyíti el ezt az aspektust, de egyes jelenetekkel szépen felvázolja a jóformán formális anya-lánya kapcsolatot, amely később sem mélyül el. Pedig a lány, főleg a fiatalabb éveiben, még ha egyértelműen nem is mondja ki, érthető módon vágyik a nagyobb szülői figyelemre. Szomorú jelenet, amikor a lefolyt szemsminkjére csak annyit kérdez az anyja: "hát veled meg mi történt, úgy nézel ki, mint akinek bemostak". És még mielőtt válaszolhatna Elizabeth, már be is csukja maga mögött a szoba ajtót. A legfontosabb életszakaszában tehát egyedül marad pubertáskori dilemmáival, nincs kinek feltennie a kérdéseket, otthonról pedig alig kap érzelmi támogatást, sőt, még azután sem érdeklődik az anyja, hogy mivel múlatja a szabadidejét.
Pedig Elizabeth ilyenkor azt teszi, amit az érzelmileg elhanyagolt lányok gyakran szoktak: vadidegen férfiak karjaiba omlik.
Azok a fiatalok ugyanis, akik gyerekként nem kapták meg a szükséges érzelmi visszacsatolást, nem építették otthon az önbecsülésüket (vagy pont tettek ellene), örülnek, ha végre tartoznak valakihez, még ha ez valójában azt is jelenti, hogy szexuálisan kihasználják őket. Ezek a gyerekek a tinikorba kerülve hajlamosak összekeverni a szexualitást a szeretettel, a törődéssel, és mivel nincsenek viszonyítási pontjaik, könnyen kihasználhatóvá válnak.
Elizabeth ágyában is egyre több férfi fordul meg, de ezeknek a szexuális együttléteknek semmi köze az intimitáshoz, a szeretethez, sőt, csak még inkább elmélyítik benne az önutálatot és az érzést, hogy nem érdemes más megbecsülésérére, szeretetére. Ahogy telnek az évek, önbecsülése és énképe olyannyira torzul, hogy szinte undorral gondol a testére, ezen pedig az sem segít, hogy találkozik olyan férfiakkal, akik rajonganak az idomaiért.
"(...) - Úgy érint meg.... - kezdem, és suttogóra fogom -, mintha szeretné a testem. Mintha tényleg szeretné."
Elizabeth mindenáron meg akar szabadulni a kilóitól, és kemény diétába kezd, ami testképzavarával párosulva súlyos étkezési zavarba csap át. A könyv írója szájbarágás nélkül, finom utalásokkal, apró élethelyzetekkel mutatja be a betegséggel együtt járó személyiségtorzulást, és az ördögi kört, amit maga a betegség jelent. Vagyis Elizabeth, mint általában az étkezési zavarokkal küzdők, hiába egyre vékonyabb, fogyó kilói mit sem változtatnak alacsony önbizalmán, vagy azon, hogy értéktelennek érzi magát.
A stabil énkép hiányáról tanúskodik az is, hogy a fogyásának különböző fázisaiban más és más néven hívatja magát, mintha minden egyes ruhamérettel új én is járna. Mindeközben emberi viszonyait is táplálkozása és a testéhez fűződő ellentmondásos kapcsolata határozza meg, olyannyira, hogy házassága éppúgy egy belülről rohadó látszat lesz, mint a lány XS-es fitt külseje. Mindezt az írónő úgy prezentálja, hogy fejezetről fejezetre haladva szinte érezzük, milyen lehet az a mély meghasonulás, a belső magány és az a torz látásmód, amikor az ember már nemcsak saját magát, hanem a környezetében élőket is egy negatív szűrön keresztül látja.
13 történet ugyanarról a lányról
A könyv annyira pontos, érzékletes, és a szarkasztikus humorával mindeközben szórakoztató, hogy tényleg nehéz napirendre térni a sztereotip cím, na meg az annál is félrevezetőbb borító fölött. Az eredeti, 3 Ways of Looking at a Fat Girl jóval erősebb és pontosabb választás volt, amely szép utalás a könyv tartalmára, szerkezetére, és annak fő inspirációs forrására, Wallace Stevens Thirteen Ways of Looking at a Blackbird című versére (magyarul A feketerigó tizenháromfelől).
A regény tizenhárom fejezete –melyek önálló novellákként is megállják helyüket –, nemcsak végigvezetnek minket Elizabeth felnőtté válásának, és egyben táplálkozási zavara elmélyülésének folyamatán, hanem az írónő olykor egészen közel enged minket a főszereplő belső vívódásaihoz. Ilyenkor Awad első szám első személyben ír, máskor pedig a kívülállók szintjére távolít minket azzal, hogy átvált harmadik személybe. De a téma szinte meg is követeli ezt az izgalmas, és korántsem zavaró váltakozást, hiszen csak ezáltal láthatjuk, mennyire hajlamosak vagyunk a külső alapján másokról téves következtetéseket levonni.
Zárszóként pedig muszáj azt is megjegyezni, hogy a könyv annak a pozitív tendenciának a része, ami az utóbbi években pislákolva ugyan, de megfigyelhető a médiában, a szépségkultuszt erősítő divat- és a filmiparban is. Az pedig, hogy ma már sokféle alkatú nő jelenik meg divatlapokban, hogy olyan sorozatot nézhetünk, mint a Girls, melynek főszereplője minden, csak nem a klasszikus értelemben vett szépség, hogy olyan könyveket olvashatunk, mint Awad könyve, mind-mind segítenek abban, hogy az olyan káros sztereotípiák fellazuljanak, melyek arra szocializáltak minket, hogy bizony a kilóik, a külsőnk határozzák meg sikerességünket, vagy akár boldogságunkat.
