A vadas.Mert a mama elvitte magával a receptet és már sohasem lesz „olyan”.Van, amit már sikerült kikísérletezni: a prósza és a káposztás kocka simán megfejtve.
A vadas.
Mert a mama elvitte magával a receptet és már sohasem lesz „olyan”.
Van, amit már sikerült kikísérletezni: a prósza és a káposztás kocka simán megfejtve. De a vadasból csak ennyire emlékszem: két napig tart, mert sohase lehetett csak úgy, instant kihisztizni. Marhahúsból készül, de ugye melyik részéből, marhára nem mindegy. Az a hús száraz volt, de nem idegesítően, tehát a vadasnak szerintem való marhaszegy és fartő kiesik. Savanykás-édes-fűszeres pikáns íz volt, kicsit darabos állag és zománcos lábos.
Tessék, most rakd össze, ebből hogyan lesz pont olyan, nagymamád-féle vadas. Mintha a halászlét kizárólag a hallal és paprikával határoznám meg. Sőt, hal és víz, mert a fűszerezésről gőzöm sincs, de a végeredmény ízére, színére, szagára nagyon is emlékszem. De a vadas nem vízicibere, ezerféleképpen főzik, nem elég megkérdezni barátnőt, vagy felütni a horváthilonát. Attól még nem lesz „olyan”.
Ez a százhuszadik próbálkozásom, elég jó lett megint, de nem „olyan”, elegem van az egészből.
Felsálat vettem, de most már biztos, hogy a mama lábszárból csinálta, a felsál túl száraz. A -1. napon répát, fehérrépát és hagymát karikáztam, kevés vízben megsóztam, eceteztem, borsoztam, sok babérlevelet adtam hozzá, összerottyantottam és ráöntöttem a húsra (ami lábszár, nem felsál, de ez majd csak utólag derül ki).
Már itt ezerfelé ágazhat a történet. A zöldségek aránya, az ecet mennyisége és a fűszerek. A húst már hagyjuk, az ugye eleve nem jó. A borókabogyó szinte biztos, hogy kimaradt, azzal felnőttként találkoztam először, nem tartott a mama belőle és az „olyan” mártás ízének emlékében sem találom. Az ecetet viszont elég korán megismertem, például a sebeimbe öntve, vasárnapi felcserkedésként, hát az valami remek volt, de tüdőlevesben és kocsonyán is toltuk, miért is maradt volna ki a vadasból.
A történet innen csak tovább bonyolódik. A D-napon bármi megtörténhet. A hús emlékeim szerint főtt volt, nem sült. Az volna a logikus, hogy a páclében fő, ám legyen. Tehát felrakom a húst és megfőzöm. A hús innen jó, illetve nem jó, mert lábszár kell, én meg felsálat főzök, de az mindegy, ebben a fázisban még úgyis tudatlan és lelkes vagyok. A gombócok már sikerültek egyszer, az egyszerű. Egy felkockázott zsemlét pirítok, meglocsolom egy kis tejjel, és elkeverem a tíz deka lisztből és vízből készült galuskatésztával. Forró, sós vízben kifőzöm. Már rég nem foglalkozok vele, mert a vadas a kétségbeesett ízkeresésről szól, nincs idő a gombócokkal hülyéskedni.
Tehát van egy ecetes levesem, abból kéne „olyan” mártást előállítani. A mustár biztos. És semmi más. Miután sokféle arányt kipróbáltam már, azt biztosan ki merem állítani, a vadasmártást nem lehet elrontani és bizonyos határok között végtelenül variálható, olyan sóletféle. Azt se ettem még két egyformát.
A vadasnál teljesen mindegy, hogy egy, vagy két evőkanál mustárt teszel bele, használsz-e borsot, borókabogyót, mennyi ecetet öntesz hozzá, cukrozod-e, milyen húsból főződ, gombóccal, vagy tésztával köríted, jó lesz az, és valakinek pont "olyan" lesz, amit megszokott, kérdés, az a valaki te vagy-e?
Most éppen egy evőkanál mustárt és egy deci tejfölös habarást főztem össze az összetört zöldségekkel (3-3 répa, fehérrépa, egy fej hagyma, a főzőléből csak annyit meghagyva, ami ellepi) és kicsit utánacukroztam. Miért is lett volna „olyan”? A férjem amúgy nem nagyon szereti, titkon várja, hogy végre megtaláljam amit keresek benne és más feladat után nézzek.
A ti vadasotok mégis milyen? És ki eszi tésztával? És nyúlból?
