A világ nemzeti konyhái közül az olasz a legismertebb a világon, és ez nyilván nem is véletlen. Ha főzésről van szó, legfeljebb a franciák tudják felvenni velük a versenyt, ez tény, nem is ezt fogom vitatni alább. Sőt, azt is hozzátenném, hogy Rómánál délebbre egyetlenegyszer merészkedtem életemben, az is 1995-ben volt és autóbusszal, tehát az alábbiak kizárólag észak-Olaszországra vonatkoznak.
Sőt, azt is tudom, hogy léteznek olyan kenyérhelyettesítők, mint a grissini, a pizzakenyér vagy a focaccia, és ezek lehetnek eszméletlenül finomak. Tehát most csakis az igazi és egyben északolasz kenyérről lesz szó. Ezen a környéken ugyanis volt szerencsém az utóbbi időben kismilliószor bennszülötteknél vendégségben étkezni, megfordultam szuperközérttől divataperitívón keresztül esküvőig jópár helyen, tehát elég pontos fogalmaim vannak arról, hogy mit esznek ezek az emberek errefelé a hétköznapokban és azokon kívül.
És akárkinél is voltam, akármilyen zseniális volt a pesto, mesés a vitello tonnato vagy ínycsiklandó a cotechino lila krumpliból készült pürével, a kenyér mindig és mindehol szar volt. Amikor itt kinn vagyok, van egy pékem, ahol méregdrágán ugyan (a múltkor egy fél kilós miniveknit 4 euró 80 centért vettem meg, ami 1200 forintnál is több), de kapható ehető kenyér is. Kizárólag ennek a posztnak a kedvéért ma vettem abból a fajtából, amit itt mindenki vásárol. A fenti képen látható.
Hogy mi minden bajom van ezzel a pékipari termékkel, azt a következőképpen gyűjtöttem pontokba.
1. Kezdjük ott, hogy kívülről van rajta egy réteg liszt. Ettől azonnal az ember szájpadlására tapad, plusz összeporoz mindent két méteres körzetben. Nem értem, miért képtelenek kívülről liszttelen kenyeret sütni. De még ez a legkevesebb.
2. Talán nem látszik elég jól a képen, de ezeknek a 20-30 centis "papucsoknak" normális héja nincs. Ezt egy finom puha bél még kompenzálhatná, de belül csak egy nagy luk van általában, száraz, íztelen cafatokkal.
3. Mindemellé az egész valami egészen erkölcstelen módon morzsálódik.
4. Ha az állag nem jött be, esetleg az íz...? Sajnos ezen a téren is nulla az olasz pékek teljesítménye. Toszkánában például egyenesen só nélkül készítik a kenyeret, ami annyira visszataszító, hogy még a Piemontból levándorolt ismerőseim se bírják legyűrni. Egyszerűen nem tudja az ember megállapítani, hogy most a szájában van-e a kenyér, esetleg elfelejtett-e harapni, vagy már rég lenyelte a legutóbbi falatot.
5. Az íztelenség oka nagyrészt az, hogy csakis fehér kenyér van. Nincs barna kenyér, rozs, kukorica, szotyi, krumpli vagy valami, semmi trükk, esetleg a teteje meg van szórva egy kis szezámmal.
Mindez azért lehet így, mert az olaszoknál a nálunk normálisnak számító hideg vacsora ismeretlen. Minden estére főznek valamit, legalább valami pastát. Ha egy étkezéskor nincs meleg étel, akkor az általában ebéd és egy jókora insalatona (azaz bőséges saláta) kerül az asztalra, akár tonhallal, tojással vagy egyéb módon főétellé felturbózva. Nem véletlen, hiszen jó felvágottak és sajtok ugyan vannak, zöldségről nem is beszélve, csak éppen nincs egy jó kenyér, amivel meg lehetne őket enni.
Kíváncsi vagyok, Olaszországban élő olvasónk, Gioia megerősíti-e majd a fentieket, én mindenesetre alig várom, hogy pár nap múlva újra otthon legyek és teletömhessem magam jó kis sajtos kiflikkel, rozskenyerekkel és császárzsömlékkel, vagy csak egy karéj sima, de finom héjjal és béllel rendelkező kenyérrel.
(A fenti fényképen kenyérnek látszó tárgyakat természetesen nem ettem meg, de ki se dobtam, hanem bedolgoztam fasírtnak.)
