A németek kimondták: elfajzott művészet szülöttei ezek a képek

Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij Moszkvában született 1866. december 4-én, jómódú, változatos származású felmenőkkel rendelkező családban – dédanyja állítólag mongol hercegnő volt, apja Szibériában, a kínai határnál jött a világra, édesanyja balti német származású volt. Nemcsak emiatt, de a család gyakori utazgatásai, költözései miatt is otthonosan mozgott a különböző kultúrákban: élt Münchenben, Moszkvában, Bajorországban, Itáliában és sok helyütt máshol. Élénk fantáziájú gyerek volt, aki az őt körülvevő konfliktusok elől – szülei között kifejezetten rossz volt a viszony – álomvilágokba menekült, legendákkal és misztériumokkal bástyázta körbe magát. Nagynénje – aki az anya távozása után is a családdal maradt – németül olvasott fel neki germán meséket-mondákat, ami táplálta fantáziáját és kreativitását. Nagy hatással volt rá az ortodox kereszténység és az orosz népművészet, amit szervesen épített bele későbbi alkotásaiba.

Különleges képessége volt a szinesztetikus érzékelés: bizonyos színeket barátságosnak, másokat barátságtalannak látott, a színekhez hangokat kapcsolt hozzá, és erősen kötődött a festékanyagokhoz, a festékeket úgy kezelte, mintha élőlények lennének: „Néha hallom a színek sóhaját” - mondta egyszer. Ötéves volt, amikor apja egészségi állapota miatt Odesszába költöztek, de minden évben visszalátogattak Moszkvába, és a gimnázium elvégzése után Kandinszkij a Moszkvai Egyetemen tanult jogot és közgazdaságtant. Sorsfordító hatással volt rá egy néprajzi expedíció a Vologdai kormányzóságban, melyen egyetemistaként vett részt: az út során alaposabban megismerte az orosz népi festészetet, felfigyelt a valóstól elütő színek, formák gazdagságára. Elmondása szerint, amikor ezután belépett egy templomba, mindig úgy érezte, mintha egy festmény szereplője lenne.

1891-ben feleségül vette unokatestvérét, Anna Csemjakinát, akivel féléves nászútjuk alatt bejárták Európát: meglátogatták Bécset, Münchent, Milánót, Párizst. Bár Kandinszkij előtt ígéretes jogászkarrier állt, harmincévesen egy éles váltással úgy döntött, inkább a képzőművészet felé fordul, és szülőhazáját otthagyva Münchenbe költözött, ahol akkoriban számos elismert, klasszikus és modernista festő működött. Beiratkozott Anton Azbe impresszionista mester iskolájába, hogy elsajátítsa a festészet fortélyait, megismerkedett Paul Kleével, különböző haladó szellemiségű művészcsoportoknak lett a tagja. Ugyanúgy hatott rá a realizmus, az impresszionizmus, a pointilizmus és a szecesszió, később az expresszionizmus és a fauvizmus kreatív színvilága ragadta magával, de az orosz ikonok és népművészet benyomásai is megmaradtak.

Első önálló kiállítása Moszkvában volt 1903-ban. Később megalapította saját festőiskoláját, és egyik tehetséges tanítványával, Gabriele Münterrel szerelmi viszonyt kezdett, ami komolynak bizonyult: a pár otthagyta Münchent, és az Alpok lábánál fekvő, festői szépségű kisvárosban, Murnauban telepedett le, itt kezdte el Kandinszkij a tájkép lehetőségeinek tanulmányozását. Kialakult egyéni, a tiszta absztrakthoz vezető látásmódja: olyan képeket akart festeni, amelyeken mindenestül megszabadul a tárgyi ábrázolástól, és kizárólag a színeket, formákat, vonalakat használva hoz létre egy vizuális nyelvet, ami a zenéhez hasonlóan képes érzelmek és gondolatok elvont kifejezésére. Feljegyzései szerint egy alkalommal megpillantott egy ismeretlennek tűnő képet műterme falának támasztva: közelebbről megvizsgálva rájött, hogy az egyik festménye az, fejjel lefelé fordítva. Ekkor tudatosult benne a színek, formák kifejezőereje. Más források szerint Monet Szénaboglyák sorozata hatott rá.

Bár korábban már a kubisták is kísérleteztek absztrakt festészettel, a művészettörténészek Kandinszkijt tartják a nonfiguratív művészet megalapítójának. Absztrakt akvarell című 1910-es képe indította el a jelenséget, és olyan művek követték, mint a Táj templomtoronnyal, amin szétrobbantja a kompozíciót, vagy a Bekerítve, melyen már egyetlen felismerhető tárgy sem látható. Az elemek tudatos átrendezésére, saját kifejezésével a „szerkesztett szétszórásra” törekedett. A választott irányt mutatja képeinek elnevezése, amit gyakran a zenéből kölcsönzött: számozott kompozíciók, szimfóniák, improvizációk. Münchenben alapítója volt az Új Művészetegyüttesnek, majd Franz Marckal létrehozta a Der Blaue Reiter (A Kék Lovas) csoportot, ami az ő egyik képe után kapta a nevét.

Az első világháború kitörése után orosz állampolgárként kénytelen volt elhagyni Németországot és visszatérni szülőhazájába, ahol másodszorra is megnősült: egy tábornok lányát, Nyina Andrejevszkaját vette el. Az 1917. októberi forradalom után hatalomra került bolsevik kormány meg akarta nyerni a maga ügyének a modern művészeket, ezért pozíciókat juttatott számukra: Kandinszkijt kinevezték a Moszkvai Művészeti Főiskola tanárának, a Művészeti Népbizottság tagjának, a Képi Kultúra Múzeum igazgatójának és a Moszkvai Egyetem tanárának. Megalapította a Művészeti Kulturális Intézetet és a Szovjet Művészettudományi Akadémiát, de bokros teendői mellett az alkotásra is maradt ideje. Ekkoriban születtek olyan képei, mint a Fehér vonal és a Kék töredék, melyek már a teljes absztrakciót képviselik.

A szovjet kulturális vezetés azonban hamarosan a szocialista realizmus dogmája felé fordult, ezért Kandinszkij jobbnak látta távozni: a Bauhaus meghívására Weimarban, majd Dessauban lett tanár, a formai elemekről és színekről adott elő, falfestészetet és szabad festést oktatott, elméleti tanulmányait könyv formájában is megjelentette. Korábban tervbe vette a „totális művészetet” reprezentáló színházi előadás létrehozását, melyben egyszerre kapott volna szerepet a festészet, a zene és a tánc – ez azonban a világháború kitörése miatt elmaradt. 1928-ban a Bauhaus lehetőséget biztosított számára, hogy színpadra állítsa Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét, melyhez tizenhat festményét használta fel a zenével, a fényekkel és a díszletekkel szoros összhangban.

Megszerezte a német állampolgárságot, de Hitler hatalomra jutása után, amikor a nácik bezáratták a Bauhaust, elhagyta Németországot. Franciaországba költözött, ahol egy kis párizsi lakásban töltötte utolsó éveit. Később a goebbelsi kultúrpolitika 57, Németországban maradt képét kobozta el és minősítette „elfajzott művészetnek”. Utolsó, francia korszakában az organikus és a geometrikus stílust ötvözte, formái dinamizmusát játékos könnyedség váltotta fel (jellegzetes kései alkotása például az Égkék, az Ibolyaszín domináns, a Mérséklet és a Fékezett lendület). Az idős mester – ekkor már francia állampolgárként – a Párizs melletti Neuilly-sur-Seine-ben hunyt el 1944. december 13-án. Munkásságát azóta is az avantgárd művészet egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású életművének tartják, 2012-ben még egy krátert is elneveztek róla a Merkúron.

Tegnapi kultbaitünkben a francia új hullám elindítójáról, Jean-Luc Godard filmrendezőről írtunk.