1945. február 11-én megkezdődött a budai várnegyedbe beszorított német–magyar csapatok kitörési kísérlete, mely Budapest ostromának egyik legvéresebb eseményeként vonult be a történelembe. A 43 ezer résztvevőből csupán 700 fő érte el a német csapatokat a katasztrofális hadműveletben, a többiek vagy meghaltak, vagy fogságba estek. A kitörést azóta sokan sokféleképp értékelik, egyes csoportok szívesen kisajátítják maguknak az esemény emlékezetét saját ideológiájukhoz.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A szovjet csapatok 1944 decemberében kezdték meg Budapest ötvennapos ostromát, a budai hegyekből nyomulva be a fővárosba. A következő év januárjában a hidak felrobbantása után Pesten megszűntek a harcok, Budán azonban továbbra is folyt a küzdelem. A német–magyar védelmi erők helyzete egyre kilátástalanabbá vált, rohamosan fogyott a muníció és az élelem. Kiürítésről szó sem lehetett – Hitler parancsa szerint a végsőkig védeni kellett Budapestet, „Európa erődjét”. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, a védelem parancsnoka többször próbálta keresztülvinni az ostromgyűrűből történő kitörés tervét, a főparancsnokság azonban hajthatatlan maradt. Február 10-re a védők egy nagyon szűk területre, a Várhegyre és környékére, a Dunától a Vérmezőig, a Margit körúttól a Hegyalja útig terjedő részre szorultak vissza. Pfeffer-Wildenbruch az utolsó pillanatban hozta meg elkeseredett döntését, és parancsolta meg – Hitlerrel szembeszegülve – a csapatoknak a kitörést.
A terv szerint este 8-kor induló csapatok célja az volt, hogy másnap délre elérjék a 30-40 kilométerre lévő német vonalakat Dorog–Szomor–Mány térségében. A legtöbben a Széna tér és a Széll Kálmán tér irányába indultak meg, de a Margit körút hosszában is igyekeztek átkelni kisebb csapatok. A legtöbb katonának fogalma sem volt róla, mi vár rájuk, sokak azt hitték, csak néhány szovjet vagy román hadtápegység áll velük szemben, melyeket könnyű lesz elintézni. Valójában azonban a szovjetek, akik nagyon könnyen rájöttek, merre indulnak a német–magyar csapatok, hatalmas erőkkel, leküzdhetetlen ellenállást jelentve vetették rá magukat a kitörő egységekre. Az értelmetlen hadmozdulat óriási vérfürdőbe torkollt. A menekülők egymás holttestein tapostak. A különböző hullámok egymást gátolták a mozgásban, mivel a haditerv szinte azonnal összeomlott. A mintegy 43 ezer résztvevő katonából 19 250 fő odaveszett a harcokban, 22 ezren szovjet hadifogságba estek, és csupán 700 főnek sikerült elérnie a német csapatokat. Másnapra már csak a hegyekben folytak harcok, a budai belső kerületekben elhallgattak a fegyverek, a főváros ostroma tulajdonképpen befejeződött.
Pfeffer-Wildenbruch nem osztozott katonái sorsában. Ő egy könnyebb megoldást választott: ötszáz SS-rendőrrel a föld alatt, az Ördögárok csatornáján keresztül menekültek át a szovjet vonalakon. A csatornából felbukkanva a főparancsnok néhány emberével egy üresen álló villába menekült, majd a legelső alkalommal megadta magát a szovjet csapatoknak. A történészek szerint – a német parancsnok csúsztatásaival ellentétben – a beszorított katonákra nem várt volna biztos halál, ha kapitulálnak a szovjeteknek. Ezt bizonyítja, hogy az a néhány csapat, amely nem vett részt a kitörésben, hadifogságba került, és csak a súlyosan sebesülteket gyilkolták meg a szovjetek. Ezzel szemben a kitörés résztvevőit válogatás nélkül lemészárolták.
A kitörésre való emlékezés hosszú évtizedekig tabunak számított, talán ezért is sikerült bizonyos ideológiáknak a saját szájízük szerint kisajátítaniuk. A rendszerváltás után alakult szélsőjobboldali szervezetek tűzték zászlajukra a kitörést, és kezdtek el egyfajta kultuszt építeni az esemény és annak résztvevői köré. A Becsület Napjának elkeresztelt megemlékezést, melyhez az évek során több botrány és konfliktus társult, először 1997-ben rendezték meg. A korabeli német propagandához hasonlóan a mai szélsőjobboldali csoportok is torzított képet igyekeznek festeni a valójában nagyon nem dicsőséges és nagyon nem hősies, ellenben értelmetlen vérfürdőhöz vezető eseményről. A megemlékezés egy kevésbé szélsőséges módját választotta Cseh Tamás és Bereményi Géza, akik 1997-es Széna tér című dalukban állítottak emléket a kitörés során lemészárolt áldozatoknak.
Ha kihagytad a tegnapi kultbait-sztorit, itt elolvashatod:
