A férfi vagy a nő uralja a kapcsolatot?

Előfordulhat, hogy a pénz az oka a hatalmi játszmának, mert az egyik fél a többszörösét hozza haza, de elképzelhető az is, hogy valaki azért rendeli alá magát, mert fél, hogy elhagyják. Tari Annamária és Horváth Gergely nem hagyományos módon, az alárendelt nő és fölérendelt férfi szemszögéből mutat rá erre, a sokakat érintő problémára. Mérgezett szerelmek, 2. rész a most egyéves Kettős látás sorozatban.

Tari Annamária

„nem figyelünk, csak
számítunk egymásra. Nem
hangverseny: lemez”
(Fodor Ákos: Diagnózis (VI)

Ki a fontos én vagy én? - tehetné fel (őszintén) a kérdést egy olyan karakterű ember, aki kapcsolataiban általában dominanciára törekszik, ami sokszor egyet jelent azzal, hogy nem figyel a társa testi, lelki, érzelmi szükségleteire. Néha egy társaságban, ha már későre jár, és indul mindenki haza, elhangzik a jól ismert mondat: „drágám, mi nem megyünk még?” Ha válasz egyáltalán nem érkezik, vagy hirtelen, élesebb stílusban azt halljuk: „majd szólok, bírd ki addig”, tudhatjuk, ki hordja a nadrágot, egyszóval kié a döntés joga a helyzetben.

Kitől és miért kezdünk alárendelt helyzetbe kerülni?

Előfordulhat, hogy a pénz az oka, mert az egyik fél a többszörösét hozza haza, de elképzelhető az is, hogy egy nő (vagy akár egy férfi) tudattalanul is attól kezd félni, ha nem viselkedik az elvárt módon, akkor elhagyják vagy elválnak tőle. Számtalan párkapcsolat létezik, amelyekben fenti sorok bármikor és bármilyen szituációban megismétlődhetnek. Ez legjellemzőbb emberi játszmáink egyike, melyben a tét a másik tudattalan birtoklása és így a felette való hatalom.

A szerelem kezdetén mikor a játszmaszabályok még alakulóban vannak, mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadja el leendő párja szokásait, véleményét és viselkedését. Nem gondolnánk, de ebben a szakaszban nagyon sok múlik ezen a teljes elfogadáson, hiszen ilyenkor szavak nélkül is azt közöljük a másikkal, minden rendben van, azaz a kapcsolat működését így alapozzuk meg. A legfontosabb kérdés, hogy kié lesz a hatalmi szerep, sokszor teljesen személyiségfüggő, ami azt jelenti, hogy az illető nem ugrik ki egy ilyen kapcsolatból, mintha elfogadná, neki így kell élnie. Létezik viszont egy olyan csoport is, akik hosszabb-rövidebb ideig elviselik az ilyen játszmákat, viszont elérkezik az a pillanat, amikor nem hajlandók több kompromisszumra és „megelégelvén” a helyzetet felvállalják a szakítást.

Ha valaki már megtapasztalta, hogy „sikerül mindig ugyanabba a gödörbe lépnie”, tehát mindig hasonló karakterű férfiakat (vagy nőket) választ, akkor érdemes elgondolkodnia azon, miért teszi ezt és akar-e változtatni rajta. Pszichológiailag valószínűtlen, hogy életünk egyik kapcsolatában alárendelődünk, miközben a következőben a hatalomra törünk, tehát spontán változást magunktól nem érdemes várnunk. A dominanciaigény olyan tudattalan érzelmi szükséglet, amiben a kontroll birtoklása, vagyis a helyzetek uralása a biztonságérzet záloga.
Vannak olyan karakterű emberek, akik mindenekfelett törekszenek arra, hogy övék legyen az utolsó szó, az történjen, amit ők akarnak, nehezen viselnek bármilyen tőlük független változtatást. Egy számukra biztonságos kapcsolat tehát csak úgy jöhet létre, hogy abban teljes körű irányítást gyakorolhatnak.

Mondhatnánk most, hogy nincs is jobb párosítás annál, ha egy erőteljes személyiség egy alárendelődni vágyóval találkozik. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az idő előrehaladtával a szerepek egyre rutinosabbá válnak, mintha mindenki előre megírt forgatókönyv szerint viselkedne. Pszichológiailag játszmává egy ilyen kapcsolat attól válik, hogy aki alárendelődött, egy idő után „fizetni akar” vagyis bizonyos helyzetekben megtorolja a másik hatalmát. Ez lehet nagyon látványos is, tartalmazhat ismétlődő elemeket, gondoljunk az „én mindent megteszek érted” kezdetű veszekedésekre.
Annak ellenére, hogy szívünk az elnyomott felé húz, jó, ha tudjuk, az ő pszichés reakcióiban is találunk agresszív elemeket, csak éppen a passzív fajtából. Ő az, aki az elején említett példában akár haza is indulhatna egyedül, de nincs kapukulcsa, vagy nem szeret egyedül az utcán menni, tehát mindenképpen fenntartja a kiszolgáltatott helyzetét, amit aztán később párja szemére hányhat.
Akár egy pingpong meccsen, ütésváltások sorozata jellemez egy ilyen kapcsolatot, és néha valóban nehezen lehet eldönteni ki is a győztes…ha van ilyen egyáltalán…

Horváth Gergely

A „Ki a fontos, Te vagy Én?” kérdés feltétele mértani pontossággal rajzolja körbe párkapcsolatunkat; és ha már itt vagyunk, az a kérdés, hogyan szabaduljunk ebből az ördögi körből. Mert ördögi a kör, az kétségtelen. Ekkor kezdjük el számlálni a másik hibáit, felróni figyelmetlenségeit, a megértés akut hiányát. Lesz egy listánk a hibáiról, ami számunkra annyira magától értetődő, hogy gőzünk sincs, ő miért nem látja ugyanezeket, de mégsem, helyette ő is egy rólunk szóló hasonló listával replikáz, és mert mindkettő így vagy úgy, de nyilván igaz, hát orvosolatlan féligazságaink folyamatos gyulladásban tartják az érzelmeinket, karcoljuk, sértjük a másikat, miközben mindkét lista folyamatosan frissíti magát az egymásra adott rossz reakciókkal, és így tovább, és így tovább, és ezért ördögi a kör; magába zár és megfojt, mint kígyó az áldozatát.

A neheztelés szinte velünk született reflex

De az az igazán ördögi benne, hogy nem elég mindezt csak tudni. A neheztelés és a másik vádolása szinte velünk született reflexünk, és ha egyszer úgy döntünk, hogy mégsem csapunk vissza, mélyebb ütést kapunk, amire újra beindul a sorozás. Vajon ér ennyit ez a kérdés?

Igen. Az is a helyzet kifinomult rafináltságára vall, hogy maga a kérdés tökéletesen helyénvaló. Sőt, elkerülhetetlenül fontos kérdés egy párkapcsolatban, hiszen kijelöli az együttműködés keretét. Ráadásul nyilván könnyen rávághatjuk, hogy „persze, mindketten egyformán fontosak vagyunk!”, csak – tapasztalatom szerint – általában úgy értjük, hogy a másik hozzon áldozatot értünk. És ha ő másképp gondolkodik erről, máris beindul a számonkérés meg a sértődés. Ez így tényleg unalmas.

Azonban van kiút, ami szó szerint egy lelki gyakorlat. Ugyanis minden ördögi kör a fojtásából annyit veszt, amennyi az általa körbe zárt egók alázata. Ha valaki neheztelés nélkül tud engedni, és újra engedni, és aztán megint, és talán ismét, egy egészen más típusú kapcsolat és kommunikáció kezd körvonalazódni…

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. A facebookon is.

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Üzenj a szerzőknek