Sokat dolgoztam már azon, hogy reális testképem legyen, ami valahol kamaszkoromban csúszott el, de még most is előfordul az a tipikus baki, hogy ha próba nélkül választok ki egy ruhát, az szinte biztos, hogy egy kicsit nagyobb, mint a méretem. Mit kéne ahhoz tennem, hogy közelebb hozzam a testképemet a valósághoz?
Tari Annamária: Ez nagymértékben attól függ, miért is csúszott el a belső tudattalan kép a realitástól. Általában a nők nagy része - köszönhetően a médiának is - némi szorongással szemléli a testét.
Ha neked például három számmal kisebb ruha kellene, miközben kiválasztod magadra a sátrat, akkor az azt jelzi, sokkal rosszabbnak érzed a helyzetet. Jellemző egyébként, és nem csak az anorexiás esetekben, hogy torz a percepció, vagyis a testméretek becslése a nagyítás felé mozdul el.
Tari Annamária
Jellemzően mitől, vagy miktől csúszhat el a belső kép?
TA: Ha például valaki kiskamaszkorában ducibb volt, esetleg hiába fogyott le, az érzelmi tapasztalataiban az ezzel kapcsolatos destruktív, negatív jellemzők megmaradtak.
Felnőtt nőként lehet, hogy karcsú lett, mégis ösztönösen úgy kezeli magát, mint egy kövérkés kislányt. Minél rosszabb ez az érzelmi megítélés, annál inkább torzul majd a testkép is. Egyébként látjuk az ellenkezőjét is. A túlsúlyos (obesitasban szenvedő) nők nagy része belső képként egy vékonyabbat őriz, amihez képest a realitás olykor drámai számukra.
Zsírból épült falak
Tari Annamária: Az obesitas vagyis a kóros kövérség szintén az étkezési zavarok kategóriájába tartozik, ezekben a nők általában túlsúllyal küszködnek, az élet minden feszültségére és saját szorongásaikra evéssel reagálnak. Jellemző lehet a zugevés, ami éjszakai falatozást is jelenthet a kamrában, a család vagy környezet figyelmét kikerülve.
A táplálék általában édesség, de bármi is legyen, mennyisége indokolatlanul nagy.
Ebben a helyzetben általában azt érzi mindenki, hogy szorong és olyan feszült, hogy ha nem kaphat be egy falatot, talán ki se bírja.
Természetesen a növekvő kilókat mindenki látja, szemléli magát egy darabig a tükörben, de aztán már a fényképeket sem veszi szívesen a kezébe. Az obesitas arról árulkodik, hogy baj van a pszichéje legmélyén.
Érdemes elgondolkodni, miért épít valaki zsírsejtekből falat maga és a külvilág közé, mitől védi meg őt a kilói száma, miért nem tudja a feszültségeit másképpen kezelni, mint evéssel.
Ha belegondolunk, a csecsemőkor az az időszak, amikor a nyugtalanságot az anya etetéssel oldja meg, azt is mondhatnánk, hogy a feszültségek oldása szájon keresztül történik. Bár furcsának hathat, hogy felnőtt embereknél csecsemőkori a példa, mégis azt kell mondjam, a megoldóképlet bizony onnan, abból a korból származik.
Ez stimmel, egy felmérés szerint a kövér nők egy része soványabbnak gondolja magát.
Horváth Gergely: A mi kultúránk körbefalazza a negatív testképet indikáló hatásokkal. Inkább arra lenne szükségünk, talán, hogy sokkal, de sokkal több pozitív példát lássunk. Például: mit eszik egy férfi olyan vadul egy telt nőn? El tudjuk egyáltalán képzelni? Ha nem, jó válasz a Botero-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Egyébként ugyanez a kérdés hozzánk, férfiakhoz is szól: mit lát egy másik társunk abban, amit/akit mi észre sem veszünk?
TA: Gergő, szerinted fontos, hogy egy nő hány kiló?
HG: Szerintem a kilószám nem fontos, és ha már esztétikai szempontot boncolgatunk, akkor csak az ápoltság lenne az alapigény - de ez mindenkinél.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
Boteróra visszatérve, tényleg tetszenek a férfiaknak a telt nők?
HG: Boterónak zsigerből, és ez a kiagyalatlan, spontán vonzódás érdekes lehet azok számára, akiknél a testsúly vagy az alak választóvíz. Amúgy meg azt hiszem, a latinoknál ez alapból így van.
TA: Szerintem nehéz általában a férfiak nevében beszélni, mert eltérőek lehetnek az érzelmek ezügyben. Azt nem mondhatjuk, hogy mindenki a saját anyja testképét preferálja a későbbiekben, de pozitív érzelmi viszony esetén (vagyis ha kiegyensúlyozott volt az anya-fiú kapcsolat) megmaradhat az a forma, ami hasonlít az anya testére.
Tehát viszonylag ritka, hogy egy vékony, sportos anya mellett felnőtt fiú egy kifejezetten ellenkezőre vágyna. Nem azért, mert az anyja formáját keresi, hanem azért, mert a pozitív érzelmek hozzáadódnak a testalkathoz, így alakul ki a választás igénye.
Annamari, úgy fogalmaztál, hogy a kórosan kövér ember zsírsejtekből falat épít maga és a külvilág közé. Ez valószínűleg elhatárolja attól is, hogy legyen szexuális élete, boldog kapcsolata. Lehetséges, hogy tudat alatt ezekről akar lemondani?
TA: Az obesitas olyan érzelmi állapot, amiben sokszor egy nő valóban lemond mindarról, amit átélhetne. Pont azért, mert nagyon komoly tudattalan szorongás van benne attól, hogy ő nem szerethető. Ez olyan mértékű lehet, ami teljesen meggátolja a párkapcsolatot és a szexualitást. A fal megvéd, de egyben el is szigetel.
És ha lefogy, akkor szerethető lesz?
TA: Sokan hisznek abban, hogy a fogyókúra a személyiségüket is megváltoztatja majd és csodaváróan kapaszkodnak sikertörténetekbe. De tudunk példákat arra is, hogy kifejezetten túlsúlyos nők is találnak párt maguknak, mert egyéniségük olyan, ami felülírja a másik számára az esetleges hurkákat a deréktájon. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy jó és egészséges testi státusz a kövérség. A túlsúly nem azonos a teltkarcsú alkattal.
Az obesitas hátterében pszichés okokat találunk, olyan önbüntetést és agressziót, ami a nőt elzárja a külvilágtól a zsírsejtek segítségével. A teltkarcsú alkat viszont olyan külső megjelenés, ahol a test arányosan gömbölyded.
Ha valaki ilyen alakkal rendelkezik, megtapasztalhatja, hogy állandó fogyókúrája eredménytelen, mert nem lesz vékonyabb a csontrendszere és a vázizomzata. De az önmaga elfogadásának is arányban kell lennie a külvilág érzelmi reakcióival.
Sokszor halljuk, hogy az ilyen nők vidámak, jókedvűek, sokat kacagnak és jó a humoruk. Szívesen viccelődnek, flörtölnek és élvezik saját nőiségüket. Úgy tudnak szemet rebegtetni, ahogy egy valódi nő teszi, aminek eredményeképpen a férfiak nagyon szokták kedvelni a társaságát. Ez a valódi garancia a sikeres és boldog párkapcsolatra, nem a mérleggel kötött barátság.
Mi a véleményetek azokról a műsorokról, mint például a Szeretem a testem: amelyek a nőknek abban próbálnak segíteni, hogy elfogadják magukat? Mik azok a módszerek, amelyeket ezek a műsorok követnek?
HG: Jó az üzenet, jó a bátorítás, de rossz a mód. Az önelfogadás alapvetően szellemi kérdés: ki vagyok, miért vagyok értékes. Nem csak a testem; hanem a személyiségem többi - teljes - vetülete. Tehát inkább itt kellene választ találni, és utána gyúrni és sminkelni.
Ha nem tudjuk szeretni önmagunkat, akkor bizonyos értelemben a szeretet parancsa ellen vétünk. A Bibliában az áll, hogy szeressük a társunkat úgy, ahogy önmagunkat! Ha nem tudjuk szeretni önmagunkat, akkor ezzel a másikat is megkárosítjuk. Az egészséges ön-szeretet így akár: kötelesség.
TA: Igazad van, csak egy műsorban nem fog kialakulni a pozitív énkép. Sokkal inkább várható, hogy az illető nem tudja hová tenni az élményt, amit átél. Néha éveket dolgozni egy pszichoterápiában ahhoz, hogy ez a belső kép változzon, destruktív (roncsolt) állapotból átalakuljon elfogadóvá.
Ezek a műsorok alapvetően arra építenek, hogy működik a csoporthatás, és a transzparencia. Vagyis láthatod, mint néző, hogyan szolgáltatja ki valaki önmagát, mutatja meg kínjait és legintimebb problémáit. Ahogy küzdenek a fogyásért, sokszor megrendülhetünk az érzelmeiken, és elgondolkodhatunk, vajon miért választják a nyilvánosságot, mint kényszerítő faktort.
Ez alapvetően lehetne minta másoknak, azonban szerintem sokszor visszaüt. Úgy gondolom, sokszor a szereplők nem is tudják, valójában mire vállalkoznak. Azok az amerikai műsorok, amikben óriási méretű embereket látunk, teljesen az érzelmi azonosulásra és ennek mentén a taszításra építenek.
Az ilyen műsorokban a néző átélhet nárcisztikus (saját érdeket képviselő) érzelmeket: "de jó, hogy én nem így nézek ki", de indulatokat, negatív leértékelő gondolatokat is, amikor szörnyűlködve szidja vagy elemzi a szereplőket.
A magyar változatban nem gyakori az extrém módon kövér ember, hanem átlagos testalkatú, önbizalomhiányos emberek szerepelnek, és éppen a kisebbségi érzés az, amin ez a műsor többek közt segíteni próbál.
TA: Igen, az látszik, hogy lenne egy ilyen cél. Nyilván minél kisebb ez a belső destrukció, annál könnyebb segíteni. A kisebbségi érzés nem azonos az étkezési zavarokban fellelhető testképzavarral.
HG: A legjobb elfogadás az olyan pillantás, amelyben valaki az egész valónkat fogadja el annak, ami, bírálat nélkül, szeretettel. Az ilyen tekintetekben növekedhet és fejlődhet az egészséges önbizalom. Nem zárom ki, hogy ez tévéműsorban megtörténhet. Ez egy lehetőség. Számomra az követendő példa, ahogy Jézus nézett másra. Ez viszont a valóság.
TA: Korunk étkezési zavarai mértékben jelzik, hogy baj van a testképpel, a médiában és a piacorientált szépségiparban felmutatott topmodell ideálokkal, melyek negatívan befolyásolják egy fiatal nő egészséges önértékelését. Annak ellenére, hogy híreket ismerünk, miszerint a kifutókon esnek össze az anorexiás modellek és halnak meg vészes éhezésük miatt, nem sokat változik a társadalmi kép az ajánlott külső megjelenésről.
A női formák és a fajfenntartás
Tari Annamária: A női mell a csecsemőt táplálja, míg egy férfi kidolgozott mellkasa a férfiasságát tükrözheti és egyben lehetővé tette, hogy vadászat és verekedés következtében ne sérüljön. A női has domborulatai terhesség esetén, különösen az alsóhas tájékán, a magzat védelmét szolgálja, szemben a férfiak eredendően lapos izomzatával.
A csípőtájék, ahol törzsi kultúrákban ma még mindig kötik a nők a csecsemőt, azt a célt szolgálják, hogy a baba is kényelmesen üljön és az anya se fáradjon el a hordásban. Mindezek a zsírpárnák tehát komoly feladatot teljesítenek, sokszor abba a kategóriába is tartoznak, amit a nők képtelenek lefogyasztani, nem véletlenül. Ezek olyan depó vagyis raktárhelyek, amik csak a legvégső esetben tűnnek el egy nő testéről. A csupacsont modellek, mikor a kifutón látjuk őket, sokszor valóban gazellaszerűek, de nehezen képzelhetünk melléjük boldogan mosolygó csecsemőt, aki anyja megfelelő domborulataiba kapaszkodva már csak attól megnyugszik, hogy ráhajtja a fejét. Ajánlott olvasmány: Naomi Wolf: A szépség kultusza
TA: Tehát nem feltétlenül kell mindent megváltoztatni. De az egészséges önértékelés, attól függetlenül, ki miben bízik vagy hisz, a tudattalan érzelmek függvénye. Jó lenne persze, ha mindenki elégedett lenne, de akkor tönkremenne a szépségipar.
