ostrom karácsony

Aki résen volt, még időben beszerzett egy-két fenyőágat, amit – jobb híján – a szövetséges bombázók által ledobált fóliacsíkokkal díszített, amelyek eredeti célja a radarok megzavarása lett volna. Az élelmiszer-ellátás akadozott, a Vörös Hadsereg november óta támadta a pesti oldalt, majd december 24-én nyugatról is megindult az offenzíva a főváros felé.

Karácsony napjaiban heves harcok kezdődtek a budai oldalon a Városmajor környékén, a Budakeszi úton, valamint a Hűvösvölgyi úton. Az esti órákban már áramkimaradás sújtotta a budapestieket, és bár a villamos még járt, az utcára menni az aknavetők miatt igen veszélyes volt. A fogaskerekűre felszálló szovjet katonák nem kis rémületet okoztak az utasok körében: állítólag valaki megnyomta a vészféket, amikor meglátta az idegen egyenruhát, mire a katonák módszeresen elkezdték elszedni az utasoktól az óráikat. (A tömegközlekedés másnap leállt, és hamarosan a telefonvonalak is elnémultak.)

Kismama, sárga csillaggal

A zsidó származású budapestieknek bujkálniuk kellett. Így tett egy kétgyermekes édesanya, Dévényi Sándorné, Anna is, akinek 1944-ben írott naplója Kismama sárga csillaggal címmel jelent meg 2015-ben. A szerző, egy 13 éves fiú és egy alig féléves kislány édesanyja, a vészkorszakban folyamatosan menekülni kényszerült egyik helyről a másikra, a karácsonyeste Újpesten érte, ahol ötödmagával lakott egy szobában. Férjét munkaszolgálatra hurcolták, ő maga hat hónapos kislányával, Judittal küszködött a kilátástalannak tűnő helyzetben:

(…) egyedül ülök a gondjaimmal a lakásban. A lövések erősödnek, mind erősebben hallatszik. Félek, nem tudok enni, nem merek lefeküdni. Milyen rossz egyedül, bár volna még valaki velem

– sóhajt fel, és gondjai szaporodnak: a kicsi karácsony reggelén belázasodik. Ő maga is megbetegszik, folyton éhes, szoptatni nem tud, az élelme pedig fogytán van.

„A lövések olyan erősek, hogy mozog velem az egész ház. Kinézek az udvarra, emberi hangokat szeretnék hallani. Látom, mindenki lemegy a háziúrék pincéjébe, végre engem is észrevesznek, szólnak, jöjjek én is, ma nagy cirkusz lesz, nem maradhatok a lakásban. Kellemetlen hozzájuk bemenni, de nem merek egyedül a lázas, beteg gyerekkel a másik, hideg pincébe menni, és félreteszem a büszkeségemet, és én is bemegyek oda. Nagy karácsonyfa van bent a pincében, túl meleg, szellőzetlen levegő, a férfiak kártyáznak, a nők dominóznak. (…) Sikítani szeretnék a fájdalomtól, és kívülről mégis mást mutatok, játszom velük, és alig várom, hogy abbahagyhassam” – írja Anna a naplóba december 24-én. Másnap, karácsony első napján kénytelen végérvényesen leköltözni a pincébe, majd Sztálin-orgonák, robbanások és az állandó ágyúzás közepette a lázas gyerekkel útnak indul: orvoshoz kell vinni a kislányt. Szerencsére a rettenetes körülmények ellenére Anna és kislánya, Judit, valamint férje és fia is életben maradtak.

Fekete István karácsonya

Egy másik lakásban, Budapest másik pontján, a Sas-hegyen Fekete István író a következőket írja a naplójába: „Soha ilyen karácsonyt! Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. A harc állítólag már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folyik. Budapesten, mely – szintén állítólag – az ország szíve. (…) Reszket az ablaküveg. A gellérthegyi üteg valami repülőgépre lő, és az úton egy kiskutya futkos tanácstalanul. Talán azt hiszi, zivatar van… (…) A telefon még jó. Csodálatos. Délelőtt a rádió misét közvetített, és miközben lágyan hullámzott a harangszó, és szállt a karácsonyi ének, tankok dübörögtek a Budaörsi úton, és hujjongva mentek a gránátok házunk felett. (…) A szomszéd szobában homály hullt már a karácsonyfára, csak a csillogó díszek szikráznak még, ha egy-egy rakéta végigszáll a pusztulásra ítélt város felett, és a fenyő bús gyantaszaga leng át hozzám, mint valami puha bizakodás. A fa alatt ott vannak még az ajándékok. Nem nyúltunk hozzájuk, mintha semmi értelme se lenne elrakosgatni őket, megbontani a fát és tervezgetni, hogy a kesztyűt majd vadászaton hordom, a vastag harisnyát is, és a nyakkendőt a szürke ruhámhoz… Szürke ruhámhoz? Hát lesz még tavasz?”

Az ostrom után

Lett, bár az írónak, amikor az óvóhelyen töltött napok után visszamerészkedett a lakásába, azzal kellett szembesülnie, hogy mindene elveszett: lakását kirámolták, kéziratai elvesztek, kitömött állatokat tartalmazó gyűjteményét pedig valaki (vagy valakik) egy bizarr ötlettől vezérelve kihurcolták a villa kertjébe, és egyenként a fákra kötözgették. Az író ezután elköltözött a Tárogató útra, és ott is lakott egészen 1970-ben bekövetkezett haláláig.

Fenyő Miksa és Az elsodort ország

A zsidó származású Fenyő Miksa, a Nyugat folyóirat egyik alapítója 67 éves volt, amikor bujkálni kényszerült: a nyilasok eltulajdonították sokszobás villáját, valamint egyéb ingatlanait és vagyontárgyait. Barátainál húzta meg magát, nála 30 évvel fiatalabb feleségével, Riával, valamint 9 éves kisfiával, Márióval együtt, de folyamatosan aggódott első házasságából származó gyerekei sorsáért is. Naplóját 1944 júniusa és 1945 januárja között írta, amely Az elsodort ország címmel néhány éve nyomtatásban is megjelent.

Szenteste, egyedül

1944. december 24-én a bujkáló Fenyőéket az őket befogadó baráti famíliánál éri a szenteste: „Az este H.-ék szépen, melegen ünnepelték a szentestét. Megható volt látni, milyen örömöt okoz nekik az ajándékozás. És megható volt látni, ahogy négyen, mikor egy szoba sarkában egyedül maradtak – mi, bujdosók valamivel odébb álltunk –, milyen könnyes szeretettel borultak egymásra, az örök jóság valami néma fogadalmával. És ezt az egymás iránti szeretetet sugározták az egész este ránk, kiket a maguk életének kockáztatásával barátokul fogadtak.

És én e szép szerető érzésnek közepette egyedül maradtam. (…) A gyöngeség, az elhagyottság, a rokontalanság, baráttalanság egyedülléte volt”

– állapítja meg szomorúan Fenyő.

„Budapest kaputt”

Beszámol arról is, hogy a „kétheti babfőzelék és pirított gríz után a bőség napjai következtek el”, mivel szereztek egy fél disznót, egy malacot, némi borjúhúst, sőt: cukrot, tejet és kalácsot is. A karácsonyt követő napokban Budapesten pokoli állapotok uralkodnak el: leáll a szemétszállítás, „a holttestek tucatjával hevernek az utcákon”, az ágyúdörgés elviselhetetlen, a kicsiny társaság pedig a pince-óvóhelyen vészeli át az ostromot. Fenyő háromheti bezártság után, január közepén merészkedik újra az utcára, végigmegy a szétbombázott Budapesten, és nem tudja felfogni, mivé lett szeretett városa. „Budapest kaputt, mi mindannyian kaputt” – állapítja meg keserűen. Szerencsére túlélték mindannyian az ostromot: Fenyő 1948-ban családjával együtt elhagyta az országot, Rómában, New Yorkban, majd Bécsben élt 1972-ben bekövetkezett haláláig. (Borítókép: Fortepan / Fortepan)

Még többet olvashatsz Budapest ostromáról az alábbi cikkünkben: