„Az első emlékem két éves koromból való: éjszaka az apám ránk töri az ajtót, mert anyám nem engedi, hogy lásson engem."Egy elvált, zűrös magánéletet élő anya immár felnőtt lánya mesél a gyerekkoráról, és arról, hogyan próbálja túltenni magát az egykori sérelmeken azért, hogy ő jobb anya lehessen.
Néha elfog az irigység, amikor ismerősök mesélik, milyen a kapcsolatuk az édesanyjukkal. Számomra már maga a szó is, hogy édesanya, valami megfoghatatlant jelent. Mint kiderült, nem csak én vagyok ezzel így. Sokunknak hiányzik az anyai törődés.
Nekem sosem jött fel az édesanyám és főzött rám, sosem traccsoltunk éjszakába nyúlóan, és sosem kérhettem ki a tanácsát ügyes-bajos dolgokban, mindig csak magamra számíthattam. Nem emlékszem pontosan, mikor romlott meg a kapcsolatunk. Talán sosem volt jó, de erre csak pár éve eszméltem rá. Azóta tudatosan próbálom alakítani történetünket, és megoldani ezt a feladatot, amelyet, mint kiderült, már ő is megkapott a saját anyjával. Már csak azért is fontos feladatnak tartom ezt, mivel nekem is lányom van, és én semmiképp sem szeretném ezt a karmát továbbörökíteni.
Csak ne adjon intézetbe
Az első emlékem két éves koromból való. Éjszaka van, és az apám ránk töri az ajtót. Anyám nem engedte, hogy lásson, találkozzon velem. Én pedig féltem, ennyi van meg csupán. Aztán halvány jelenetek a múltból, amikor anyám sír az élet nehézségei miatt, és ő folyton azt hajtogatja, jobb lenne, ha engem intézetbe adna, nekem ott biztos jobb lenne. Rettegtem, hogy megteszi. Mi mindent tud a szülő tenni azért, hogy az ember biztonságérzete egész életére sérüljön, és hogy függő viszonyba kerüljön már gyerekkorában? Csüngtem rajta, és szomjaztam a szeretetét. Mindent megtettem, hogy az akarata érvényesüljön, hogy neki jó legyen. Csak nehogy intézetbe kerüljek.
A férfiak fontosabbak lettek
Anyám egyedül nevelt, és folyton felhozta a férfiakat, akikkel időről időre kapcsolata volt. Esténként a házunk alatti vendéglőben múlatta az időt aktuális partnerével. Én pedig az ágyon ülve éjszakába nyúlóan vártam, hogy hazajöjjön. Aztán amikor tinédzser lettem, újra férjhez ment. Mostohaapám mellett nagyon boldognak tűnt. Egy ideig. Aztán jöttek a veszekedések, a verekedések, előkerült a pia, és hamar kiderült, hogy életünk még nagyobb pokollá változik. Amilyen hamar tudtam, leléptem otthonról, és egy másik városban tanultam tovább. Egyre ritkábban jártam haza, nem voltam kíváncsi se anyámra, se az ő újdonsült férjére, akivel tinédzser lévén egyre több vitám akadt. Persze anyám sosem döntött az én javamra, nekem sosem volt igazam. Nyeltem hát, és inkább a kollégiumban maradtam akkor is, mikor mások a családjuknál töltötték a hétvégét.
Az örökségemet is elherdálta
Lassan felnőtt lettem, tudatomra ébredtem. Továbbra sem jártam sűrűn haza, de ha anyám felhívott, és lelki zsarolásba kezdett, mindig beadtam a derekam. Jól menő állást kaptam, s miután anyám mindenét elveszítette a szeretett férfi oldalán, tőlem várta a megoldást. Elkezdtem pénzelni. De neki sosem volt elég. Végül mikor másodszorra is elvált, beköltözött az örökségemül kapott házamba is. Miután azt is elherdálta, megint hozzám fordult. Én pedig nemet mondtam.
Fűnek-fának azt mesélte, hogy egy lelketlen gyerek vagyok, és nem értetette, miért ilyen szerencsétlen, hogy őt nem szereti a lánya.
Nem tudom nem szeretni
Pár éve úgy döntöttem, tiszta lapot nyitok. Elvittem hát nyaralni, és mindent megbocsátottam. De ő ismét visszaélt a szeretetemmel. Azóta csak nagy ritkán találkozunk, távolról tartom vele a kapcsolatot. A magam részéről pedig odafigyelek a lányommal való viszonyomra, és mindent másképp próbálok tenni, mint velem tette anyám, akit ma is szeretek. A szeretet ugyanis a nehézségek ellenére sem tudom kitörölni a szívemből, az a vérrel együtt az enyém.
A történetről megkérdeztük Rosta Teodóra klinikai szakpszichológust, vajon hogyan kezelhető egy megromlott anya-gyermek viszony.
A problémák öröklődnek
„Gyakran előfordul, hogy a szülők saját, megoldatlan problémájukat továbbdobják gyermekeiknek, mint egy forró krumplit, amely égeti a kezüket. Lehet, hogy ez a karma, de lehet az is, hogy saját, tudattalan sorskönyvük bontakozik ki „teljes pompájában" ilyenkor" - véli a szakember. „Talán abban reménykednek, hogy a másik generáció meg fogja tudni oldani azt, ami nekik nem sikerült, és képesek lesznek túllépni a saját árnyékukon. Ki ne látott volna olyan családokat, ahol újra és újra ismétlődnek kapcsolati zavarok: rossz házasságban élt a nagymama, majd az anya, és őt követően az unoka is. Hát mi mindig így jártunk - szól a családi szlogen. Nem veszik észre, hogy saját nevelésükkel ültetik el gyermekeikben a későbbi kapcsolati kudarcok lehetőségét.
A pszichológus szerint az anyánkkal megélt kapcsolatunk meghatározó az egész életünkre nézve. Vagy azért, mert nagyon jó volt, vagy azért, mert rengeteg keserűséget és bánatot hordoz. „Ezek az első évek, amit édesanyánkkal, majd édesapánkkal töltünk, tanítanak meg bennünket arra, hogyan építsünk ki és tartsunk fel egy kölcsönös, mindenkinek jó érzéseket nyújtó kötődést. Sajnos azonban azok az anyák, akik maguk sem képesek pszichológiai értelemben felnőni, saját gyermeküket teszik meg önmaguk érzelmi, gondoskodó anyjává. Ez azt jelenti, hogy tőlük várják a jó érzéseket, a megnyugtatást, a biztonságot. Kialakulhat egy kölcsönös függőség, ahol mindketten tévúton járnak. Nagy teher ez mindenkinek. „
Hiányzik az érzelmi biztonság
Egy ilyen helyzetben a szülő abban a félreismerésben van, hogy nem szükséges felelősséget vállalnia a családjáért, elutasítja a szülői szereppel járó kötelezettségeket. „Végső soron nem tud érzelmi biztonságot nyújtani gyermekének - folytatja a szakember - pedig az egészséges fejlődéshez és a későbbi leváláshoz ez elengedhetetlen. A gyerek felnőve sem találja meg a megfelelő érzelmi távolságot a szülőtől. Van, hogy nem mer nemet mondani, hiszen fél, hogy elveszíti a számára (egykor) legfontosabb ember szeretetét. Van, hogy elhagyni sem meri, csüng rajta, fél és retteg. Érzelmi „mankója" lesz a szülőnek. Eközben elveszíti saját belső biztonságát, megmagyarázhatatlan félelmeket és szorongásokat élhet át. A szülőnek sem jó ez, hiszen nem képes lelki síkon tovább növekedni, gazdagodni, örök követelőző gyermek marad egy egyre inkább korosodó testben, miközben elveszíti szeretteit."
A megoldás az elengedés
„Mit lehet tenni? Elengedni őt és megbocsátani" - mondja Rosta Teodóra. „Megköszönni, hogy életet adott neked, és végre megmondani a benned élő anyának: Ez az én életem, amit én élek, és az a te életed, amit te teremtesz meg olyannak, amilyennek tudod. Én nem élhetem a te életed! Akkor engedted valójában őt a saját útjára, ha lelkiismeret-furdalás, düh nélkül tudsz rá gondolni. Anyaként pedig add meg azt az érzelmi biztonságot a lányodnak, amit nem kaptál meg. Egész egyszerűen legyél ott a lányod mellett, amikor szüksége van rád! Bízz magadban, és hidd el, más anya vagy!"
Szakértőnk: Rosta Teodóra klinikai szakpszichológus,
tranzakcióanalitikus CTA (P)
www.szakpszichologus.info
