Lányok, nyomás kutatni!

Nyilván nem mondunk újat azzal, hogy sok más területhez hasonlóan, a tudomány világát is még mindig a férfiak uralják. Globális viszonylatban egy nőnek ma harmadannyi esélye van rá, hogy doktori címet szerezzen, mint egy férfinak, és a világ kutatóinak is csak 30%-a nő. Hazánkban lassan, de biztosan javulni látszik a helyzet, hiszen amíg 2010-ben doktori címet szerzők 46%-a volt nő, mostanra már éppen annyi nő vesz részt posztgraduális képzésben, mint férfi, de azért még van hova fejlődni.

Ezért is hasznosak az olyan kezdeményezések mint például a L'Oréal-UNESCO A nőkért és a tudományért ösztöndíj, amit idén 14. alkalommal osztottak ki. Most is két kategória volt: 35 év és 45 év alatti, magyar felsőoktatási kutatási intézményekben, illetve az MTA kutatóintézeteiben dolgozó nők pályázhattak a 2-2 millió forintra. Az ötfős zsűri az egyik ösztöndíjat Dr. Farkas Klaudia belgyógyásznak, gasztroenterológusnak ítélte, a másikat pedig Dr. Jeney Viktória vegyésznek. 

Kik ők, és mivel foglalkoznak?

Dr. Farkas Klaudia, a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje azt kutatja, hogy a Crohn-betegség és a fekélyes vastagbélgyulladás kezelésénél használt egyik gyógyszer egy idő után miért veszti el a hatását a betegek kb. 40 százalékánál. Az eredmények alapján jobban lehet majd előre látni, kinél lesz hatékony ez a gyógymód, és kinél érdemes már a betegség megállapításakor másféle kezelést választani. Így biztonságosabbá és költséghatékonyabbá válhat a terápia, biztosítva a normális élet lehetőségét az olyan betegek számára, mint például a doktornő édesanyja.

Dr. Jeney Viktória, a Debreceni Egyetem Belgyógyászati Intézetének tudományos főmunkatársa a vörösvérsejtekből kikerülő hemoglobin gyulladáskeltő hatását vizsgálja. A szív- és érrendszeri betegségeknél és a maláriás fertőzéseknél előfordul, hogy a vörösvérsejtek szétesnek, és a felszabaduló hemoglobin a szövetekbe kerülve gyulladást idéz elő. A fejletlen érrendszerrel születő koraszülött babák például fokozottan ki vannak téve ennek a kockázatnak, amely akár értelmi fogyatékosság kialakulásához is vezethet náluk. A gyulladási folyamat pontos feltérképezése hozzájárulhat újfajta gyógymódok felfedezéséhez. 

Valóban nehéz nőként érvényesülni a tudományos világban? Mik a tapasztalataitok?

Farkas Klaudia: Azt hiszem, szerencsés helyzetben vagyok, én nem tapasztaltam hasonlót, de a statisztikák sajnos mást mutatnak, hiába kapnak egyenlő arányban diplomát a nők és a férfiak, a tudományos pályára több férfi lép. Ezért is nagyon fontosak az olyan kezdeményezések, amelyek arra inspirálják a nőket, hogy ők is megtegyék ezt a lépést. És ugyan a kiemelt programok hasznosak, a nőknek is kell egy kis önbizalmat táplálni magukba, hogy elindulhassanak ezen az úton.

Jeney Viktória: A pályakezdőknél egyenlőek arányok, ám amikor saját kutatócsoportot kell létrehozni, akkor a nők talán egy kicsit nehezebb helyzetben vannak. Lehet, hogy könnyebben feladják vagy nem kapnak elég biztatást. Az önállósodás egyébként is nehéz folyamat a férfi és női kutatók számára egyaránt, olyan mint amikor a gyerek kirepül a családból. A Magyar Tudományos Akadémiának egyébként van egy programja, amivel segít a kutatóknak saját lábukra állni, de ha megnézzük a számokat, azt látjuk, hogy tíz csoportból maximum kettőnél nyeri el nő a vezetői posztot. Nem tudom, hogy ez a gyengébb teljesítményüknek köszönhető vagy tényleg háttérbe vannak szorítva. A kvótarendszert, mint esetleges megoldást, nem tartom jó ötletnek akkor, ha azért kapunk plusz pontot, mert nők vagyunk, viszont nagyon is egyetértek azzal, hogyha egy nő és egy férfi mögött azonos teljesítmény áll, akkor ne kerüljön valaki hátrányba a neme miatt.

Ez lehet, hogy egy kicsit szexista kérdés, de mit gondoltok, miben tudnak mást nyújtani a tudományos világnak a női és férfi kutatók?

FK: Más a gondolkodásmódjuk a nőknek, picit emocionálisabbak, ami tudom, hogy egy kicsit nehezen megfogható a tudományok területén. Emellett a nőkben hatalmas kitartás lakozik, jó a problémamegoldó képességük, és ez a magánéletben is jól jön.

JV: Nem gondolom, hogy lenne különbség, bár tény, hogy kicsit másként látjuk a világot. De ahelyett, hogy ellentéteket szítanánk, egyszerűen csak el kell fogadni egymást, és létjogosultságot kell adni minden kutatási tervnek, ha az tudományosan megalapozott.

Mit tudtok tanácsolni a pályaválasztás előtt álló lányoknak?

FK: Mindenképpen próbálják meg, ha ezzel szeretnének foglalkozni, és soha ne féljenek segítséget kérni, legyen szó akár a szülőkről, a partnerükről vagy a munkatársukról, mert azt hiszem, hogy segítség nélkül - főleg ha már gyereket is vállal - nem biztos, hogy boldogul, nekem sem menne egyedül.

JV: Ahogy említettem, a pályaválasztásnál még nem jelentkeznek a különbségek, sőt, a klinikai kutatóképzésen is nagyon sok a nő. Akik viszont még nem döntöttek, azoknak csak azt tudom mondani, hogy ez egy csodálatos pálya, én például nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak.

Miért ajánlanátok a ti területeteket?

FK: Nagyon változatos tünetegyüttessel rendelkező kórképek vannak, és nagy odafigyelést, logikus, didaktikus gondolkodást követel meg. Emellett a gyulladásos bélbetegséggel kapcsolatban oly sok a rejtett, megválaszolatlan kérdés, hogy bőven van helye még kutatóknak.

JV: Azért szeretem nagyon, mert a betegségek széles palettájával tudok foglalkozni a kardiovaszkuláris problémákon át a maláriáig, és ez egy olyan terület, ahonnan nagyon sok irányba el lehet indulni.

Gyermekként mi volt az álompálya számotokra, mik szerettetek volna lenni felnőttként?

FK: Nagyon kedveltem az angol nyelvet, viszont utána gyorsan váltottam az orvostudományra. Persze már kislányként is szívesen játszottam orvosost a testvéremmel, mindig érdekeltek a betegségek, hogy hogyan működik az emberi test. Amikor pedig az egyetem alatt édesanyámnál diagnosztizálták a gyulladásos bélbetegségek egyik formáját, egyértelmű lett, hogy belgyógyászattal és a gasztroenterológiával akarok foglalkozni.

JV: A nagypapám egy kis faluban volt kémiatanár, és azt gondoltam, hogy ha felnőtt leszek, én is abban az iskolában fogok tanítani, ahol ő. Általános iskolában pedig volt egy nagyon jó kémiatanárunk, és ezzel eldőlt, hogy én a vegyészet irányába fogok elindulni. Utána vegyipari középiskolába jártam, majd jött az egyetem. Nem tudom, hogy mikor gondoltam meg magam, vagyis, hogy kémiatanár helyett kutató leszek. Most a munkámban ötvöződik az oktatás és a kutatás, igaz, utóbbi sokkal hangsúlyosabb, de az oktatási feladatokat is szeretem.

Kik a példaképeitek?

FK: Annak ellenére, hogy nem orvosok, a szüleim mindig nagy példaképek voltak. Megtanítottak arra, mennyire fontos a kitartó, szorgalmas munka.

JV: Mindig azoknak a tudósoknak a történetei ragadtak magukkal, akik egy kicsit hátrányos helyzetből tudtak nagyon nagyot alkotni. A mi tudományerületünkön jelentős kutatója, Ruslan Medzhitov, aki egy szovjet utódállamból származik, ő az életrajzában leírja, mivel nem volt pénzük arra, hogy tényleges kutatást végezzenek, ezért cikkeket olvasott és fejben rakta össze a kísérleteket, így jutott el egy olyan hatalmas felfedezéshez, ami nagyon fontos fejezete lett az immunológiának.