vak munka

„Nem elbukni szégyen, fiam, hanem az, ha nem tudsz felállni. Légy mindig ember” – biztatta a 15 éves Vilmost édesanyja, halála előtt kevéssel, amikor már tudták, Vilmos hamarosan teljesen elveszíti majd látását. Édesanyja már nem élt, amikor az orvosi jóslat a 16 éves gyereknél bekövetkezett, s azt sem élte meg, amikor Vilmos bátyja, 40 éves kora után, ugyanannak az örökletes betegségnek egy átlagosabb lefolyású változata következtében szintén megvakult. Vilmos, aki látása elvesztése óta gyógymasszőr-képesítést szerzett, kétdanos aikidomester és thai box edző lett, a jogi egyetem után pedig jelenleg is praktizáló ügyvéd, megfogadta édesanyjának tett ígéretét, noha úgy gondolja: „Egy világvége hangulatból kellett nyerni.” De azóta is rendületlenül követi életfilozófiáját: „Úgy akarok élni, hogy ha a végén egy kis faházban egy erdő mélyén egyedül halok is meg, de azt mondhassam, én éltem, nem csak reméltem!”

Pedig ez nem volt mindig ennyire egyértelmű

Vilmos hiperaktív gyerek volt, 9 évesen toronydarura mászott, de folyamatos látásproblémái miatt gyakran járták a szemészeti rendelőket édesanyjával, mire a valós prognózist megkapták. Onnantól a kamasz gyerek tudta, látó napjai meg vannak számlálva. Vilmos úgy tartja: „A született vakoknak van egy belső elképzelésük, egy belső képük a világról. Aki élete során veszíti el látását, annak külső képe van erről, s amikor elveszíti, azonnal tudja is, mit veszített. Ez a róka fogta csuka esete.”

A nehéz folyamatot ma így összegzi: „A látás elvesztése egy kegyetlen ajándék, egy furcsa kettősség, melyben először az értetlen dühöt a beletörődés, majd azt az elfogadás váltotta fel.

a járt utat a járatlanért kellett feladnom. Ebben stádiumok vannak. Egy napon a Rókus Kórházban azt latolgattam, hogy kivetem magam a magas emeletű épület ablakán. Álltam az ablakpárkányon, és azt gondoltam: talán jobb lenne kiugrani, és befejezni az egészet. Aztán eszembe jutott egy korábbi sakkpartim, amit a teljes vesztésre állásból sikerült visszahoznom, és azt mondtam magamnak: na nem! Ha akkor sikerült, most is sikerülni fog! Azóta inkább azt tartom: úgy kell élni, hogy már a következő sarkon várhat rám valami jó.”

Az új élet (I. és II. rész)

Vilmos e fordulópont után később gyógymasszőr lett, majd már egy vakon átélt utcai támadás következtében visszatért gyermekkori szenvedélyéhez a küzdősportokhoz, s a világon elsőként Japánban is elismert danos, vak aikidomesterré lett. Sporttehetségét és tudását nemes célokra is használva látóknak és látássérülteknek önvédelmi célú küzdősportedzéseket tartott, hogy a támadásoknak kiszolgáltatottabb réteget is megtanítsa kiállni önmagáért és megvédeni magát. Ebbéli tevékenységéről Fehér kard címen film is készült, egyedi módszerének hála parakarate vonalon eljutott Belgiumba, ahol egy sportcsarnoknyi ember csodálta harcmodorát, élükön a belga karateszövetség elnökével. A sporttal a mai napig nem szakított, sőt: hamarosan indul a magyar bajnokságon, és a karate-világbajnokság paraágazatában a látássérültek között is ő fogja hazánkat képviselni, felkérésre.

Új élet (III. rész)

Vilmos hihetetlen, eddigi legalább 3 az 1-ben életének harmadik nagy teljesítménye a jog elvégzése és az ügyvédi praxis megkezdése volt a gyógymasszőri pályafutása, sportsikerei és edzői ténykedése után. „Egy ügyfelem, aki látta a rólam készült Fehér kard, illetve Hídemberek című filmeket, megkeresett, hogy legyek az ügyvédje, ahogy ő fogalmazott: „ha az élet egy verseny, ahol mind a rajtvonalhoz állunk, te 300 méter hátrányból indulsz, de alighogy elrajtol a mezőny, te mindenkit lehagysz. Ezért szeretném, ha te lennél az ügyvédem!”