utcai zaklatás

A 2000-es évek elején, egy fényes nyári napon a 7-es buszon utaztam, az ablak melletti ülésen. A férfi a Keletinél szállt föl, ápolatlan volt, borostás, rossz szagú. Rámutatott a mellettem lévő ülésre, és megkérdezte, leülhet-e. Bólintottam. Mondott valamit, ekkor én jeleztem, hogy nem szeretnék beszélgetni. Amit ezután kaptam, azt nem kívánom senkinek: folyamatosan, fennhangon szidalmazott a végállomásig, közben nyomult, leszállni nem tudtam: nem éreztem biztonságosnak, hogy elmenjek előtte. Körbenéztem, de mindenki túlságosan elfoglalt volt, vagy túlságosan máshová nézett. Természetesen senki nem szólt közbe, nekem viszont sokáig rossz érzésem volt az eset miatt – hogy mennyire, az is mutatja, hogy a mai napig nem felejtettem el, pedig fizikai agresszió nem ért, „csak” verbális inzultus.

Rögtönzött közvélemény-kutatásom során kiderült: alig akad olyan nő, aki élete során ne találkozott volna valamilyen, verbális vagy akár fizikai inzultussal. „Egyszer egy fulladásig teletömött trolin voltam, ahol beült mellém egy fiatal férfi, aki inzultálni kezdett, és hangosan üvöltözött velem. Nagyon megijedtem, próbáltam rá sem nézni, és számoltam vissza a megállókat, mire leszállhatok. Senki nem szólt rá. Szerencsére előbb leszállt, de nagyon félelmetes volt” - emlékezett vissza Eszter.

Zaklatás a buszon

„Felsős voltam, amikor egy kerületi versenyre mentem. Sokan voltak a buszon, és azt vettem észre, hogy hátulról egy férfi teste erősebben meg furábban nyomódik az enyémhez, mint másoké. Tömegnyomorban mindenki igyekszik távolságot tartani a másiktól, de ez az ember mintha pont azt próbálta volna kihasználni, hogy úgy kellett utaznunk, mint a heringeknek. Eléggé ijesztő volt, és az agyam elkezdett gyorsan járni. Meg akartam érteni, hogy mi történik, és kiutat kerestem. Sok minden kavargott bennem egyszerre. Használva, megalázva éreztem magam.

Szégyent is éreztem, és dühöt is, és zavart, hogy hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek.

Azt tudtam, hogy nem akarom, hogy hozzám nyomja az ágyékát, és azt is, hogy nincs rendben, amit csinál. Végül a dühöm és a szabadulhatnékom győzhetett, mert egy kis helyet csináltam magamnak, és egy hirtelen mozdulattal a könyökömmel hátraütöttem. Nem tudom, mijét találtam el, de éreztem, ahogy eltávolodik a teste. Leszereltem ugyan, de még sokáig kavarogtak bennem az érzések. Hiába tudtam, hogy nem csináltam semmi rosszat, sokáig szégyelltem, hogy nem előztem meg, hogy nem mertem megszólalni, de ránézni se senkire körülöttem” - számolt be érzéseiről Karina. 

"Mindenki látta, de senki se szólt semmit”

Ha nem szavakkal inzultálnak, hanem ki akarnak rabolni, akkor is fájdalmas a többi ember közönye: „Főiskolás voltam, Szegeden a Mars téren a hazafelé tartó buszhoz álltam sorba, ami tulajdonképpen nem is sor volt, hanem egy nagy tömeg, aminek a közepén álltam. Karácsonyra akartam hazamenni. Egy férfi mögöttem állt, és már könyékig benne volt a válltáskámban, mire észrevettem. A legjobban az fájt, hogy senki nem szólt, pedig mindenki látta, és pont karácsony előtt történt” - mesélte Dóra. „A mozgólépcsőn nyitotta ki a hátizsákomat egy csávó. Tele volt mindkét kezem, rászóltam, hogy hagyja már abba. Csak forgolódással tudtam akadályozni. Mindenki látta, de senki se szólt semmit” - elevenítette fel a vele történteket Barbi. 

A járókelő-effektus

A pszichológia járókelő-effektusnak hívja azt a jelenséget, amikor hiába van több szem- és fültanúja a zaklatásnak, mégsem érzi senki szükségét, hogy közbelépjen. A (szociál)pszichológiai magyarázat szerint ennek az az oka, hogy minél többen látnak egy hasonló jelenetet, annál inkább megoszlik a felelősség: senki nem gondolja, hogy az ő felelőssége (is) lenne cselekedni. A jelenség egy szomorú eset kapcsán került a fókuszba: 1964-ben a 28 éves Kitty Genovesét kora reggel leszúrták New York-i lakása előtt. Segélykiáltásait a korabeli újságcikkek szerint 38-an hallották, de senki nem telefonált a rendőrségnek. Később ezt az információt megcáfolták, a jelenség azonban tagadhatatlanul létezik Kitty Genovese halála után is – mint ahogy előtte is, minden bizonnyal évezredeken át.

Vajon mi járhat az egyszeri járókelő vagy bámészkodó fejében, aki valamilyen bűncselekmény vagy zaklatás tanúja lesz, mégsem tesz semmit? „A felelősség megoszlása sok mindenki által ismerős jelenség. Ilyenkor azt éljük át, főleg, ha többen vagyunk jelen, hogy nem feltétlen a mi feladatunk segíteni, sőt, ha mások sem avatkoznak be, akkor értelmezhetjük úgy a helyzetet, hogy nincs is akkora baj” – mutat rá Szabó Jennifer pszichológus. A szemtanúban megjelenhet a félelem is: „Akár attól, hogy nem tudok jól segíteni, és megszégyenülök vagy akár attól is, hogy nekem is bajom esik.”

Lelkiismeret-furdalás vagy elfojtás?

Az is megeshet, hogy bár érezzük, hogy be kellene avatkoznunk, mégsem lépünk a tettek mezejére. Így történt Barbival is: „A legemlékezetesebb az az eset, amikor én fagytam le. A barátnőmet akarták kirabolni egy teli éjszakai villamoson. Annyira voltam képes, hogy gyorsan leszálljunk, de nem voltam nagy segítség. Ez azóta is bánt.” A pszichológus szerint a helyzet súlyosságától függően a szemtanúknak is lehet traumatikus egy ilyen tapasztalat: „Végignézni egy súlyos balesetet vagy akár bántalmazást a szemtanúknak is megterhelő. A megküzdés az adott személy erőforrásaitól, rezilienciájától és támogató közegétől is függ. Ha a személy tud ilyenkor megfelelően gondoskodni magáról, a szeretteivel átbeszélni a történteket, könnyebben megküzdhet a felmerülő nehéz érzésekkel, de az is előfordulhat, hogy olyan krízist eredményez mindez, hogy szakemberhez szükséges fordulnia.” Aki kevésbé empatikus, elfojthatja bűntudatát, vagy megmagyarázza magának, hogy nem is történt semmi komoly – tehát működésbe lépnek az elhárító mechanizmusok.

Ezért fontos, hogy közbelépjünk utcai zaklatás esetén

Az utcai zaklatás elszenvedőjének azonban nagyon is sokat jelent, ha valaki veszi a bátorságot, és melléáll. „A világgal való egészséges kapcsolatunk elengedhetetlen része az, hogy mélyen bennünk legyen egy hit arra, hogy az emberek alapvetően tudnak jók lenni, lehet bennük bízni, és van remény arra, hogy a dolgok jóra is fordulhatnak. Egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben a segítség által ez megerősödhet bennünk, és akár a traumatikus eseményt is segíthet feldolgozni” – vélekedik Szabó Jennifer. Büszkeséggel és jó érzéssel tölthet el bennünket, ha félretesszük félelmeinket, és közbelépünk, mint ahogy tette ezt Klári is, aki hazafelé tartva a kihalt utcán meglátott egy nőt a villamosmegállóban, és észlelte, hogy egy férfi a megálló korlátjának dőlve mereven fixírozza. „Látszott a nő testtartásán, hogy fél.

Odamentem hozzá, köszöntem neki, és mondtam, hogy ne ijedjen meg, azért jöttem ide, mert láttam, hogy ez a pasas nagyon nézi, és itt maradok, amíg jön a villamos.

Láttam rajta, hogy erre nem számított, egy pillanatig távolságtartó maradt, de aztán megkönnyebbült, és megköszönte.” Együtt megvárták a villamost, amin szerencsére jó néhányan utaztak, és Klári utólag is örül, hogy odalépett az ismeretlenhez: „Felemelő érzés volt, jó döntést hoztam.”

A zaklató szégyene, nem az áldozaté

Gyulai Katalin, a NANE Egyesület (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) aktivistája szerint mielőtt úgy döntünk, hogy közbeavatkozunk, számtalan tényezőt kell figyelembe vennünk. „Például azt, hogy mennyire egyértelmű a helyzet, mennyire ítéljük súlyosnak; mennyire gondoljuk önmagunkra nézve biztonságosnak beavatkozni, vagy hogy mennyire hisszük, hogy hatékony segítséget tudunk nyújtani”. Szerinte egyéni értékrendünkön és személyiségünkön túl a nők és a férfiak társadalmi szerepéről, jogaikról való általános vélekedés is befolyásolhat bennünket: „ Nőként is inkább kellemetlennek, semmint súlyosnak vagy beavatkozást igénylő helyzetnek értékeljük, ha zaklatás fül- vagy szemtanúi vagyunk.

Nem meglepő, hiszen Magyarországon a nők ellen elkövetett erőszak számtalan formája mindennapos, elfogadott vagy eltűrendőnek tartott jelenség, aminek alábecsüljük a jelentőségét és a következményeit. A nőknek általában nem megengedett, »nem illik«, hogy férfiaknak ellentmondjanak, vagy megálljt parancsoljanak. Sokunknak vannak erőszakélményei is, tapasztalatunk arról, hogy nem kapunk segítséget másoktól, vagy hogy megszégyenítésben van részünk, ha segítséget kérünk.” Pedig ilyen esetekben nem a zaklatottnak vagy az áldozatnak kellene szégyent éreznie, hiszen a felelősség és a szégyen az elkövetőé.

Nehéz, de nem lehetetlen

„Úgy neveltek minket, hogy nem szabad megélnünk és kifejeznünk a dühünket, még építő módon sem. A felnőttek kiskorunktól rosszallják, ha határozott nemtetszésünket fejezzük ki, vagy ránk szólnak, ha felemeljük a hangunkat. Így nem könnyű kiállni és cselekedni magunkért vagy másért.” Az aktivista úgy véli, hogy nehéz, de nem lehetetlen megváltoztatni ezt a régi, hibás gyakorlatot: „Én mindenkit buzdítok arra, hogy beszélgessünk nőtársainkkal a zaklatásról, osszuk meg egymással élményeinket, és ötleteljünk együtt!

Nagyon felemelő tud lenni, és erőt ad megélni, hogy nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel, a félelmünkkel, a frusztrációnkkal, a dühünkkel, a gyászunkkal sem áldozatként, sem tehetetlen szemlélőként.

Ellenkezőleg, ezek közös női tapasztalásaink. És ez az élmény is hozzásegíthet ahhoz, hogy cselekedni tudjunk.”

Ezt tehetjük, ha segíteni akarunk

És hogy mit tehetünk egy konkrét helyzetben, ha azt látjuk, hogy valakit inzultus vagy zaklatás ér? Gyulai Katalin szerint már viszonylag kisebb beavatkozással is az áldozat segítségére tudunk sietni: „A közlekedési eszközökön vagy az utcán portyázó zaklatókat már az megzavarhatja, ha rájuk szólunk, vagy láthatóvá tesszük, nyíltan megnevezzük, amit csinálnak. Begyakorolhatunk mondatokat, hogy éles helyzetben már ne kelljen gondolkodnunk, hogy mit mondjunk. Ha biztonságosnak ítéljük - például ha többen vannak körülöttünk -, rákiabálhatunk, hogy »Menjen innen!«, felszólíthatjuk, hogy »Hagyja ezt azonnal abba!«. Ha nem szeretnénk vagy nem merünk a zaklatóval foglalkozni, az áldozathoz is fordulhatunk. Odamehetünk hozzá, mintha csak egy régen látott barátnőnk lenne, odébb invitálhatjuk csevegni, de akár enélkül is kézen foghatjuk, és elvezethetjük a zaklató mellől.” Fontos, hogy ilyen esetekben mindig körültekintően cselekedjünk: „Fontos, hogy mérjük fel, hogy biztonságos-e egyedül közbelépnünk.

Figyeljünk a megérzéseinkre, figyeljünk arra, mire van szüksége az áldozatnak. Ha tudjuk, kérdezzük meg tőle! Ha úgy ítéljük meg, hogy szükséges, hívjunk segítséget. Készítsünk felvételt, ha van rá lehetőségünk, és vélhetően később szükség lehet rá, vagy úgy látjuk, ez eltántoríthatja a zaklatót. Ne álljunk le vitázni a zaklatóval, mert nem az ő meggyőzése a célunk, hanem az áldozat segítése. Talán nem kell külön kiemelni, de maradjunk a törvényesség keretein belül.” Emellett, ha tehetjük, vegyünk részt egy önvédelmi tanfolyamon: fizikai erőnk megélésével rátalálhatunk a belső erőnkre is. „A zaklatók addig tudják csinálni, amit csinálnak, amíg a többség némán eltűri. A tettükért a felelősség mindig az övék, de nekünk a kezünkben van a lehetőség leszerelni őket” – hangsúlyozza a NANE munkatársa.

Ha olvasnál még hasonló témában, ezt a cikket ajánljuk.