testvér sorrend

Elsőként 1874-ben Sir Francis Galton figyelte meg, hogy a gyerekek – és későbbi felnőttek – személyiségében különbözőségek vannak aszerint, hogy hányadik gyerekként jöttek a világra. Az 1900-as években aztán Alfred Adler kutatta ezt a területet, aki Sigmund Freud kollégája és barátja volt. Ő úgy mondta, hogy természetes módon változtatja meg a személyiségünket az, hogy elsőként, másodikként vagy harmadikként érkeztünk a családba.

Az első testvér a sorrendben

A parents.com cikkében úgy fogalmaznak, első gyereknek lenni szó szerint lutri, és a szülők időnként próba-szerencse alapon nevelik az elsőszülöttjüket. Vannak, akik a természetes ösztöneikben bíznak, míg mások annyira szoronganak, hogy jól csináljanak mindent, hogy szinte könyvből tanulják a gyermeknevelést. Ugyan mindenre odafigyelnek, de szigorúan őrködnek, hogy a gyerek betart-e minden szabályt, ezért az ilyen gyermekek számára sokszor felnőttként is csak a tökéletes a cél, és hogy örömet szerezzenek a szüleiknek. Mivel dedikált figyelmet kapnak – lévén, egy ideig mindenképpen egyedüli gyermekek a családban –, ezt nagyon is igénylik. Mindenben ki akarnak tűnni, ehhez pedig gyakran kiemelkedő szorgalom is társul. Megbízhatóak, lelkiismeretesek, ugyanakkor sokszor óvatosak, félénkek, mivel egyetlen gyerekként nagyon féltik őket a szüleik.

Az elsőszülöttek legnagyobb próbatétele természetesen az, amikor megérkezik a kistestvér, hiszen a kizárólagos figyelmen attól a perctől osztozkodni kell. Felnőttként pedig az a tapasztalat, hogy általában a családba elsőként érkező gyerekek jobban teljesítenek az IQ-teszteken és magasabb iskolai végzettséget szereznek, mint a húgaik, öccseik. A sikernek azonban ára van: ritkán tudnak lazítani, félnek a kudarctól, éppen ezért nem merik elhagyni a járt utat a járatlanért, nehogy kudarcot valljanak. 

Sok szülő hajlamos túlzott felelősséget tenni az elsőszülöttek vállára. Több a feladatuk otthon, a házimunkában, de sokszor nekik kell vigyázni a kisebb testvéreikre. Emiatt hamar kis felnőttekké válhatnak, átvehetik az irányítást, vagy éppen túlzott stresszt jelent számukra ez a sok teher. 

Szendvicsgyereknek is hívják: a második

A második gyereknél a szülők már sokkal kevésbé stresszesek, ha a gyereknevelésről van szó, ráadásul neki nincs lehetősége megtapasztalni, milyen az, amikor csak rá irányul a figyelem. Sajnos gyakran előfordul – főleg, ha három gyerek van a családban –, hogy a második gyerek kapja a legkevesebb figyelmet. Sőt, benne is gyakran megfordul a kérdés: van egy nagytestvérem, van egy kicsi, de ki vagyok én? A középső gyerek mindenáron próbálja megszerezni a szülei figyelmét, de időnként ezt rosszalkodással éri el, hiszen folyton úgy érzi, hogy az elsőszülött és a picike között neki is valamivel ki kell tűnnie.

A középső gyerekek gyakran válnak lázadóvá, ugyanakkor – mivel sokszor azt érzik, hogy a családjukban kívülállók –, nagy baráti körük van, és könnyen tudnak másokkal kapcsolódni. Előfordul, hogy hagyják megtörténni a dolgokat, hiszen amúgy is azt tanulták meg – a legkisebb testvér megérkezése után pedig különösen –, hogy nekik kell alkalmazkodniuk, és nincs igazán ráhatásuk a dolgokra. Mivel általában kevesebb figyelmet kapnak otthon, ők azok, akik a legkönnyebben leválnak. A középső gyerekek legnagyobb kihívása, hogy értékesnek tartsák magukat, és nehogy elkallódjanak. Abban az esetben tudják megkaparintani a család figyelmét, ha más neműek, tehát két fiú között lány, vagy két lány között fiú, ám több szakirodalom úgy fogalmaz, hogy szendvicsgyereknek lenni nem jó helyzet. 

A legkisebb a legszabadabb

Az utolsóként érkező gyermek általában egy olyan családba toppan be, ahol a szülők már magabiztosak, nem aggódnak semmit túl, éppen ezért sokkal nagyobb szabadságot adnak a gyermeknek, mint a nagyobb porontyoknak. Az ilyen gyermekek képesek felhívni magukra a figyelmet, társaságkedvelőek, és sokkal barátságosabbak általánosságban, mint egy elsőszülött. Óriási bennük a kalandvágy, gyakran feszegetik a határaikat, éppen ezért többször kerülnek veszélyes helyzetekbe.

Ugyanakkor a legkisebb gyerekek gyakran érzik azt, hogy semmiben nem eredetiek, hiszen a szülők az első és a második gyereknél már mindenre rácsodálkoztak, így nehéz igazán különlegeset mutatniuk. Gyakran azt élik meg, hogy legkisebbként elvárják tőlük azt, ami a nagyobbaknál természetes, vagy mindig ők lesznek a „kicsik”, akiket a többieknek védelmeznie kell, és többet elnézni nekik.