Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ezen a héten abban segítenek, hogy ha valaki ilyen helyzetben van, akkor milyen szempontok mentén juthat el oda, hogy nyugalmat találjon és azt tegye, amivel a lelkiismerete is ki tud békülni, és a testi-lelki egyensúlyát is meg tudja védeni.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Milanovich Domi: Nem.
A gyermeki engedelmesség erénye mélyen beleivódott a kultúránkba. Tiszteld atyádat és anyádat, mondja a tízparancsolat, és bizony sokan ferde szemmel néznek azokra a felnőttekre, akik nem tartják a kapcsolatot a szüleikkel. Nem teheted meg, hogy nem beszélsz vele, mégiscsak az anyád! Hogy lehetsz ilyen hálátlan, hiszen ő az apád! Halljuk lépten-nyomon. Szakemberek szerint a családon belüli törésvonalak, a szülőktől való elidegenedés az egyik utolsó tabu, amelyet még feszült hallgatás övez. Pedig meglehetősen gyakori jelenségről van szó.
Egy angol reprezentatív felmérés eredményei szerint Nagy-Britannia felnőtt népességének 8 százaléka, mintegy 5 millió ember szakította meg a kapcsolatot a szüleivel. Egy amerikai vizsgálat szintén magas számokat mutatott ki: a megkérdezett 354 személy 44 százaléka tartott már szünetet a szüleivel, átlagosan 59,4 hónapig, azaz közel 5 évig nem beszéltek egymással a családtagok. Nincs tudomásom arról, hogy Magyarországon készült-e már hasonló kutatás, pedig izgalmas lenne látni az eredményeket.
Bár a család többnyire idealizáltan jelenik meg a közbeszédben, rengeteg ember számára nem a béke és a szeretet szigete, hanem az erőszak színtere. A szakirodalomból azt is tudjuk, hogy a szülővel való kapcsolatmegszakítás szinte sosem a semmiből jövő, impulzív tett: sok-sok csalódás és negatív tapasztalat után jut el valaki oda, hogy így cselekedjen. Az elhatározás mögötti okokat többek között egy ausztrál tanulmány térképezte fel, amely azt találta, hogy leggyakrabban az érzelmi, a fizikai, a szexuális bántalmazás, az értékek kibékíthetetlensége, az árulás vagy a családi szerepekkel kapcsolatos elvárások összeegyeztethetetlensége miatt kerül sor erre a fájdalmas döntésre.
Mert az esetek túlnyomó többségében rendkívül fájdalmas döntésről van szó, amely komoly bűntudati feszültséget kelt a felnőttkorú gyerekben, és ez gyakran a szűkebb és tágabb környezet hibáztató, stigmatizáló hozzáállásával párosul, illetve a rokonok, barátok békülésért folytatott minikampányaival. A szülők idős kora és/vagy betegsége esetén pedig ez a nyomás csak fokozódik: az ember nem tesz olyat, hogy a haldokló anyját, apját magára hagyja. Ez persze sokszor egyfajta aduász is a bántalmazó szülő kezében, amellyel zsarolni tud.
Azt se felejtsük el, hogy a szülő-gyermek kapcsolat alakulásában egyébként a szülőket terheli nagyobb felelősség: közel két évtizedig az ő oldalukon volt minden hatalom, eszköz és felelősség, hogy azt a kiszolgáltatott lényt, akinek a világra jöveteléről döntöttek, és aki alapból arra volt programozva, előfeszítve, hogy szeresse őket, minél nagyobb fizikai és érzelmi biztonságban neveljék. Ebbe a folyamatba persze csúszhatnak hibák, de az nem lehet, hogy ezekkel később se történjen meg a szembenézés, illetve ugyanúgy folytatódjon az érzelmi bántalmazás, mint annak előtte.
Szóval nem. Ha a szüleid egész életedben bántottak, továbbra sem értik, mi a problémád velük, a próbálkozásaid rendre leperegnek róluk, ellenállnak minden változásnak, nem hajlandók dolgozni magukon, vakok a saját viselkedésük mérgező hatásaira, akkor nem, nem kell kitenned magad annak, hogy továbbra is kapcsolatot tarts fenn velük, és örökösen sértegessenek, megalázzanak, kihasználjanak. Bár a határaidat meghúzni nagyon nehéz, de érdemes elsajátítani ezt a képességet.
Magadra, a lelki jóllétedre odafigyelni nem önzőség, hanem a mentális egészségedért való felelősségvállalás. Ha csak a kapcsolat teljes megszakítása segít, lépd meg. Ha elég a találkozások ritkítása, tedd azt. Ha nem szeretnél időt tölteni velük, de oké neked, hogy közvetetten – mondjuk pénzzel, eszközökkel, kapcsolatokkal, stb. – támogasd őket, akkor járj el úgy. Bárhogy is döntesz, nem vagy hálátlan. Ne hagyd, hogy a szülőd, a testvéred vagy más rokonod nyomást gyakoroljon rád. Tartsd a határaidat, és csak akkor változtass, ha te nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, egészségesebbnek érzed magad tőle.
Kuna-Várhelyi Gábor: Szeretni azt kell, akit lehet
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!” Milyen jó, hogy van Tízparancsolat, és vannak univerzális (vagy akár saját) erkölcsi irányelveink, amik útmutatást adhatnak a néha igencsak bonyolultnak tűnő hétköznapokban. Jó így élni: szeressük és tiszteljük a hozzánk közel állókat, és ha kell, engedjük el a sérelmeinket és bocsássunk meg nekik. Csakhogy. Vannak helyzetek, amikor a saját magunk által egyébként érvényesnek tartott erkölcsi parancsok sem teljesíthetők, mert összeütközésbe kerülnek valamivel, ami még náluk is fontosabb. Márpedig a bántalmazó kapcsolatokban pontosan erről van szó. Itt a szeretet, a tisztelet, és az ebből fakadó kapcsolattartás elvét felülírja a saját testi és lelki biztonsághoz fűződő jogunk. A testileg-lelkileg bántalmazott gyerekeknek bizony sokáig kell mondogatniuk magukban, hogy „Jogom van a biztonsághoz! Jogom van a nyugalomhoz! Jogomban áll megvédeni magam!”, mire valóban képessé válnak megvalósítani mindezt. Pedig szeretni és tisztelni tényleg csak azt kell, akit lehet. Az elkerülés, a távolságtartás pedig egy jól működő konfliktuskezelési és önvédelmi stratégia. Ha erre van szükség, lehet, sőt kell is használni.
Ha nincs más megoldás, ha minden egyéb alternatíva a további sérülésünkkel és szenvedésünkkel jár, fel kell vállalni a kapcsolat megszakítását. De ez mindig csak az első lépése egy bántalmazó kapcsolatból való megszabadulásnak. A fizikai távolság sajnos nem jár együtt az érzelmi megbékéléssel is. Bűntudat, értéktelenség, önvád: ezekkel az érzésekkel törvényszerűen szembe kell nézniük a bántalmazott gyerekeknek. A gyermeki lélek működésének egyik alapszabálya, hogy a gyermek mindig magára vállalja a szülő-gyerek kapcsolatban megjelenő zavarokat és feszültségeket. Elszenvedi a bántást, kapja a pofonokat, és közben folyton azon gondolkodik: „Mit csinálok rosszul? Miért nem lehet engem szeretni?”. A bűntudat életre szóló érzés: nem enyhül a gyerekkor lezárultával, nem enyhül a távolsággal, és amíg fennáll, a bántalmazó számára örök kontroll-lehetőséget biztosít („Szeretned és tisztelned KELL!”).
És van még egy örök érvényű érzés, amit az idő múlása nem gyógyít: a harag. Szerettünk volna végleg megszabadulni a bántalmazó szülőtől, amikor leléptünk, de a harag miatt, amit érzünk, a belső világunkban a hét minden napján, a nap minden órájában velünk van. Az örök harag még az örök szerelemnél is időtállóbb kötelék. Haragudni, neheztelni valakire nem leválást és békés önálló életet eredményez, hanem az ellenkezőjét. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – így szól a Miatyánk, és nem kell hozzá még hívőnek, vallásosnak sem lennünk, hogy belássuk, ez az egyetlen megoldás. De elsietni nem szabad. A „felejtsük el, lépjünk túl rajta”-típusú elhamarkodott megbocsátás óriási szívesség a bántalmazónak (ő tényleg túllép rajta), de az áldozatban a feldolgozatlan konfliktus, a sérülés a felszín alatt tovább dolgozik.
A bűntudattal, a haraggal, az önhibáztatással, és az önértékelés krízisével érdemes alaposan megdolgozni, és ha elvégezzük ezt a munkát, akkor lehetünk biztosak abban, hogy a bántalmazó kapcsolat véget ért. „Erősebb, jobb és több lettem attól, amit kaptam. Már nem akarok másik gyerekkort” – ez pedig a valódi megbékélés a múlttal. Meg kell küzdeni érte, de elérhető, hogy mindaz, ami eddig fájt, erőforrássá váljon bennünk.
Csonka Balázs: Ez olyasvalami, amit el kell érned
Hiába mondja azt bárki, hogy nem, nem kell velük törődnöd, ettől nem lesz könnyebb, ha bűntudatot érzel emiatt. A bántalmazó szülőkhöz kötődő ambivalens viszony már a kezdetekkor is a pszichológia központi kérdése volt: mit kezd a gyerek, a kisgyerek, vagy akár a csecsemő azzal a helyzettel, hogy ugyanaz a személy bántja, mint akitől a gondoskodást kell várnia, aki kvázi életben tartja, akin a túlélése múlik? Többnyire azt kezdi, hogy érzelmi életében kettéhasítja a benyomásait: a veszélyes, az agresszív, a bántalmazó (és az iránta érzett, elfojtott harag) kerül az egyik, a gondoskodó a másik oldalra – míg a valóságban ez a kettő ugyanannak a személynek a megélése. Ez a kettősség, melynek legsúlyosabb formája a teljes széttöredezettség, a valóságtól való elszakadás is lehet, általában végigkíséri az ember egész életét. Leegyszerűsítve tehát az az érzelmi tanulság, hogy a szüleim felé nem élhető meg negatív érzés és indulat, mert az az én életemet is veszélyezteti. Ez pedig felnőttkorban is könnyen megmarad, és általában bűntudat vagy szorongás formájában éljük meg.
Ugyanennek egy másik szintje, amikor az érzéseinkre magyarázatot keresünk. Eljárt olykor a keze, de azért jó ember, vertek, mégis rendes ember lett belőlem, mégiscsak felneveltek, szeret ő a maga módján, stb. Ezek a magyarázatok az érzéseket követően jelennek meg, és kvázi ezek biztosítják a belső rendszer stabilitását, megvédve az embert attól, hogy ki kelljen mondania, át kelljen élnie a fájdalmat, konfrontálódnia kelljen, stb. Ennek pedig az az ára, hogy amint felmerülne például a düh, amiért rosszul bántak velünk, vagy mert erős gátoltsággal, szorongással, bizalmatlansággal, vagy még súlyosabb pszichés zavarokkal kell élnünk nap mint nap, rögtön el is nyomjuk, és a helyébe léptetünk egy racionális magyarázatot. Sokszor kikezdhetetlenül. Vertek otthon, mégis rendes ember lettél? – és gondolkoztál azon, hogy milyen ember lettél ezen túl? Boldog ember lettél? Felszabadult? Önazonos? Hiteles? Szabad? Aligha.
Egy fokkal nehezebb a helyzet, ha ezek a magyarázatok elvekké merevülnek. Morális megfontolásokká például. Elővesszük, mondjuk, a tízparancsolatot: tisztelni kell a szülőket. Kész a baj. Egy pillanatra érdemes azért itt is megállni, és észrevenni, hogy a szülőket tisztelni kell, de szeretni nem – a szeretet ugyanis egy érzés, míg a tisztelet egy viselkedés. Érzéseket nem lehet parancsba adni, ahogy nem lehet kőtáblák alapján érezni sem. A végeredmény pont ugyanaz, ami az előző esetben, az érzések megélésének tilalma azonban itt már morális kérdés. Nem is csak a saját lelki stabilitásunk vagy a családi rendszer épsége miatt nem élhetők meg, de erkölcsileg sem megengedhetők.
A lényeg pedig éppen az lenne, hogy az érzéseinkkel összhangban tudjunk élni. Kínálkozik itt az a tévút, hogy a sérelmeinkért bosszút állva magukra hagyjuk a szüleinket, ami a problémát nyilvánvalóan nem oldja meg, cserébe viszont egy rakás bűntudatot eredményez, amit a korábban írottak szerint kell majd racionalizálnunk, illetve morálisan a helyére tennünk (nem is beszélve arról, amit a mi gyerekeink visznek majd tovább a haragunkból). A dühünkhöz ezzel szemben pont a megbocsátás, a lezárás érdekében kell tudnunk közel kerülni. Hogy lássuk, kimondjuk, kimondhassuk mindazt, amit megéltünk.
Hosszú és kemény munkával válhatunk egyre szabadabbá a sebeinktől, és ez a szabadság kell ahhoz is, hogy a saját határainkat felállítsuk, tiszteljük és mások felé is képviselni tudjuk. Vagyis hogy a címbeli (nem)törődésről ne kényszer vagy bosszúvágy hatására döntsünk.
Szalay Ágnes: A gyógyuláshoz biztonságban kell lenned
Az első cikkem, ami arról szólt, hogy ha az embert bántották a szülei, akkor felnőttként azzal járhat a legjobban, ha saját egészséges élete és boldogsága érdekében megszakítja velük a kapcsolatot, számomra megdöbbentő fogadtatásban részesült. A megjelenés után fél órával már özönlöttek a reakciók, megosztások – elképesztő gyorsan és széles körben terjedt. Ebből derült ki számomra, hogy egy nagyon fontos és igencsak ritkán tárgyalt tabutémát piszkáltam meg. Hasonlóképpen járt Becca Bland is Angliában, aki 2012-ben írt arról, hogy ő maga miért nem tartja a kapcsolatot a szüleivel. Kommentek, olvasói levelek áradata érkezett hozzá. Akkora megkönnyebbülést jelentett rengeteg embernek, hogy az a jelenség, a családjával való megszakított kapcsolat, amiről azt hitte, hogy csak és egyedül őt érinti a világon, vagy még egy-két szégyenteljes embert, igazából bevállalható, leírható, sőt akár még elfogadható is. Bland erre a hatalmas érdeklődésre válaszul alapította meg a Stand Alone Alapítványt, mely azóta rengeteg kutatással, önsegítő csoporttal, szakmai segítséggel és információval támogatja azokat, akik hasonló cipőben járnak. Hiszen ez egy nehéz helyzet, a kiindulásként meglévő sérülések mellé továbbiak rakódnak a társadalmi reakciók, a magány és a megélt szomorúság, gyász miatt.
Azok az emberek, akiket gyermekkorukban bántottak, felnőttkorukban is sérülésekkel küszködnek, melyek megnehezítik számukra a boldogulást, a kiegyensúlyozottságot. Susan Forward, a Mérgező szülők című könyv szerzője így írja ezt le: a szülői visszaélések a gyerekekben méregként terjednek, és „ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is… a mérgező szülők felnőtt gyerekei – akár verték, túl hosszú ideig hagyták magukra kiskorukban, szexuálisan bántalmazták, beszámíthatatlanként kezelték, túlzottan féltették vagy bűntudattal terhelték őket – meglepő módon, szinte mindannyian hasonló tünetektől szenvednek: a sérült önértékeléstől, ami az önpusztító viselkedésformák előidézője. Valamiképpen csaknem mind értéktelennek, szeretetre méltatlannak és alkalmatlannak érzik magukat.” Rengetegen éreznek így ma közöttünk. 27 ezer ember lájkolta vagy osztotta meg ezt a cikket, mely a gyerekkori bántalmazás felnőtt jeleiről szólt, mert valamilyen módon érintve érezték magukat vagy fontosnak találták.
Addig nincs esélye annak, hogy magadra találj, hogy a mérgezett önértékelésed kiegyensúlyozottabbá, nyugodtabbá váljon, a rosszul megtanult kötődési mintázatok helyett újakat alakíts ki, amíg nem érzed magad érzelmi biztonságban. Ha megvan ez a biztonságos közeg, akkor lehet nekikezdeni ennek a fájdalmas munkának, melyet a múlt feldolgozása jelent. Ez egy új kapcsolatban, egy bizalmon alapuló közösségben, vagy még inkább a terapeuta rendelőjében jön létre először. De ha eközben rendszeres a kapcsolat a szüleiddel vagy más rokonaiddal, akik bántottak, akkor újra és újra visszakerülsz ugyanabba a játszmába, ahol további sérülések érnek és amelyek azt az énképet erősítik, amelyiktől szabadulni igyekszel. A szülők bűneiért nem a gyerekeknek kell bűnhődni. Az, hogy családi kötelék van köztetek, még nem jelenti azt, hogy bármivel is tartozol olyan embereknek, akik bántanak, akik a méltóságodat nem tisztelve bánnak veled.
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a számára sérülést okozó kapcsolatait megszüntesse.
