Az eljegyzési gyűrűk gyönyörű kiegészítőivé válhatnak egy-egy finom női kéznek, ezek a csillogó drágaköveket magukhoz ölelő nemesfém szalagok. De miért kéne valakinek az eljegyzésig várnia ahhoz, hogy hordhasson egyet? Ez a kérdés merült fel Heather Bien újságíró fejében is, amikor 32 évesen vett magának egy eljegyzési gyűrűt.
Heather története
Heather azóta boldog házasságban él, ujján ott díszeleg a házasság egyszerű, letisztult aranykarikája, de nem ez volt életének első „igazi” ékszere. Négy évvel korábban vett magának egy antik zafír- és gyémántberakásos gyűrűt, ami valószínűleg annak idején valaki más eljegyzési gyűrűje lehetett.
Neki azonban annak szimbólumává vált, hogy nem férjezett nőként is van helye a világban.
Egy olyan nőként, aki magabiztosan építi saját útját, és akinek nincs szüksége arra, hogy a társadalom elvárásainak megfeleljen, és az alapján döntse el, ott tart-e az életben, ahol egy harmincas nőnek illene tartania.
Mielőtt megvette volna a gyűrűt, bőségesen kiélvezte a hajadonélet szabadságát: új hobbikat fedezett fel, randizgatott, és kialakította magának azt az életet, ami a saját egyéniségéhez a legjobban passzolt. Nem irigykedett a barátaira, akik már a házaséletet élvezték, nem hiányzott neki, hogy egy másik emberhez kelljen igazítania programjait.
Ellenben a bal kezükön csücsülő „felnőtt” ékszerre irigy volt. Baráti összejöveteleken azt figyelte, milyen kifinomultan mutatnak a hangulatvilágításban meg-megcsillanva barátnői borospoharat tartó felnőttkezén a jegygyűrűk. A hercegnőcsiszolású, Asscher-csiszolású, halo foglalású, egyköves solitaire, sárga arany, platina. Mindegyik gyűrű ragyogása azt szimbolizálta Heather számára, hogy barátnői túlestek a felnőtté válás beavatási szertartásán, amin ő maga még nem esett át, amit ő még nem „ért el”.
Heathernek úgy tűnt, mintha valahogy ő nem lett volna méltó a szép ékszerre a társadalom szemében csak azért, mert ő még nem érte el azt a mérföldkövet életében, hogy valaki fél térdre ereszkedve felajánlja neki a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” lehetőségét. Felötlött benne a kérdés, miért kell, hogy ez a két egymástól első ránézésre olyan messze álló dolog – az eljegyzés és a felnőttgyémántok viselése – ilyen szorosan össze legyen kötve?!
Heather 32 évesen méltán érezte, hogy ő is megérdemli, hogy felnőttnek érezhesse magát. Volt már karrierje, csodás barátai, céljai, élettapasztalata – miért kellett tehát azt éreznie, hogy a kishúg szerepébe szorult, aki beöltözőset játszik régi, patinásodó gyűrűkkel ahelyett, hogy a felnőttek közé tartozhatna? Miért kéne egy ilyen aprócska tárgynak, amit feltehetően valaki más vett, megszabnia egy nő sikkes megjelenését? Miért ne mondhatná ki ő maga, hogy igen, lehet „igazi” ékszerem?
Heather hónapokig agyalt ezen, de ha őszinte akar lenni saját magával, inkább évekig forgatta megszállottan ezt a gondolatot a fejében. Aztán egy szép, átlagos hétvégi napon belebotlott egy vintage zafír- és gyémántgyűrűbe, amikor betért egy antik butik leárazására. Felpróbálta, szögletes kidolgozását csodálva. A gyűrű inkább a hetvenes éveket idézte „diszkóvintage” stílusával, mintsem a viktoriánus kort. Heather számára gyönyörű volt, és a végkiárusításnak hála, kifejezetten olcsó is. Ahelyett, hogy egy vagyont költött volna a gyűrűre, mint az eljegyzési gyűrűknél szokás, Heather olcsón megúszta a gyűrűvásárlást, és nem is értette, minek várt ezzel olyan sokáig.
Ujján az épphogy csak túl bő gyűrűvel sétált ki a boltból, hazaérve csupán annyit mondott fiújának közönyös hangon, hogy vett egy gyűrűt. Marquise alakú zafírjára tekintve, amit hat kicsi gyémánt vett körül, rendkívüli megelégedettség töltötte el. Úgy érezte, végre elérte azt a bizonyos felnőttmérföldkövet, amire hosszú évek óta sóvárgott.
Pusztán a gyűrű viselése azt jelentette számára, hogy ő, egyes-egyedül is elég. Nem volt szüksége másokra, hogy eldöntsék helyette, mit érdemel és mennyit ér – saját maga is kijelenthette, hogy felnőtté vált, aki megtalálta saját helyét a világban. Minden egyes alkalommal, amikor az ujjára tekintett, azt az emlékeztetőt látta a gyűrűben, hogy sikerült kiteljesedett életet élnie, amit egyes-egyedül magának köszönhetett.
A sors fintoraként, fiúja két héttel a zafírgyűrű vásárlása után megkérte a kezét, és esküvőjükön a hivatalos fotós nem Heather házassági gyűrűjét, hanem a zafírgyűrűt választotta fotói témájának. Tökéletes megemlékezése volt ez az életnek, amit Heather maga választott és épített fel, férjestül, mindenestül, saját tervei szerint.
Heather személyes története többek története is egyben
Heather belső vívódása, amelynek során összefonódott a felnőtté válás és a jegygyűrű jelképével, tökéletesen szimbolizálja rengeteg mai nő vágyát arra, hogy kiszabadulhasson a társadalmi elvárások keltette stressz alól. Ugyan Heather nem tudott teljesen elszakadni a nők felé közvetített elvárástól (ragaszkodván a jegygyűrű–felnőttlét párosításhoz), amely szerint egy nő akkor válik felnőtté, amikor megházasodik, mégis sikerült kitörnie belőle a maga módján. Az eljegyzési gyűrű továbbra is a felnőtté válás szimbóluma maradt a számára, de új jelentéstartalommal ruházta fel: elég vagyok egyedül is.
Hiszen nem erre a megerősítésre vár mindenki más is, hogy elegek vagyunk? Mi lehetne ennél univerzálisabb igénye az embereknek, amit ez a női történet megfogalmazott. Heathernek sikerült megszereznie a hőn áhított megerősítést, mégpedig saját magától. Ha neki sikerült, talán mindenki másnak is sikerülhet egyszer.
