panaszkodás

Bizonyára te is ismersz olyan embert, aki folyton csak panaszkodik, amikor csak szóba álltok egymással. Mindig van valami zsörtölődni valója, de ha nincs, az sem baj: asszociatív módon átugrik egy olyan témára, amiről bőven van mit mondania, mélységekig menően és kimeríthetetlenül. Ezzel pedig a hallgatóságát is alaposan kimeríti, így akár még a társaságát kerülni is fogják mások egy idő után. Nem jut eszedbe senki sem erről a leírásról? Akkor, ahogyan a mondás tartja, valószínűleg te vagy a társaságaidban az örökké panaszos Melankólia – vagy csak egyszerűen kiváló ízléssel válogatod meg a barátaidat. Ha te is hajlamos vagy a siránkozásra, még ha más témákat is meg tudsz azért pendíteni, a szakértő szerint így tudsz változtatni a hozzáállásodon azért, hogy több energiád, minőségibb kapcsolataid és egészségesebb életed lehessen.

A panaszkodás és az önsajnálat rossz, az önegyüttérzés és a frusztráció jó

Persze a negatív érzéseinket is meg kell élnünk. Egyrészt, az emberi létezés elengedhetetlen része, úgyhogy jobban tesszük, ha megtanuljuk ezt kezelni, másrészt ha elfojtjuk őket, általában csak a mentális és a fizikai egészségünknek ártunk vele. Az érzések felbukkanása önmagában nem jó vagy rossz: ott dőlhetünk saját dugánkba, ha nem jól kezeljük ezeket. A panaszkodás, bármennyire is ősi magyar szokásaink egyik legkedvesebbike (és amit amúgy a kapcsolataink szorosabbra fűzésére is szoktunk néha használni: egy jó kis szaftos közös kesergés legjobb barátságokat is tud szülni), sajnos a „nem jó érzelemfeldolgozás” kategóriájába esik az önsajnálattal együtt.

Az önsajnálat leszívja az energiánkat, sokszor egyre negatívabb gondolatokba kerget és a szégyenérzetünk határmezsgyéjét súrolja. Ennek ellentétpárjaként viszont az önegyüttérzés ugyanúgy kifejezi azt, hogy „most valami negatív dolog történt, ez rossz érzés nekem”, azonban sokkal konstruktívabb irányba vezet: ez a hozzáállás megengedi, hogy megéljük a szomorúságunkat, de közben meg is nyugtathat, így nem süllyedünk olyan mélyre érzelmileg, mint az önsajnálattal.

Ehhez hasonlóan a sopánkodás is rossz irányba tereli az érzéseinket. A tehetetlenség érzetét erősíti meg bennünk, és az áldozati szerepünket. 

Ennek ellentéteként, ha a frusztráció felé tereljük a megélésünket, és azt üzemanyagként használjuk fel a fejlődésre, akkor sokkal jobban járunk, hiszen aktivitásra sarkallhat.

Hogyan változtassunk a szánkból kiömlő panaszáradaton? És mit tegyünk, ha a másik ember ilyen?

Nem csoda, ha a sok kesergésünkkel elkergetünk másokat magunktól, hiszen a hallgatóságunk számára is energiahiányt teremtő szokásról van szó. A passzív dohányzáshoz hasonlóan a „passzív panaszkodás” is károsan hat. Éppen ezért a szakértők azt a tanácsot szokták adni

kezdjenek pozitív tartalmú témával, kerüljék a megosztó és a másik sirámkeltő témáit, tereljék vissza a társalgást a sopánkodásról valami másra.

Amennyiben pedig mi magunk szoktunk sokszor panaszkodni (akár csak bizonyos időszakokon belül), akkor „sincs okunk panaszra”, hiszen változtathatunk ezen a rossz szokáson. Minden kesergés mögött feloldatlan frusztráció, konfliktus vagy helyzet áll. Ezen a három módon törhetünk ki a siránkozási szokásunk bűvköréből:

1. Áss mélyre magadban, hogy felfedd, mi ösztökél panaszkodásra, milyen feloldatlan frusztráció van mögötte? Ha egyedül nem sikerül rájönnöd, kérj segítséget egy szakértőtől.
2. Ha beazonosítottad a frusztrációdat, tegyél konkrét lépéseket afelé, hogy megoldd a helyzetet és megkönnyebbülhess. 
3. Csatornázd át a panaszkodásra bujtató késztetésedet valamilyen pozitív cselekvésbe. Például menj el edzeni, vagy ha akkor szokott rád törni a megállíthatatlan siránkozás, amikor a kiégés szélén állsz, tarts egy kis öngondoskodási szünetet.

Összességében persze nem probléma, ha valaki alkalomadtán panaszkodna egy kicsit, hogy könnyítsen a lelkén, csak érdemes odafigyelni arra, hogy tudjunk mértéket tartani a hosszában, hogy ne épp ellentétes hatást érjünk el és ássuk magunkat mélyebbre az áhított megkönnyebbülés helyett.