Pál Feri atya: az ember kicsi – még azok is, akik önmagukat nagynak tartják

pálferi2

A koronavírus ellenére a ma világára talán még mindig az az alapgondolat jellemző, hogy legyünk nagyok. Ha nagy vagy, sikeres, híres és népszerű, akkor majd boldog leszel. Pál Feri atya szerint azonban ez inkább nincs így, mint így van. Mégpedig azért nincs így, mert az ember kicsi – még azok is, akik önmagukat nagynak tartják. Azért kicsi mindenki, mert mindenki véges, esendő, mulandó. Mindannyian meg fogunk halni, és még el is fognak felejteni minket. A kérdés az, hogy hogyan lehetünk akkor jól? Hogyan élhetünk tartalmas életet? A kicsi ember nagy lehetőségéről, a múlt erőforrásként való felhasználásáról és a szabadon alakítható jövőről beszélt Feri atya a Három Királyfi, Három Királylány rendezvényén. Beszámoló.

„Milyen érdekes, hogy olyan természetesnek tartjuk, hogy mindig a jelenben, az itt és mostban vagyunk. De a realitás nem ez” – idézte fel Pál Feri atya az eddigi egyetlen Nobel-díjas pszichológus, Daniel Kahneman felvetését a Három Királyfi, Három Királylány Iránytű című előadás-sorozatának legutóbbi, online alkalmán. Felnőttként kinek ne lenne élménye a veszteségről, a gyászról, különösen az utóbbi időben? Amikor egy szerettünk meghal, vagy friss szakításon vagyunk túl, az időnk jelentős részét az emlékeink között töltjük. Emésztjük magunkat, visszapörgetjük az eseményeket, haraggal vagy éppen vágyakozva gondolunk a másikra. 

Ráadásul ahogy idősödünk, és egyre több minden van az élettörténetünkben, még több időt tölthetünk a múltban, azaz az ún. emlékező énben. Viszont a jólléttel, elégedettséggel, boldogsággal kapcsolatos lélektani kutatások túlnyomó többsége abból a naivitásból indul ki, hogy a jelenben vagyunk, az ún. tapasztaló énben. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? Mit tehetünk azért, hogy olyan viszonyt alakítsunk ki a múlttal, amely pozitívan hat az életminőségünkre? Persze anélkül, hogy bármit megmásítanánk abból, ami történt.

#1 Tartsd elevenen az életed pozitív fordulatait

Előadása során Feri atya több valós történetet is elmesélt a rá jellemző átéléssel. Bár egyszerre szórakoztató és érzékeny, üde stílusát nehéz írásban visszaadni, egy-két történet tartalmát igyekszünk összefoglalni. Ezek egyike volt az az epizód, amikor egy riporter megkérdezte az idős Jóska bácsit, aki túlélte Auschwitzot, hogy – ha nem bántja meg ezzel – miért pont ő és a társai tudtak életben maradni. Valamilyen különös tehetség, adottság vagy jó tulajdonság volt az oka? Mire Jóska bácsi azt válaszolta, hogy ez őt is évtizedekig foglalkoztatta, és arra jutott, hogy egy közös vonásuk van, amely mindegyiküket jellemezte: az, hogy valamikor valakik segítettek nekik. Mert a haláltáborból nem lehetett önerőből hazajönni. Azok jöttek haza, akiknek segítettek. 

Feri atya szerint ha valaki a földi élet egyik legborzalmasabb eseményét, a koncentrációs tábori élményeit tudja magában úgy őrizni, hogy azt helyezi előtérbe, azon gondolkodik, azt idézi fel, hogy ki segített neki – persze anélkül, hogy egyetlen szóval tagadná a borzalmakat –, akkor bármely ember bármely életszakaszát tudja magában így őrizni. „Semmivel sem önkényesebb a pozitív fordulatokat elevenen tartani magunkban, mint állandóan a negatívakat felemlegetni” – mondja az atya, miközben arra hívja fel a figyelmet, hogy korántsem mindegy, hogy az elmúlt másfél évünket, a koronavírus-járványt hogyan meséljük el önmagunknak, egymásnak és másoknak. 

Ha ilyen élményekből is lehetséges pozitív dolgokat őrizni, akkor bárki bármiből képes rá
Ha ilyen élményekből is lehetséges pozitív dolgokat őrizni, akkor bárki bármiből képes ráAlexandrum79 / Getty Images Hungary

Az emberi természet persze nem véletlenül alakult úgy, hogy állandóan a nehézség, a fenyegetettség, a veszély körül keringünk. Ez sajátos evolúciós örökségünk, amely a túlélést szolgálta. De mi ennek az ára? Az, hogy nem vagyunk jól. Az életünk sosem csak a túlélésről, a fenyegetettségről szól, még egy pandémia közepén sem, amikor reális és komoly nehézségek vannak, amiket nem kicsinyíthetünk le. De ha csak az ösztönös, emberi természetünkre bízzuk a múlt megőrzését önmagunkban, akkor a negatív fordulatok fognak dominálni. Óriási jelentősége van tehát a tudatos emlékezésnek, annak, hogy akár életünkben először, pozitív fordulatról pozitív fordulatra mondjuk el magunknak a történetünket.  

#2 Használd erőforrásként a csúcsélményeidet

Feri atya egy olyan kutatás tanulságait is megosztotta, amelyben haldokló személyek vettek részt. Azt kérdezték tőlük, hogy mire emlékeznek vissza szívesen az életükből. És azok az emberek, akiknek már csak heteik, hónapjaik voltak hátra, ilyesmi válaszokat adtak: egyikük felelevenítette, mennyire örült neki a kutyája minden délután, amikor a férfi hazaért a munkából. A másikuk arról beszélt, milyen megnyugtató érzés volt este hallgatni, ahogy a kisgyerekei alszanak, szuszognak a takaró alatt. A harmadik azt mondta el, hogy noha sokat gyötörték egymást a házastársával, minden hajnalban összebújtak egymással kis kifli-nagy kifliben, és micsoda érzés volt belesimulni egymás ölelésébe. A példákból is látható, hogy a csúcsélmények, amelyekre szívesen visszaemlékszünk, általában nem rendkívüliek. Ugyanúgy, ahogy még a legnehezebb életszakaszban is vannak pozitív momentumok, a leghétköznapibb életben is vannak csúcsélmények, mert ezek szubjektív átéléshez kapcsolódnak. 

Ennek az ellentétéről is vannak tapasztalatok: arról, mi történik, ha valakinek tényleg az egész személyiséget felkavaró, igazi nagy spirituális élménye van. Sokan azt gondolják, ha átélnének valami hasonlót, azt életük végéig őriznék, abból táplálkoznának… de a kutatások szerint ez nem így van! 10 olyan emberből, aki maga azt mondta magáról, hogy felkavaró istenélménye volt, néhány év múlva már csak mindössze 2-en nyilatkoztak úgy, hogy a spirituális élmény tartalma alapján élnek. A legcsodálatosabb élménnyel is előfordulhat, hogy pár év múlva már csak egy sztori lesz belőle, ha nem őrizzük magunkban tudatosan. 

Jó eséllyel csúcsélményként fog visszaemlékezni rá
Jó eséllyel csúcsélményként fog visszaemlékezni ráKateryna Kovarzh / Getty Images Hungary

#3 Rajtunk múlik, hogyan fejezzük be a történeteinket

Könnyen azt gondolnánk, hogy vannak helyzetek, amikor már nincs mit tenni, azt az élet már lezárta. Lehetséges, hogy az illető, akivel kapcsolatban még mindig rengeteg fájdalom, sérelem, harag van benned, már nem is él, vagy nem elérhető. De mi az akadálya annak, hogy most, a jelenben gyújts egy gyertyát, kimenj a temetőbe vagy beszélj róla egy barátnak, és hangosan elmondd a panaszaidat, és azt, hogy én ezt most már le akarom tenni? Hogy még mindig haragszol, de nem akarsz belefulladni a haragodba? Hogy évtizedekig hurcoltad magadban a negatív érzéseket, de most már elég volt? „Nincs akadálya annak, hogy bármely kapcsolatunkban bármelyik történetünkhöz hozzátegyünk még egy fejezetet” – hangsúlyozza Feri atya.    

Kahneman eredeti kutatásában gyomortükrözésen átesett személyeket kértek meg arra, hogy a beavatkozás során folyamatosan jelölgessék egy 10-es skálán, épp hogy vannak, a fájdalomnak milyen minőségét élik meg. Ez alapján kialakult egy grafikon a fájdalom mértékéről, csúcspontjairól. Fél évvel később is megkérdezték a résztvevőket, immáron az emlékező énjüket, hogy milyen volt a vizsgálat. Az derült ki, hogy hiába volt a gyomortükrözés közben valakinek erősebb fájdalma, akár 3 fájdalomcsúcspontja is, ha a vizsgálat vége, a befejezés pozitív volt, akkor az emlékezet az egész élményt pozitívabbnak őrizte meg, mint amikor valakinek menet közben enyhébb fájdalmai voltak ugyan, de pont a vizsgálat végén történt egy fájdalomesemény, vagy utána az orvos, ápoló nem bánt vele olyan emberségesen. 

Azt is fontos kiemelni, hogy úgy tűnik, az emlékező én egyáltalán nem dolgozik időtartamokkal: akár egy hosszan tartó, negatív eseménysort is képes pozitívan átszínezni, ha a vége jó, persze a valóságot nem tagadva. Ezért van még nagyobb jelentősége, hogy a múltbéli, akár lezártnak hitt, de máig feszítő eseményeket hogyan fejezzük be, hogy hozzátesszük-e azt a pluszfejezetet. És ezért lesz lényeges az is, hogy hogyan zárjuk majd le magunkban a koronavírust, ha eljön az ideje. A jó hír viszont, hogy sokkal szabadabbak vagyunk a történeteink befejezésében, mint ahogy talán ezt eddig képzeltük. 

Semmi sem gátolhat abban, hogy még egy fejezetet hozzáírj a történethez
Semmi sem gátolhat abban, hogy még egy fejezetet hozzáírj a történethezkevron2001 / Getty Images Hungary

Észrevétlenül csúszhatunk át a sebzett, gyermeki énbe

Feri atya arra figyelmeztet, hogy egyetlen inger elég az agynak, hogy a tapasztaló éből (a jelenből) viharos gyorsasággal átcsússzunk az emlékező énbe (a múltba) anélkül, hogy egyáltalán a tudatában lennénk. Ennek érzékeltetésére egy pszichológus történetét mesélte el, aki tengerparti nászúton volt a feleségével. A homokban feküdt a parton, élvezte a napsütést, nézte a párját, ahogy úszkál. Majd amikor a nő a fövenyen elkezdett kagylókért hajoldozni, a férfit megmagyarázhatatlan rosszullét fogta el. Kirázta a hideg, izzadni kezdett, györcsbe rándult a gyomra, megfeszültek az izmai, elöntötte a pánik, a rémület, arra gondolt, most azonnal el kellene menekülnie. De szerencsére nem ezt tette, hanem a nászút után elment egy terapeutához, hogy segítsen neki felfejteni az elsőre értelmezhetetlen történetet.  

Kiderült, hogy a férfi egy sokgyerekes család legkisebb tagja, és kicsi korától kezdve az volt az alapélménye az édesanyjáról, hogy hajlott volt a háta a rengeteg házimunkától. Mosott, kapált, porszívózott, sepert, őt pedig mindig elhajtotta, amikor vágyott volna rá. Ne legyél láb alatt, menj játszani, ne legyél itt – ezek a kisfiú számára a visszautasítás hangjai voltak. A feleség kagylókat gyűjtögető testtartása a másodpercek törtrésze alatt idézte fel benne a mellőzöttség élményét, amely gyerekként akkor is fájdalmas volt a számára, ha felnőttként már talán egy társadalmi probléma részeként is képes az anyja túlterheltségére tekinteni. 

Pillanatok alatt aktiválódhat bennünk a sérült gyermek
Pillanatok alatt aktiválódhat bennünk a sérült gyermekfcscafeine / Getty Images Hungary

Fontos tudnod, mikor vagy a jelenben és a múltban

A sématerápia szakirodalma világosan leírja, mi az a 4 terület, amely megmutatja, ha a múltban vagyunk. Ha a jelenben semmi nem indokolja a testi élményeinket (például a fiatalembernél a kellemes tengerparti jelenetnél a gyomorgörcsöt, hidegrázást, izomfeszülést), az érzéseinket (pánik, menekülhetnék, félelem), a gondolatainkat (menekülj, most még megúszhatod, észre sem fogja venni, ha lelépsz), akkor jó eséllyel az emlékező énben vagyunk. A jelenből nem levezethető reakciókon túl jellemző lehet még a szelektív emlékezés is: azok az emlékek sűrűsödnek egybe, és töltik ki az emlékező ént, amelyek mind arról szólnak, hogy nem vagyok elég fontos. Nyilván a pszichológussal az édesanyja sokszor volt szeretetteljes, de ezek az emlékek ebben a zsigeri állapotban nem érhetők el. 

Az aktuális problémáidra a felnőtt, kompetens éned képes rálátni

Ha családterapeutákat kérdezünk, a krónikus, szinte kilátástalan veszekedések hátterében sokszor az áll, hogy a felek nem tudnak a jelenben maradni. „A gyógyíthatatlannak tűnő konfliktusokban mind a két fél a múltban van, a sérült gyermeki részük elevenedett fel” – mondja Feri atya. Olyan, mintha a jelenben lennének, de igazából a múltban vannak, két sebzett gyerek próbálkozik azzal, hogy a felnőttek aktuális problémáját valahogyan megoldja. El lehet képzelni, hogy ebből semmi jó nem sül ki. Tehát ha szeretnénk jó életminőségben élni, akkor fontos felismernünk, mikor vagyunk a múltban és a jelenben. Azt is lényeges tudatosítani, hogy miután észleltem magamon, hogy visszacsúsztam a múltba, mindig van lehetőségem arra, hogy visszatérjek a jelenbe: a felnőtt, egészséges, kompetens, tapasztaló énembe, és onnan lássak rá a sérült gyermeki részemre. A nehézségeimet akkor lesz esélyem megoldani, ha a felnőtt, kompetens énemben vagyok. 

Már kompetens felnőttként tudsz visszatekinteni az életedre
Már kompetens felnőttként tudsz visszatekinteni az életedreMStudioImages / Getty Images Hungary

Milyen életcélokat érdemes kitűznünk, hogy jobban legyünk a jelenben?

A Feri atya által említett kutatások azt találták, hogy 4 jellemzője van azoknak az életcéloknak, amelyek úgy is jobb életminőséghez vezetnek a jelenben, hogy még nem értük el őket. 

  1. Legyenek hosszú távú, sőt, halálon túlmutató céljaid. Ez azért fontos, mert ha csak rövid távon vannak céljaid, akkor rövid távon mindig mindennek úgy kéne lennie, ahogy te akarod, hogy jól tudj lenni. De ez nagy eséllyel nem így lesz. „Ha hosszú távú célokat tűzök ki, abba sokkal természetesebben bele fog férni az élet hullámzása, abba beleférhet még egy koronavírus-járvány is” – magyarázza az atya. Bármennyire is utáljuk a vírust, szenvedünk tőle, unjuk, nem akarjuk, senkinek sem kívánjuk; ha hosszú távú céljaink vannak, akkor a járvány nem lesz más, csak egy szakasz. 
  2. Rendelkezz belső életcélokkal is. A külső vagy anyagias természetű célok (nagy ház, autó, nyaralás, főnöknek lenni, stb.) mellett fontos, hogy belső céljaink is legyenek. Például az, hogy egészségesen, harmonikusan éljünk, a szakmánk jó képviselőjévé váljunk. Hogy kidolgozzunk erényeket, jól tudjunk megbocsátani, legyünk nagyvonalúak, figyelmesek, jószívűek. Azért is jó, ha vannak belső életcéljaink, mert azok felett nagyobb a kontrollunk. A külső célok elérése sokszor nem a mi kezünkben van. Másfél évvel ezelőtt lehettek olyan céljaid, amiket egy csapásra bedöntött a járvány. A belső célokért te magad tudsz erőfeszítéseket tenni, miközben átélheted a hatékonyságodat, az életre való alkalmasságodat. 
  3. Legyenek nem énközpontú belső céljaid is. Feri atya a házasságkötést hozta fel példának. Sokan úgy ülnek ott a szertartáson, hogy ők maguk szeretnének boldogok lenni, és a másiktól várják el, hogy boldoggá tegye őket. Ez pár év múlva rengeteg elvárást fog jelenteni a másik felé. De az is lehet, hogy valaki inkább úgy kezd neki a házaséletének, hogy mekkora kihívásnak tartja, hogy a tökéletlensége ellenére igazi tudjon lenni annak az embernek, aki őt választotta. Ha mindenki odafigyel a másik boldogságára, miközben nem a partnerétől várja a sajátját, az ígéretes tud lenni egy kapcsolatban. 
  4. Hozd összefüggésbe valami nálad többel. Nagyban segíti az elégedettségünket, ha a személyes életcéljaink összefüggésbe tudnak kerülni valami, valaki nálunk többel, ami túlmutat a saját mulandóságunkon, esendőségünkön, kicsiségünkön. Noha mindannyian kicsik vagyunk, így is van lehetőségünk arra, hogy tegyünk néhány nagy dolgot az életünk során. Felszabadító, hogy nem kell nagynak lennünk, hanem maradhatunk kicsik, és így is élhetünk tartalmas életet.

Címlap- és borítókép: Pál Feri Facebook oldala

Megjelent Mentes Anyu legújabb szakácskönyve!

 

„Inzulinrezisztenseknek és mentesen táplálkozóknak főzni nagy kihívás. Ebben nyújt segítséget Nemes Dóra, a Mentes Anyu megálmodója. 
Legújabb szakácskönyvében minden étkezésre és alkalomra található szuper könnyű, mentes fogás. A receptek nemcsak kipróbáltak, de minden étel tápértéke (kalória, szénhidrát, zsír, fehérje) pontosan, adagokra ki van számolva.

Mentes Anyu szakácskönyve 2 ide kattintva már rendelhető!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra