Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy egyes becslések szerint ma Magyarországon nagyjából 2,5–3 millióan élnek létminimum alatt, közülük kicsivel több mint 1 millióan szegénységben, és több mint 200 ezer gyermek nélkülöz. Milyen náluk a tél?
Nagyon nehéz. Egyrészt azért, mert valahogyan be kellene fűteniük, de az infláció miatt a tűzifa ára egy év alatt a duplájára nőtt, a korábbi 25-28 ezer helyett most nagyjából 48-50 ezer forintba kerül egy köbméternyi belőle. A kályhákba így többnyire rongyokat dobnak, és mindent elégetnek, amit tudnak. Sokan gallyakat gyűjtenek vagy fát lopnak (amiért börtön jár), de legutóbb egy baranyai férfi azt mesélte, hogy a szomszédos település üresen maradt, romos házainak ablakait veszi ki és viszi haza. Vannak olyan házak is, ahol be sem fűtenek.
Világnap a szegényekért
Az ENSZ közgyűlése 1992 decemberében október 17-ét a szegénység elleni küzdelem világnapjává nyilvánította. A közgyűlés felhívta a tagállamok figyelmét arra, hogy e napon mutassák be a szegénység elleni közdelemmel kapcsolatos tevékenységüket, és arra buzdította a kormányközi és civil szervezeteket, hogy nyújtsanak segítséget a nemzeti kormányoknak a szegénység elleni küzdelemmel kapcsolatos tevékenységek megszervezéséhez.
Ezek a körülmények különösen veszélyesek az egészségükre nézve is.
A szennyezett környezet egészségromboló hatásai gyerekeknél még nem annyira szembetűnőek, mint a felnőtteknél, de a fűtési körülmények és a penészesedés miatti, különféle légúti betegségek – például asztma vagy allergia nagyobb arányú előfordulása – már az óvodásoknál és iskolásoknál is megfigyelhető.
Van-e arra vonatkozó adat, hogy hányan fognak fázni idén?
Az Egyensúly Intézet 2023. szeptemberi mérése szerint „a társadalom közel tizede kifejezetten borúlátó: 9 százaléknyian vannak azok, akik úgy érzik, hogy egyáltalán nem fogják bírni anyagilag a lakásuk kifűtését”. A Gyerekesély Egyesület elemzése alapján, egy hátrányos helyzetű járásban élők 25 százalékának a teljes havi bevétele fedezi a téli fűtés költségeit, de akkor másra nem jut.
Ebből a 10 százaléknak a teljes havi bevétele nem elég a téli fűtéshez, tehát biztos, hogy fázni fognak.
Hogyan tudnak lépést tartani a szegénységben élő emberek a rezsiköltségekkel?
Az elmúlt tíz évben – az utolsó két évben nagyon határozottan – megugrottak a rezsiköltségek, különösen a szegény családok esetében. Egyes járásokban akár úgy is, hogy a szegények háztartási költségei nominálisan magasabbak lettek, mint a nem szegényeké.
Míg egy jó minőségű házban a fűtés, a világítás, a víz átlagosan havi 40-50 ezer forint, addig kiderült, hogy a szegény családokban akár egy-kétezer forinttal több is lehet a rezsi, mert a nagyon ócska berendezések eszik az áramot, a rosszul szigetelt épületek miatt több energia fogy.
Országosan egy átlagos család átlagos bevételének 15 százalékát teszi ki a rezsi, egy szegény családban ez a bevételek 25-30 százaléka, de az sem ritka, hogy a jövedelem 60-80 százalékát is elviszi az, ha befizetik a háztartási költségeket.
Ha nem sikerül befizetni, akkor egyszer csak kikapcsolják a villanyt, elzárják a vizet, ezek visszakapcsolása nagyon költséges.
Ilyenkor aztán az is előfordulhat, hogy a család lopja az áramot, ami nem megoldás, mert egyrészt komoly büntetéssel jár, másrészt életveszélyes.
Mennyire szűkülnek be a munkalehetőségeik a hideg hónapokban?
A tél számukra azért is nehéz, mert jóval kevesebb a bevételük. Bár a magyarországi foglalkoztatási mutatók az elmúlt hat-nyolc évben egyre emelkednek, de a szegény vidékeken messzemenően nincsenek olyan jó számok, mint országosan. Magyarországon ma az aktív korúak 75 százaléka dolgozik, azokban a hátrányos helyzetű járásokban viszont, amelyeket nyáron néztünk végig – Borsodban, Szabolcsban és Baranyában jártunk –, ez az arány csak 50 százalék.
Ezekben a régiókban nagyon sok embernek nincs semmilyen biztos munkája, alkalmi, sokszor feketemunkákat végeznek sokan, vagy közmunkásként dolgoznak, amire egyre kevesebb lehetőség van.
Míg 2016 egy átlagos hónapjában 220 ezer közmunkás volt, addig a számuk mostanra harmadára-negyedére csökkent. Ráadásul a közmunkabér ma nettó 77 ezer forint, ami a minimálbér majdhogynem harmada.
Így élnek a legszegényebbek
Az ország legszegényebb településein, a szegregátumok, faluszéli cigánytelepek házai többnyire rossz minőségű anyagokból készült épületek, sokban nincs működő nyílászáró, van, ahol üveg helyett nejlont tesznek az ablakra, az ajtókat pedig függönyök, rongyszőnyegek helyettesítik. Egy észak-magyarországi, hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket nevelő óvoda vezetője szerint az ablakréseket fóliákkal vagy újságpapírokkal tömködik be, valamicske meleg pedig csupán addig van, amíg elkészül a sparhelten az étel. A kályhába ugyanúgy belekerülnek a rongyok, mint a háztartási hulladékok, a használt pelenka és az óvodából hazavitt gyerekrajzok. A családok gyakran úgy melegszenek komfort nélküli otthonaikban, hogy a gyerekek és a szülők együtt, egy ágyban alszanak, akár nyolcan is. A kicsik telente füstszagú ruhákban járnak, nemritkán alulöltözöttek, van, hogy azért nem jutnak el óvodába és iskolába, mert nincs cipőjük.
Az előbb említetted, hogy országosan nő a foglalkoztatás. Mennyire igaz ez a leszakadó térségekre?
Az országban érzékelhetően nő a foglalkoztatás, és valamivel jobb bevételhez jutnak az emberek. A leszakadó térségekben viszont nincs mozgás, alig nőttek az elhelyezkedés lehetőségei.
Ennek következtében a leszakadás folyamatosan nő.
Erre jó példa a gyermekszegénység, amely a hivatalos adatok szerint az elmúlt tíz évben 25-ről 10 százalék alá csökkent, a már említett járásokban pedig 48-50 százalék volt (sic!), most „csupán” 40-45 százalék. Olyan mintha két ország lenne a határokon belül, benne egy 500-600 ezer fős olyan tömeggel, amelynek a lehetőségei nem változnak évről évre.
Mit gondolsz, ez vajon el tud indulni valamikor pozitív irányba?
A szegények számára elérhető munkajövedelmek alig emelkedtek, nem nőttek az elhelyezkedés esélyei, a közmunkabér borzasztóan alacsony, a napszámok ezeken a vidékeken újra csökkeni kezdtek. Ha csak a szegény családok jövedelemforrásait nézzük, akkor ennek egy viszonylag nagy hányada valamilyen támogatás, családi pótlék vagy gyes, amelyek összege tíz éve nem mozdul.
A segély nem old meg semmit, de ha nincs más lehetőség, akkor legalább a segély legyen arra elég, hogy ne haljanak éhen.
Igen, abban kellene segíteni, hogy számukra is elérhető legyen egy biztonságos munkajövedelem, de ez nem zárja ki egy emberséges támogatási rendszer kialakítását.
Magyarországon lehet-e éhezésről beszélni?
Ez mindig nagy kérdés. Nehéz megmérni, hiszen olyan típusú éhezés nincs vagy csak ritkábban, hogy semmilyen ennivaló nincs. Olyan létezik, hogy néhány napig vagy egy hétig nincs, és a gyerekek csak óvodában, iskolában esznek, esténként és hétvégén viszont nem. Ami ennél gyakoribb, hogy a gyerekek is egészségtelenül táplálkoznak: sok szénhidrát, zsiradék, tészta és krumpli… Bár egy év alatt épp ezeknek az ára ugrott meg a legnagyobb arányban.
És mit mondanak az érintettek?
Erről nem szívesen beszélnek, de emelkedett azon családok száma is, amelyek azt mondják, hogy nem jut ennivalóra. Egyedi a történet, de érzékelteti mindezt: egy faluban megkérdeztem egy boltost arról, hogy hogyan vásárolnak az emberek.
Azt mesélte, hogy egy éve még minden héten rendelt árut, kivéve a hónap utolsó hetében, mert addigra elfogyott az emberek pénze. Most a hónap első hetében rendel, utána már nem.
Tudom, hogy ez egy elszigetelt történet, de ilyen típusú éhezés most már érzékelhető a szegény településeken, a hátrányos helyzetű régiókban, azokban a községekben, ahol nincsenek munkalehetőségek, rossz az infrastruktúra és a közlekedés, az emberek pedig alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek.
Miben látod a megoldást, mitől fordulhatna pozitív irányba a helyzet?
Hosszú távú stratégia kellene ahhoz, hogy ezeket a leszakadt térségeket valahogy behúzzák a gazdaság körforgásába, de sajnos kevés az esély arra, hogy ezekben a száz éve leszakadt régiókban például utakat építsenek, infrastruktúrát fejlesszenek.
Mert kaphatsz te munkát Borsodban is, egy világvégi faluban élőként is dolgozhatsz, mondjuk, egy miskolci gyárban minimálbérért, de ha a bejáráshoz nem tudod megvenni a buszbérletet, ha ráadásul a közlekedés is olyan rossz, hogy csak nehézkesen jutsz be, ha már kiestél az itt elvárt jártasságokból, akkor felmerül, hogy érdemes-e ezt a nagyon bonyolult, nagy erőfeszítéssel és sok költséggel járó munkalehetőséget választani, ha egyszer közmunkásként helyben, vagy a szomszédban egy építkezésen is tudsz dolgozni?
Hogy ez megváltozzon, ahhoz az kellene, hogy ezekben a térségekben jó oktatást kaphassanak, és jó egészségi állapotba kerüljenek a gyerekek, hogy esélyük legyen értelmes, jól fizető munkákra, hogy integrálódhassanak a társadalomba. Ez hosszú folyamat, jó intézmények, jól képzett, jól fizetett szakemberek – védőnők, pedagógusok, szociális munkások stb. – kellenének ezeken a településeken is. És persze mindehhez politikai akarat is.
