Most, hogy a koronavírus utáni „új világrend” beállt, a legtöbben legalábbis részben visszatértünk az irodai munkavégzéshez, sokan szembesültünk azzal, hogy open office-ban dolgozni nem mindig egyszerű.
Vannak hangos kollégák, vannak olyan szokások, amelyekkel mi nehezen tudunk azonosulni – és bizony akad olyan iroda is, ahol valaki eleszi a másik elől az ebédet,
netalán nem minden kolléga személyi higiéniája felel meg azoknak a sztenderdeknek, amelyeket közösségben követni illene.
Ez is egyfajta együttélés lenne
Aki dolgozott már ilyen körülmények között, az biztosan emlékszik pár olyan sztorira, amitől időnként úgy érzi, bármi jobb lenne, mint open office-ban dolgozni. Visszatekintve felfoghatatlannak tűnik, de dolgoztam olyan irodában is, ahol egy időben a kollégák teljesen természetesnek tekintették azt, hogy hangosan hallgassanak zenét – így azoknak kellett fülhallgató mögé menekülniük, akik nem voltak kíváncsiak az elektronikus zene vagy a pop legfrissebb trendjeire. Állandó volt a harc, hogy tavasz végén bekapcsoljuk-e a légkondit, kire fúj, vajon már átállítottuk-e hópehelyről baconre – a két piktogram alternatív értelmezése szerint –, és ha légkondizunk, akkor ki lehet-e nyitni az ablakot.
Személyes kedvencem volt, amikor telefonos interjú készítése közben a tíz méterrel arrébb ülő tördelő kollégák szakadni kezdtek egy hatalmas poénon, vagy közvetlen kollégáim egyike pont ekkor tartotta olyan fontosnak, hogy kifejtse véleményét az aktuális olvasott könyvéről vagy egy sorozat friss epizódjáról.
A konstans tollpattogtatás zavart, azt ugyanakkor inkább viccesnek tartottam, amikor egy nap tizedszer csendült fel a Tankcsapda egyik dala – csengőhangként.
„Engem az sem érdekel, ha ki vagyok rúgva, eleget ittam, és most már be vagyok rúgva” – ennyit kevés Csapda-dalból tudok idézni!
Irodai munka díványos szemmel
Megkérdeztem díványos szerzőtársaimat is, ők milyen emlékeket őriznek korábbi open office-élményeikből: mint kiderül, a szagok, a fények és a hangok egyaránt zavarnak minket, amikor épp elmélyedten koncentrálnánk arra, hogy időben elkészüljünk a következő cikkel.
Beszterczey Judit kolléganőnk igazi parfümguru, amiből a Dívány olvasói is profitálhatnak, neki azonban volt már belőle kellemetlensége is.
„Folyamatosan beszóltak az extravagáns parfümjeimre a velem egy légtérben tartózkodók.
Érdekes téma, hogy milyen illatot merjek viselni, hogy ne legyek a kollégáim céltáblája.
Sokszor volt, hogy egy erősebb illat volt rajtam, és ahelyett, hogy szépen figyelmeztettek volna rá, lebüdösparasztozott a tulajdon kollégám. Szóval, a stílussal volt gond…” – mondja Judit.
Fenyvesi Zsófi vezető szerkesztőnk saját maga irányába gyakorolt önkritikát.
„Az utóbbi években rászoktam, hogy beszélek, miközben dolgozom, gyakran ez segíti a koncentrálást, vagy csak veszekszem a géppel, ha lassú. Na most ugyanez az open office-ban kicsit sem jó, viszont nehéz róla leszokni. Igyekszem mormolássá szelídíteni, de így is idegesítő” – vélekedik. Abban azért megegyeztünk, hogy a rakoncátlan számítógép irányába eleresztett félóránkénti egy szitokszó teljesen normális.
Juhász Mariannának viszont nem ez okoz gondot, hanem ha valaki a gép mellett eszik.
„Én a ropogással járó ételek, például az alma, csipsz, keksz elfogyasztását viselem kicsit nehezen, mert elvonja a figyelmemet” – mondta.
A fény, a hang, a szag sem mindegy
Persze nem egyszerű az irodai alkalmazkodás, ahogyan az Bálint Lilla kolléganőnk sztorijából is kiderül: én ugyanis a többséghez hasonlóan világosban szeretek dolgozni, neki viszont a félhomály lenne az ideális, a neonfény ugyanis vicces helyzeteket alakíthat ki esetében.
„A villany fel- vagy lekapcsolása is örökös probléma. Én félhomályban szeretek lenni, a nappali neonfénytől bepirosodik a szemem, a többséget viszont nem zavarja az erős fény.
Titokban mindig lekapcsoltam, és reménykedtem, hogy nem veszik észre, de valaki sajnos mindig visszakapcsolta.
Este meg kérdezgették a kocsmában, hogy van-e füvem, mert attól ilyen piros a szemem biztos” – meséli. Az nem, volt viszont még egy kellemetlen sztorija.
„Amikor »kisfőnök« voltam, az újonnan felvett alkalmazott fiúnak iszonyúan koszosak és hosszúak voltak a körmei. Kicsit gondolkodtam, hogy szóvá tegyem-e, de aztán bevállaltam, megkértem, hogy másnapra vágja le. Megtette, de valami sértettség maradhatott benne, mert amikor eljött a cégtől, gyorsan kitörölt az ismerősei közül” – emlékszik vissza.
Clerget-Tasi Barbara kolléganőnk a kisgyerekes létből fakadóan sok mindent elvisel – de van egy rejtett képessége, ami azért megnehezíti számára is az iroda mindennapokat.
„Én nyugodt, toleráns birkatípus vagyok, nem sok minden zavar – lehet, hogy azért, mert Covid alatt két rohangászó kisgyereken és egy alapból hangosan beszélő férjen edződtem. Egyetlenegy valamivel lehet kiüldözni a világból: a rossz szagokkal. A baj az, hogy nem is biztos, hogy erős az a szag, de mivel (állítólag) a nem létező szagokat is kiszagolom, ezért rosszul vagyok a testszagtól, a lábszagtól, a szájszagtól és az állott szagú konyhai törlőktől” – vallotta be.
Pornótól az aratásig színes a paletta
Hogy ne csak saját házunk táján söprögessünk, íme, néhány horrorsztori, amelyek után okkal érezheted rémálomnak az open office-t:
„Amikor pornót nézett a kolléga, akkor úgy éreztem, hogy zavarok, amikor két nő is lakkozni kezd, az nagyon büdös, mikor a Farmville alkalmazáson arat kattintgatva a fél iroda, az idegbaj… egy kolléganőm azért regisztrált, hogy rájöjjön, hogyan lehet egér helyett billentyűparanccsal aratni. Megfejtette, és betanította másoknak. Így élhetőbb lett” – emlékezik vissza Kitti. Az aratós kolléganőknek volt egy másik munkahelyi hobbija is. „A kollegina két aratás között a társkeresőn szörfözött, majd 30 percenként felkapott egy mappát, és határozott léptekkel, fújtatva közlekedett, hogy elfoglaltak tűnjön… majd visszament és aratott tovább.”
Kitti a közös hűtőt ezen a munkahelyen nem használta – a főnök ette ki, amit beletettek.
Ágit a főnökök gyöngyével hozta össze a sors: telefonálás közben zavarta jelenléte őt, ezért kiküldte, majd nem sokkal később számonkérte rajta, miért nincs meg azzal a munkával, amelyet az asztali számítógépen kellett volna elvégeznie abban a helyiségben, ahol zavaró volt a jelenléte.
Szilvi pedig egy olyan szürreális helyzetet festett elénk, ami már leginkább egy sitcomba illik.
„Szuper munkakörülmények: ablak nincs, csak szellőztetőrendszer, ami kedvezőtlen széljárásnál a fejünkre fújja az üzemi konyha szellőzőjéből a zsírszagot.
Fény leginkább mesterséges, de van pár szerencsés kolléga, aki plexi tetőelem alatt ül. Na, ők napsütéses időben kinyitnak egy napernyőt, esőben pedig füldugót használnak”
– számolt be. A napernyő ezen a munkahelyen alap volt: így oldotta meg sok kolléga, hogy ne rájuk fújjon a klíma. Akire viszont az ernyő átterelte a hideg levegőt, cserébe ízületi gyulladást kapott.
Itt még nincs vége a sztoriknak
„Volt egy kolléganő, aki rendszeresen felállt a helyéről, ha telefonon beszélt, hogy ne zavarja a közvetlen kollégáit, cserébe a mi hátunk mögött mászkált fel-alá, az e célra kihelyezett telefonfülke körül” – zárta beszámolóját Szilvia. Te tudnád überelni ezeket a munkahelyi sztorikat? Ha igen, kommentelj Facebook-oldalunkon!
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
